Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-12 / 110. szám
PEST MEGYEI Hl RI AP KÜLFÖLD 1994. MÁJUS 12., CSÜTÖRTÖK Lengyel sajtó — magyar választások Nosztalgia a gulyáskommunizmus iránt Minél inkább közeledett a magyarországi választások első fordulójának dátuma, a lengyel sajtó nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Nem véletlenül, hiszen tavaly szeptemberben a „litván modell”, azaz a posztkommunisták visszatérése a kormányzó hatalomba Lengyelországban is ténynyé vált. Mint ahogyan az is, hogy a sztálinista „pártbetontól” a régi gyökerű szakszervezeteken át a reformkommunistákig húzódó erőket egyesítő lengyel Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) a választási kampány során tett ígéreteiből — amelyek egyébként megdöbbentő hasonlóságot mutatnak az MSZP ígéreteivel kormányra kerülése óta semmit sem valósított meg. Nem is okvetlenül a szándék, vagy a némiképp más elképzeléseket, de ugyancsak hasonló ígéreteket hirdetett koalíciós partner, a Lengyel Néppárt (PSL) megfelelő együttműködésének hiánya miatt, hanem inkább abból következően, hogy nem lehet hatékonyan és hitelesen folytatni a piacgazdasági és demokratikus reformokat, s ezzel párhuzamosan szélesíteni a szociális hálót, nem lehet egyszerre „karcsúsítani” az alkalmazottak létszámát és csökkenteni a munkanélküliséget, s ugyancsak képtelenség termelésnövekedést elérni a munkahely biztonságának szavatolásával, mert hiszen a munkahelyek száma, azok megteremtése megint csak a piaci _ törvények függvénye. Új munkahelyeket pedig csak újabb tőke megjelenése és gazdasági konjunktúra teremthet. Folytatni sem érdemes az ellentétpárok sorát — azt, hogy hová vezethetnek a felelőtlen ígérgetések, milyen nehéz helyzetbe kerülhet az, aki a hatalom megszerzése ' érdekében — hogy a Gazeta Wyborcza kommentátorának, megfogalmazásával éljünk — hajlandó üllő és kalapács közé dugni a fejét, sajnos közelről tanulmányozhatjuk a társadalmi elégedetlenséget sztrájkokkal is aláhúzó Lengyelországban, ahol a nyolc hónappal ezelőtti elsöprő baloldali győzelem babéijai szinte a felismerhetetlenségig összetöppedtek már. A Lengyel Rádió már vasárnap esti Budapestről keltezett tudósításában felhívta a figyelmet rá, hogy amit a lengyel történelem elkezd, azt a magyar átveszi és befejezi, még akkor is, ha időközben kiderült, hogy nem érdemes. Az utóbbi évtizedek tapasztalata — tették hozzá —, hogy bizonyos dolgok a lengyel politikában előbb megtörténnek, de ezek tanulságaiból a magyarok következetesen nem okulnak. Társadalmaink reflexeinek közös vonásaira utalt a Lengyel Televízió kiküldött tudósítója is, aki szerint a Duna-Tisza mentén ugyancsak csodát vártak a politikai rendszerváltástól, s a változások óhatatlan terheitől elkeseredett nép most nosztalgiával tekint a gulyáskommunizmus egykori megalkotóira, azt remélve, hogy a kondérban általuk megint több leves terem, mint amennyiből a jobbközépkormány osztogatott. Mindehhez hozzáadhatjuk a hétfői Kurier Polski véleményét: a gazdasági átalakulással járó terhek elviselését nem könnyítette meg a kommunista múlttal, annak felelőseivel való le- és elszámolás, hiszen az elmaradt. Hasonló következtetésre jut a keddi Zycie Warszawy kommentátora, aki szerint a magyarok „kimerültségükben balra mentek”, bizonyítva egyúttal, hogy a posztkommunista társadalmaknak