Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-12 / 110. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 12., CSÜTÖRTÖK 13 A magyarság átka Gyakran gondolok a hadifogságban írt alábbi faliújságcikkemre: Egyik nap követi a másikat, hetek, hónapok múlnak, s mi reményekkel telve tekintünk a jövőbe, amelytől hazatérésünket várjuk. A békeszerződéseket ratifikálták, jogerőre emelték, s hírek szerint otthon rendezett állapotok vannak. A szállítások folyamatosak, a hadifogságtól sokan búcsút vettek már; kétségtelen, hogy a mi szabadulásunk is csak rövid idő kérdése. Eljön majd az óra, amely fordulópontot jelent életünkben, amely új távlatokat nyit meg előttünk, amely végre elhozza számunkra a beteljesedést, a viszontlátás boldog pillanatait... Számtalanszor elképzeltük, magunk elé idéztük a kedves otthont, szeretteinket, arra azonban valószínűleg kevesen gondoltunk, hogy nem mindnyájan térünk haza egy körülhatárolt közös hazába; sokan közülünk cseh, jugoszláv vagy román állampolgárokká lesznek. Ne tévesszük össze az anyanyelvet, a nemzetiséget az állampolgársággal! Azzal az állapottal, amely meghatározza, hogy bizonyos területen élő személyek melyik állam kötelékébe tartoznak, s melyik állam törvényeit kötelesek betartani. A nemzetiség, az anyanyelv nem változik. Aki magyarnak született, magyar marad, ha évtizedekig idegen állam alattvalója volt is. Kivéve természetesen azt, ha valaki megtagadja születését, és anyagi vagy egyéb előnyökért »elfelejti« nyelvét, asszimilálódik, beolvad a másik nemzetiségbe. Az idegen környezetben élt magyar kisebbségek nem felejtették el az anyanyelvet, megmaradtak magyarnak És mégis! Már itt észrevenni bizonyos elszigetelődést, tagozódást az anyaországi és az elcsatolt területű magyarok között. Sajnos sok eset bizonyítja ezt. Többen tanúi voltak például annak a jelenetnek, amikor rátámadtak egy erdélyi magyarra, hogy: „Te csak hallgass, te román!” És a Székelyföld szülötte, az önérzetes, vérig sértett fiú — aki a régi rendszer beolvasztó törekvése ellenére is megmaradt magyarnak, aki történetesen románul sem tud — elpirult, keze ökölbe szorult... Alig tudták lecsillapítani azok a jobbérzésű anyaországi barátai, akik mindig megbecsülték, értékelték a „végeken” élők önmegtartó törekvéseit, elismerték nehéz helyzetüket, azt a letagadhatatlan tényt, hogy ők talán még jobb magyarok, mint mi. Reméljük, hogy ma már minden európai államnak korrekt a nemzetiségi politikája, amely szerint nincs különbség az emberek között; tiszteletben tartják a kisebbségek történelmi múltját, jogait, igényeit, s csupán egyeseken múlik, hogy megmaradnak-e annak, aminek születtek. Eljön majd az idő, amikor szétszéledünk... Sokan közülünk Felvidékre, Délvidékre, Erdélybe — Székelyföldre viszik kis batyujukat, s három-négyéves együttlétünk tapasztalataival kopognak be a régi házak kapuján, melyeknek virágos-tulipános faragványai talán kibírták a történelem viharait, de kérdés, hogy a visszatért lakók lelkében nem maradt-e tövisnyoma annak a sok széthúzásnak, gáncsoskodásnak, áskálódásnak, ami örökké átka volt a magyarságnak. Petroshavodzk, 1948. Lakócai László Budapest Akinek nem pufajkája... Nem szeretném, ha visszhang nélkül maradna Brezovich Károly (Vác) pontos észrevétele (A pufajka védelmében?), amellyel Garlóczi Jánosnak a Magyar Sajtó nevű MÚOSZ-kiadványban megjelent írására reagál. Garlóczi kormányellenes kirohanásaiból gyűjt egy csokorra valót, amelynek legillatosabbja ez a megjegyzés: „Azt se veszik figyelembe, hogy a »pufajkázással« maguk ellen fordítják azokat a becsületesen dolgozó embereket, akik munkahelyükön, például az építőiparban, a mezőgazdaságban, s másutt is, a szabad ég alatt, egészségük védelmében pufajkában dolgoztak...” Brezovich Károly kommentárjához („ennél nagyobb ferdítést még nem olvastam a liberális magyar [?] sajtó szabadmadaras ege alatt!”) még annyit tennék hozzá, hogy ez tipikusan az az eset, amikor valaki azért tetteti hülyének magát, mert hülyének nézi azt a népet, amelyiknek így akar tetszeni. Az oly sokszor lemucsaizott nép lenézése mindig is jellemző volt nálunk a bolsevik, liberál-bolsevista politikai körökre, és nem lehet könnyű nekik — kénytelenségből — olyanok szavazatáért udvarolni, akiket ennyire lenéznek. De hogy erre a