Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-13 / 111. szám
ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 13., PÉNTEK J3 Kérdőjelek Mélységesen megbántva, elárulva és nagyon szomorúnak érzem magam. Úgy érzem, kijátszottak. Megbántottságomat tetézik az olyan kijelentések, mint: „az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot, nem tud mit kezdeni vele”. Az ilyen általánosítgatásokat a magam részéről a lehető leghatározottabban visszautasítom. A 11,70 százalékba én is beletartozom, és igenis megérdemlem(ném), tudok(nék) vele mit kezdeni. Tudtam ez alatt a négy év alatt, de nem volt lehetőségem előtte, nem tudom, lesz-e utána. Gondolkodom, és egyre azt kérdezem: hová lett a félmillió magyar, akik oly csodás összetartással rótták le kegyeletüket dr. Antall József elhunyt miniszterelnökünk ravatalánál. Akkor, ott szívszorító és felemelő látvány volt, hogy ez a kicsi ország mennyire össze tud tartani. Csalódnom kellett. Nem tud. Mi történt? Mi történik ebben az országban? Mi ez az óriási fordulat? Olcsó, primitív és nem is tudni, mit takaró érv az „akkor jobb volt”. Mi volt jobb? Kinek? Mi lesz most jobb? Ki fogja előteremteni és miből azt a bizonyos , jobbat”? Természetesen mondani sem kell, ezeket az állításokat azok az egyének hangoztatják, akiknek „mindig jobb” volt. A lehető legmAz ÁVH III/III kö. zös megbízottja V. Arnold békéscsabai rendőrszázados volt, aki szegény üldözöttként nagyszerűen megjátszotta a magyarok és az áttelepült magyarországi „szlovákok” között a szerepét. Előbb Pozsonyban, egy bárban zongorázott, majd Budapestről új megbízást kapott, és Prágába távozott, ahol az egyik nemzetközi hotelben muzsikált, így álcázva valódi szerepét. A másik két pétergábori megbízott Budapesten korábban újságíró volt. Az egyik S. Ferenc népi költőíró, a Miklós Andor-féle Az Est konszern egyik lapjának a munkatársa. Szarvasi származású lévén, születésénél fogva jól beszélt szlovákul, és mindenki elhitte neki, hogy hazavágyott az őshazába. A másik pesti újságíró, M. Ferenc, a háború előtti, Incze Sándor-féle Színházi Élet, majd később a Mozi Újság munkatársa. Mindhárman kiválóan ellátták a feladatukat. Egyik áldozatuk Czebe Jenő, egykori vezérkari százados volt, akit ’45-től a néphadsereg tisztjeként az akkori kormány az áttelepítés adminisztratív ügyeinek az intézésére küldött Poegyszerűbb, legkényelmesebb hozzáállás volt négy éven át gáncsoskodni, szidni a kormánykoalíciót. Hogy tenni is kellett volna valamit a jobb érdekében, egyénenként, mindenkinek saját magából is adni egy kicsit, ez már meg sem fogalmazódik az állandóan kritizálok fejében. Valami visszahozhatatlanul elmúlt. Elmúlt, és itt maradt nekem a sok kérdőjel. Kálmán Pálné Verőce Kinek volt régen jobb? A közelmúltban az egyik fórumon szót kapott a Munkáspárt illusztris vezére. Magabiztos kiállása az igazi bolsevik rendíthetetlenségét példázta. Jóslatai és „programja” pedig a valódi marxista éleslátást idézték, akárcsak az előhúzott számadatok. Ő 300 százalékos inflációról tudott és 4 millió létminimum alatti állampolgárról, s mellesleg garantálta pártjának a parlamentbe jutást és a minimum 8 százalékos eredményt. Úgy hiszem, ezt az eredményt arra a biztos hitére alapozta, miszerint „a Kádár-rendszer minden hibájával együtt sokkal jobb volt, mint a mai”. Na, meg természetesen a nagy magyar amnéziára, mely bizony szépen működött és működik és napjainkban is. Nem szeretem, ha „rejtett