nagyon rövid az emlékezetük. E különös amnézia elemzése azonban meglehetősen egyértelmű következetességre mutat: a volt kommunisták azokban az országokban jutnak szóhoz ismét a hatalom környékén, amelyekben elmaradt a múlt rendszer elszámoltatása. A volt NDK-ban értelemszerűen, de Csehországban is elvesztették a visszatérés esélyét. Kiderül tehát, hogy nem csak a társadalom szelektív emlékezete és hasközpontúsága, hanem jelentős részben a nem kommunista politikai vezetők is felelősek azért, hogy a bukott rendszer emberei ismét pozícióhoz jutottak a közéletben. Ha a rendszerváltás után hatalomra került elit vette volna a bátorságot, eltökéltséget a kommunisták elszámoltatására, és a társadalomnak világosan és egyértelműen megmagyarázta volna az átmenet gazdasági nehézségeinek okait, az eredmény más is lehetett volna. A magára hagyott, a reformok terheibe belefáradt, politikailag rosszul tájékoztatott ember számára nem marad más, mint a maga kárán tanulni: úgy viselkedik, mint egy gyerek, aki kíváncsiságában összevissza nyomogat mindenféle gombokat, s lesi, hogy aztán mi is történik. Dóra Márta A nagyvilág hírei * A hetedik tiszteletbeli konzulátust nyitották meg kedd este a magyar érdekek képviseletére az Egyesült Államokban, Bostonban. •5k A legújabb röntgenfelvétel tanúsága szerint a II. János Pál pápa jobb lába combnyakjába ültetett fémprotézis „tökéletesen beépült” — jelentette be a Vatikán szóvivője. Bonnba érkezett tegnap Borisz Jelcin orosz elnök. Kohl kancellár ma Rajna-Pfalzot mutatja meg az orosz vendégnek. ¥ Nincs helyük Észtországban a második világháborúban elesett szovjet katonákról tartott megemlékezéseknek — állapította meg az észt kormánykoalíció két vezető pártjának parlamenti frakciója. Hazaszállítja Észak- Korea a Szibériában dolgozó favágók egy részét, dél-koreai értékelések szerint azért, hogy elkerülje a dolgozók dezertálását, Dél-Koreába való menekülését VÉLEMÉNY Megmentendő a nemzeti lét Herényi Károly, az MDF szóvivője közölte a tv képernyőjéről, hogy az MDF-nek a sors 24 órát adott az orrlógatásra, s az most letelt. Igazi MDF-es megnyilatkozás. Gyermeteg, naiv, XIX. századi ártatlan leánykák kerekre nyílt szemű rácsodálkozása az intézeten kívül zajló világra. Lehet, hogy még most sem értik, mi történt? Lehet, hogy nem tudják: május nyolcadika a XX. századi magyár vesszőfutás és agónia utolsó perce lehetett, amikor egy minden kilátásától megfosztott, kegyetlenül megkínzott nemzet önkezével vetett véget életének? Ez a pesszimista változat. Van egy bizakodóbb is: május nyolcadika a magyar nép ösztönös védekező mozdulata volt, utolsó kísérlete a túlélésre, amikor is holttá merevedő rovarként próbálja megtéveszteni ellenségeit? Azt a látszatot kelteni, hogy meghalt, vége, nem veszélyes többé? A kettő közül valamelyik. Ugyanabban a híradóban Horn Gyula elmondta betegágyán, mit hallott egy választótól, egy asszonytól: „Ha magukban is csalódunk, világgá megyünk.” Hátborzongató mondat: egy nép kiáltása a reménytelenségből. Még az egyszer, még utoljára, ez a nép megkísérli a lehetetlent is, még az egyszer, még utoljára, miután már senki sincs, sem égen, sem földön, bizalmát megpróbálja a volt kommunistákba helyezni, akik akkor saját jószántukból hozzáfogtak felbontani a hatalom kristályrácsát. Ám a balsejtelem benne maradt: „ha magukban is