lenézésre ilyen látványos önleleplezés formájában derüljön fény, annál azért ügyesebbnek gondoltam az e körökhöz tartozókat. (Itt most leginkább azokra gondolok, akiknek „érdemeit” dicséri, hogy egy ilyen megjegyzést tartalmazó írás megszülethetett és napvilágot láthatott.) Való igaz, akárhogy is iszonyodom Horn Gyulától és fegyvertársaitól, és akárhogy is „megszentelték” ezt a viseletét, azért én sem tettem semmiféle fogadalmat, hogy nem veszek fel soha, semmilyen körülmények között vattázott vagy valamiképp pufajkára emlékeztető ruhadarabot, inkább megfagyok. De hogy egyesek föltételezzék: ha valaki építőiparban vagy mezőgazdasági munkásként télvíz idején pufajkát ölt, akkor már ő „pufajkás”-nak érezheti magáf, mert fogalma sincs arról, mi az, hogy pufajkás, meg „pufajkástörvény”, hiszen ő csak egy ipari vagy mezőgazdasági munkás — ez a kétkezi ember olyan megvetéséről tanúskodik, amely méltán tölt el felháborodással minden tisztességes, demokratikus érzelmű állampolgárt. Ilyenkor válik érthetővé, mennyi megvetés és cinizmus rejlett abban, hogy oltárra emeljék, nevükben nyilatkozzanak, becsapják, kijátszszák, kihasználják őket, egymással szembefordítva gyakorolják az „oszd meg és uralkodj” elvét, amely mintegy hozzánőtt a bolsevik mentalitáshoz. Ez volt a „népi demokrácia”. Most legalább megtudják a kétkeziek, hogy hová ne szavazzanak, s ezáltal azt is, hogy hová szavazzanak. Köszönet érte Garlóczi úrnak és a Magyar Sajtó szerkesztőinek! Kiss István Budapest A keményebb politikáról Olvasva a Pest Megyei Hírlapban a Csurka Istvánnal folytatott beszélgetést, úgy látom, a politikusnak bizony sok mindenben igaza van. Sajnos a régi vezetőknek, igazgatóknak, elnököknek és környezetüknek sikerült meggazdagodniuk, illetve átmenteniük a közös vagyont. Az általuk irányított vállalatok p>edig tönkrementek. Azok a vezetők, akik nem rátermettségük és szaktudásuk révén lettek irányítók, hanem párttagságuk és különböző funkcióik miatt, sajnos a rendszerváltozás után is a helyükön maradtak. Pedig ha nem is mindenkit, de azokat, akik rossz vezetőknek bizonyultak és csak saját érdekeiket tartották szem előtt, le kellett volna váltani. A kormánykoalíciónak ilyen esetekben is keményebb politikát kellett volna folytatnia. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártok is, győzelmük esetén, keményebb politikát ígérnek. Bulyáki Ferenc Tápiószele Összehangolt rombolás Tisztelt szerkesztőség! Azért ragadtam tollat, mert úgy érzem, hogy az önök lapja a többség lapja. Szólnom kell arról a szűk körű társaságról, amely félrevezeti honpolgárainknak — sajnos — jó részét. írásom közvetlen kiváltó oka az április 17-ei A Hét műsorában hallható és látható bejátszás volt, amelyben — most Svédországban — a legnagyobb médium, a televízió segítségével rengeteg embert, egy egész régiót vezettek félre. Ez történt már Németországban, sőt újságok és előadások útján más nyugati országokban is. Ilyen óriási méretű csalás, egy egész ország képének, hírének rontása — ráadásul egy olyan ország esetében, amely igazán rászorul hírének öregbítésére, hiszen fejlődésünk függ a gazdasági segélyektől, a Nyugatról jövő pénzektől — nem állhat igazi magyar hazafiak érdekében. Csakis egy olyan társaság tehet így, amelynek célja a jelenlegi, törvényes kormány elgáncsolása és elbuktatása. Ők most is itt vannak, és sok párt sokszínű álarca mögé bújva igyekeznek megtéveszteni azokat, akik még nem őket szolgálják. Észre kell vennünk őket, mert ha nem, úgy, a választásokból ők kerülnek ki győztesen, és akkor elesünk az oly régóta várt felzárkózástól. Stumpf Balázs Szigetszentmiklós HISTÓRIA ÁVH-s besúgók a magyar—csehszlovák „testvériségért” n Ebben a hadseregben . sok ezer magyar nemzetiségű vöröskatona szolgált, akik hivatalosan természetesen kommunistának számítottak. A Benes-féle magyarüldözési időszakban ezek a volt vörös hadseregbeli magyar nemzetiségű, most már csehszlovák állampolgárok, a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőségéhez fordultak védelemért. Gottwaldék válasza az volt, hogy a koalíciós Benes-kormányban ők is csak résztvevők, de hatalmuk emiatt nincs a magyar nemzetiségű kommunisták megvédelmezésére. Majd ha mi átveszszük a hatalmat — nyugtatták meg a hozzájuk forduló 1919-es elvtársakat. Nos, ezek után mi történt? 