igazságokkal” akatják az embereket félrevezetni. Thürmer úrnak ugyanis abban igaza van, hogy a Kádár-rendszer minden hibájával együtt sokkal jobb volt, mint a mai — nekik! Ám azt már „elfelejtette” hozzátenni hogy: „nekem, nekünk, volt MSZMP-kádereknek, a »Párt« kedves gyermekeinek és haszonélvezőinek”. Ebben az esetben a teljes igazságot mondta volna ki és nem „vemé át” az egyszerű embereket, akikre úgy szeret hivatkozni, s akiknek oly kevés fogalmuk van arról, hogyan is éltek az igazi káder elvtársak — Thürmeren innen és Thürmeren túl. Az első és legfontosabb dolog volt, hogy nekik a fizetés csak a zsebpénzt jelentette. Mert a „nagykiadásokat” az állam bácsi állta. Ezt a köznép csak sejti, de nem tudja biztosan. Ezért szeretnék most néhány emlkékezetes és nagyon gyakori „trükköt” felidézni. A főelvtársak a lakásaikat mindig ingyen kapták és úgy cserélgették, mint más a ...felöltőjét. A lakás karbantartásával, felújításával két külön, erre a célra fenntartott vállalat foglalkozott. No, nem ingyen, hisz az elvtársak „szociális érzékenysége” ezt nem engedte meg. Ők fizettek azért. Hogy mennyit? Hát úgy a tizedét a tényleges költségnek. Az autóügyben nagyon puritánok voltak a vezető elvtársak. Nem volt magánkocsijuk. Emlékezzünk csak. Grósz elvtárs egy BMW-t kapott a németektől, amit ő azonnal felajánlott az államnak. Bolond lett volna saját kocsit, saját pénzen vett benzinnel, saját biztosítással üzemeltetni. Az állam bácsi fizette mindezeket, a főelvtárs csak használta a kocsit! Az okos elvtársak nem gyűjtöttek vagyont sem. Kínlódjon csak vele a melós és a polgár, ha nem elégszik meg a szoba- két félszobás 40 négyzetméterével. Építkezzen éjjelnappal, tegye bele minden pénzét és egészségét. A fontos elvtárs állami villát kapott. Többnyire elkobzott villát, amit a disszidensektől vettek el. A „fontos” elvtársak vették ezeket birtokukba, és már a Kádár-rendszer alatt megvették körülbelül 100 ezerért, mondjuk 15 évi OTP-re — a 10 milliót érő villákat! Elfelejt aztán beszélni Thürmer elvtárs a külföldi utakról is, pedig ez külön is megérne néhány misét. Nézzük a kollektív utakat. Közismert, hogy Kádár elvtárs anynyira puritán volt, hogy csak két különrepülőgép és egy különvonat állt rendelkezésre. A váci vonalon ingázók a megmondhatói, hogy hányszor zárták le a peronokat és állították félre a menetrendszerű járatokat, ha jött a „biztonsági előfutó” mozdony és a különvonat. Tömve utasokkal és fel-alá rohangászó pincérekkel. A több száz fős „hivatalos” delegáció tagjai bevásárlóéira mentek és jól felpakolva, „fináncmentesen” érkeztek vissza. Ennél is szebb volt a nyugati utak koreográfiája. Ha HISTÓRIA AVH-s besúgók a magyar—csehszlovák „testvériségért” zsonyba. Czebe nem titkolta magyar érzelmeit, és ennek hangot is adott, sőt igyekezett az áttelepítendő magyaroknak segítséget nyújtani. Ezt a magatartását a III/III-asok jelentették Budapestre, ahonnan Czebe utasítást kapott, hogy új instrukciók végett térjen haza. Amint kiszállt a Nyugatiban a vonatból, már vártak rá, és a Zalka Máté (régebben Hadik) laktanyába vitték, ahol a kémelhárító működött. Ott letartóztatták. Czebe a kihallgatáskor az első emeleti ablakból kiugrott a Bartók Béla útra, és menekülni próbált. Az őrség a délutáni órákban a járdán közlekedőkkel mit sem törődve utánalőtt. Géppisztolylövedékekkel a hátában, a járókelők szeme láttára halt meg. Halála helye megérdemelne egy emléktáblát. Több más