1948 februárjában ügyes kommunista trükkel népi forradalmat hoztak létre, amely elsöpörte Benes koalíciós kormányát és rendszerét. A kormány teljes mértékben Gottwaldék kezébe került. A szlovákiai, többségükben csallóközi, volt 1919-es vörös hadseregbeli kommunisták most már bíztak abban, hogy sorsuk jobbra fordul, s a Komunisticka Slovenska Strana — Szlovák Kommunista Párt — megvédi őket otthonuk, szülőföldjük kényszerű elhagyásától. A nagy csalódás ezután következett. A Gottwald-féle rezsim, a Szlovák Kommunista Párt nemhogy megszüntette volna a magyarok üldözését, hanem ellenkezőleg, még jobban fokozta. Pozsonyban a „Na Slovensku poslovensky” jelszavával naponta bántalmaztak magyarul beszélőket az utcán vagy más nyilvános helyen. A kitelepítés teljes kapacitással megindult. A Rákosi-rendszer ehhez teljes egyetértését adta. Vagonokat, személyzetet küldött Bratislavába a csehszlovák hatóságok segítségére. De e személyi segítségen belül a szakembereknek álcázott ÁVH-s és III/III-as ügynökeit is odaküldte, hogy tisztában legyen azokkal, akiket a csehszlovák hatóságok fasisztának, netán nyilasnak minősítettek. De ezeknek az ÁVH-s „szakértőknek” nemcsak a Magyarországra telepítendők, hanem a lakosságcsere-egyezmény keretén belül Szlovákiába érkezettek megfigyelése is a feladatuk volt. A két titkos politikai szervezet között megállapodás jött létre, amely szerint egymás politikai szempontból megbízhatatlannak, netán fasisztának minősített személyeit kölcsönösen jelentik, illetve átadják. Ezek azután, mint magyarországról áttelepülő „szlovákok” jelentek meg Szlovákiában. Az igazság az, hogy a Szlovákiába áttelepülésre jelentkezettek között akadt néhány olyan „álszlovák”, aki a magyarországi üldözéstől, a reménytelennek látszó gazdasági helyzettől félve, a jobban elíátott Csehszlovákiába igyekezett. Az akkori Csehszlovákia Benes által vezetett rendszere nem volt kommunista, látszatra a masaryki hagyományokra épült, kivéve a masaryki nemzetiségi toleranciát. Benes ezt felrúgva vad magyar- és németellenes politikát folytatott. De ettől eltekintve, ezekben az években Csehszlovákia látszatra szép jövő előtt állott. A valóságban, éppen az UNRA jóvoltából, mint győztes ország, tejjel-mézzel folyó Kánaán volt. Ez vitte a magyarországi menekülőket a legális áttelepülés révén Csehszlovákiába. Ők élni akartak emberi módra, és menekülni a szovjet megszállás által megvalósuló kommunista uralom elől. Csehszlovákia abban az időben hivatalosan polgári demokrácia volt. Az ÁVH és a III/III. által áttelepített, szlováknak álcázott ügynökök a magyarok és a valódi áttelepültek közé beépülve, igyekeztek róluk és kapcsolataikról minél több információt szerezni. Értesüléseiket mind a magyarországi megbízóiknak, mind pedig csehszlovák ÁVH (Siedmy Odbor) részére átadták. (Folytatjuk) Kelenváry J. László Pest megye nem csatlakozik a felkeléshez I. Rákóczi Ferenc 1670. áprilisában robbantotta ki a felső-magyarországi felkelést. Apósa, Zrínyi Péter elhamarkodott horvátországi akcióját követte a tokaji várkapitány fogságba vetésével. Pest vármegyét a felkelésről az uralkodó májusban értesítette hivatalosan. Tudatta a leirat a megye uraival I. Rákóczi Ferenc akcióját, valamint beszámolt arról is, hogy a felkelők bevették Ónod várát. Az uralkodó Rákóczit lázadónak nevezte, a „haza ellenségének”. Tudatta a levél azt is, hogy gróf Zrínyi Pétert már letartóztatták. A király megtiltotta a vármegyének és mindenkinek a felkelőkhöz történő csatlakozást és felszólította Rákóczi híveit: „hagyják el őt, térjenek viszsza a király hűségére”. A vármegye Füleken ülésezett ekkor. Az 1670. május 12-én megtartott közgyűlés haladéktalanul válaszolt a királynak. Az urak kijelentették, hogy nem csatlakoznak Rákóczihoz és híveihez, és ez nincs is szándékukban, mert a király iránti köteles hűséget nem akarják megszegni. A hűségnyilatkozat végén arra kérték az uralkodót, hogy a „török által sanyargatott népet idegen katonasággal ne terhelje”. Az addigi tapasztalatok indokolták a közgyűlés kérését, hiszen az önkényeskedő katonaság mérhetetlen károkat okozott a falvakban. Az uralkodó júniusban válaszolt a megye levelére: „a megyét biztosítja jóindulatáról ás arról, hogy meg fogja védeni a nemesi jogokat”. Pogány György