személyt, magyarokat és magyarországi szlávokat a szlovák politikai rendőrségnél jelentettek fel, akik az ilavai börtönben kisebb-nagyobb büntetésekkel megúszták. Állását, megélhetését vesztette el B. László újságíró, aki bártfai születésű révén — felesége kisszebeni — nem repatriáns szlovák volt, s hazatért eredeti otthonába. De a III/III-asok szimatolásából kiderült, hogy B. László 1939-től ameddig lehetett, 1944-ig, az Ungvárott megjelenő Kárpáti Híradó napilap főszerkesztője és Kozma Miklós kárpátaljai kormánybiztos bizalmasa volt. A III/ IH-asok azt is kinyomozták, hogy éppen ebből a tényből következően Magyarországon háborús főbűnösként — hiszen lapjában a szovjet elleni harcra buzdított — körözés alatt áll. Az addigi magyarországi népbírósági ítéletek után nyilvánvaló, hogy reá is halálos ítélet várt volna. Furcsa szerencséje volt. Mielőtt Magyarországnak kiadták volna, 73 éves korában természetes halállal meghalt. Különösek a véletlenek útjai. Vagy ilyen az isteni gondviselés? A pozsonyi magyar és magyar érzelmű konvektikulumok közé beférkőzött egy Buda' pestről származó repatriáns, aki Magyarországon viselt Várkonyi nevét Vurdákra változtatta. Magát magyarországi újságírónak adta ki, később kiderült, hogy sohasem volt az. Drogista ügynök volt, és hamis papírokkal — amit abban az időben Budapesten nem volt nehéz szerezni, pláne ha az ÁVH-ról volt szó — igazolta magát. Működése nyomán sok ártatlan ember került a politikai rendőrségek hálójába. Magyarországon élő orvos bátyja szégyenkezett is miatta. A Siedmy Odbor és a III/III működése következtében vált földönfutóvá a szlovákiai magyar irodalom jeles személyisége, Monoszlay Dezső, aki a prágai tavasz letörése után kényszerült bécsi emigrációba. Az utóbbi években gyakran látogat Magyarországra, de Szlovákiában még ma is persona non grata. Végül jelen sorok írója is az ÁVH III/III- as ügynökeinek munkája miatt került a bratislavai Siedmy Odbor letartóztatásába, majd Magyarországra történő kitoloncolására. Indok: „nem tudja igazolni csehszlovák állampolgárságát”. Az állampolgársági bizonyítványt ugyanis a házkutatás alkalmával ellopták, majd letagadták. Minden szülője felvidéki származású volt, egész rokonsága akkor is, ma is ott él. Az AVH-ügynökök állítása szerint a háború alatt haditudósító tisztként szolgált és írásaiban a szovjetek elleni háború megnyerésére valamely főelvtárs feleségének kedve szottyant Párizsba menni, nem volt probléma. Mindjárt jött egy meghívás, s a mindig útra kész különgép máris startolt. A néhány tucat fontos elvtárs nyomban kinn találta, magát a Champs-Elisées-en, és bevásárolt a kemény állami devizáért. Az egyszerű halandót — ha valami csoda folytán, tudását nem nélkülözve, külföldre engedték, akkor fillérre elszámoltatták. A fontos elvtársak pedig egy „sajtcédulán igazolták”, hogy mennyi pénzt költöttek el. Nem volt azonban gondjuk belföldön sem. Részükre nem volt hiánycikk. Speciális ellátásban részesültek, és külön bejáratú engedélyük volt a mátyásföldi „konzumba”, ahol fél- és negyedáron juthattak a csemegékhez. Nem volt azonban rosszabb a helyzet, ha valaki saját autót akart. A pártközpont soron kívül adott kiutalásokat. A ,jobb” elvtársak, ha komolyabb karamboljuk volt, nem „kínlódtak” a javított kocsival. Egy-két évesen is felárral adták tovább (remélem, emlékszünk még az „öreg kocsi, új áron” nyomorhelyzetre), és napok alatt új autót kaptak. A különbözetet pedig zsebre vágták. Nem volt kevésbé erkölcsös az elvtársak „szocialista” látogatása vagy nyaralása sem. A pártüdülőben vendégül látott elvtársnak a telitömött hűtőszekrényből minden ingyen állt rendelkezésre, az üdítőktől a francia konyakig és a szalámitól a kaviárig. Ha pedig menni kívánt valahová, kocsi és kísérő várta. Igen ötletes volt aztán az úgynevezett „pillanatleértékelés”. Ha a fontos elvtárs például csillárt akart venni, akkor a „figyelmes” áruházi vezetők 15 percre leértékelt árukat forgalmaztak az illetékes osztályon. így a „véletlenül” ott tartózkodó elvtárs fillérekért kapta meg az óhajtott méregdrága árut. így működött tehát a „puritán” kádári szocializmus az igazi elvtársak számára. Persze én csak egy kis szeletét mutattam meg ennek a „proletártortának”. A maga területén mindenki tucatnyi ilyen sztorit tud előszedni, ha egy kicsit is utánajár a dolognak. Hiszen a kitüntetések, jutalmak, előléptetések, egyetemi felvételek, doktori címek, külföldi kiküldetések megszerzése is hasonlóképpen zajlott le, a Thürmerek, Hornok, Békesik és más válogatott legények részére. Egy talán valaki meg is meri írni ezeket. Úgy, ahogy azt a honvédség világából dr. Bokor Imre (íziben nyugdíjazott) ezredes már megírta. Thürmerék részére bizony „állandó mátyási kutyavásár” volt a pártközpontban és az egész országban. Remélem, az emberek nem felejtik el, hogy a nomenklatúra itt hogyan garázdálkodott, hisz ennek köszönhetjük ma is nyavalyáink, bajaink legnagyobb részét. Práczki István Monorierdő buzdított. Ezért a magyar népbíróság négyévi börtönre ítélte. A III/III-asok tevékenysége folytán meggyilkolták Budapesten Czebe Jenő őrnagyot, s másokat, sokakat elüldöztek és meghurcoltak. A békéscsabai rendőrtiszt csehszlovákiai „jól végzett” munkája után viszszatért Budapestre, majd innen kivándorolt Izraelbe. A többiek szétszóródtak, egyesek meghaltak. Egyik áldozatuk — e sorok írója — még él, és hirdeti azt az örök érvényű igazságot, hogy minden elrejtett titok egyszer napvilágra kerül. (Vége) Kelenváry J. László A szentendrei szőlők pusztulása Szentendre fontos szőlőtermelő' vidék volt századokon keresztül. Magyarországon az 1870-es évek végétől bukkant fel a filoxérafertőzés. Mint kiderült, az egyik kassai szőlőiskolában pusztított először, onnan terjedt el szerte Magyarországon. Szentendrén 1882-től észlelték komolyabb mértékben a filoxéra pusztítását: május 8-án jelentette a város az országos bizottságnak, hogy 3 hold szőlőt a fertőzés miatt ki kellett irtani. Az országos fiioxérabizottság haladéktalanul szigorú intézkedéseket rendelt el. Május 18-án helyszíni bejárást tartottak a városban. Matyók Bence szolgabíró kordon felállítását rendelte el a szomszéd községek felé. Földváry Mihály, Pest vármegye alispánja a javaslatot azzal egészítette ki, hogy „a város határán helül is alkalmaztassák egy-két rendőri közeg az elrendelendő óvórendszabályok ellenőrzésére”. Az indítványt az értekezlet elfogadta. Ezt követően arról tanácskoztak: mi legyen a sorsa a fertőzött területeknek. Némi vita után arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ritkítással kell megakadályozni a fertőzés terjedését. A filoxéra terjedését azonban nem lehetett megállítani. Dóka Klára összesítő adata szerint a városban 2207 hold szőlő volt, ebből 1255 maradt egészséges 1884-re. Tíz évvel később a pusztulás már teljes volt: 1895-ben mindöszsze 80 hold beültetett szőlő volt Szentendre határában. Pogány György