csalódunk...” No de miért is ne csalódnék? Lehet emberekben nem csalódni. De visszatalálhat-e egy nép Istenhez? A népek a maguk csinálta politika útvesztőiben bolyonganak, s mindig Luciferrel vezettetik új útra magukat, miként szegény jó Madách Imre már a múlt században megírta. Lám az olaszok: elindulnak Mazzinitól és eljutnak Nittiig, Nittitől Mussoliniig, Mussolinitól De Gasperiig, De Gasperitől Craxiig, azután visszafordulnak és íme, most Berlusconi és Tartarella képviseli őket. A magyarok is visszafordultak. Mint a rezignált német közmondás mondja: „Selten kommt etwas besseres nach”. Ritkán következik valami jobb. Különös a fenyegetés: „akkor világgá megyünk”. Hogyan mehet egy nép a második-harmadik évezred fordulóján „világgá”? Több, mint ezer évvel ezelőtt ment világgá, s eljutott a világnak ebbe hegyek övezte medencéjébe, itt él szerencsétlenül a X. század óta. A XX. században részletekben már elindult megint világgá: Amerikába, Ausztráliába, európai országokba. Csakhogy a világ lezárult. Nincs hová menni. Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned-halnod kell. Ám ha valakinek visszavonhatatlanul világgá mehetnékje van és nem tud, akkor elemészti magát. így hát a magyar nép most valóban élet és halál mesgyéjén van. * Ha a szívére tesszük fülünket, meggyőződhetünk: még él. Az elsöprő győzelmet az MSZP aratta, nem az SZDSZ. Sérült az életösztön, de még működik. Ha ép lett volna az életösztön, az SZDSZ még az öt százalékot sem érte volna el. Ám még így is: ez a nép érzi, kik könyörtelen gyilkosai. Hiszen az MSZP-ben végtére is magyarok vannak. Olyanok, akik népük megtagadásából indultak, de egy pillanatban mégis felülkerekedett bennük az emberség, és szembefordultak addigi önmagukkal. Az SZDSZ képében azonban ott leselkedik a hidegvérrel markolt, bármikor felvillantható tőr. Az engesztelhetetlen, irracionális gyűlölet, melynek álarcául szegődött egy jóindulatot szimuláló, kerek, bajuszos arc. Másfelől jól gondoljuk meg: a nemzet és a haza elkötelezettjeire szavazott mintegy 1 600 000 magyar. Tegyük hozzá nem szavazó korú gyermekeiket: ez legalább 2 millió összesen. Egy kétmilliós kisebbség nem elhanyagolható erő, ha összefog. Ez a kétmillió magyar létrehozhatja az MMDSZ-t: a Magyarországi Magyarok Demokratikus Szövetségét. Továbbá, több mint 2 millióan nem mentek el szavazni. Ez politikailag inaktív tömeg, de semmiképpen sem a baloldal szavazótábora, hiszen aki baloldali fordulatot akart, mind megjelent a szavazóhelyiségekben. Ha ebből csak egymilliót sikerül az MMDSZ-nek megmozgatni az elkövetkező években, az már három millió. Vagyis hát: huszonnégy órát? Nem, a sors még huszonnégy órát sem engedett az orrlógatásra. Bármennyi van is a Magyar Demokrata Fórum rovásán, végül is az új parlamentben roppant felelősség nehezedik rá: legnagyobb súllyal fogja képviselni a magyar kisebbséget az önmagától elidegenített Magyarország politikai közéletében. Másfelől Torgyán Józsefnek is tudnia kell: minden radikalizmus csak addig a pontig hasznos, ahol optimális a hatása és célszerűsége. Bármilyen nehéz a dugót kihúzni az üvegből, balga, aki akkora erőt alkalmaz, hogy összetöri a palack nyakát. Mostantól fogva az életben maradás záloga a magyar ösztönű és magyar célú erők egysége. Minden támadás ez ellen az egység ellen: öngyilkos mozdulat. Olyannyira az, hogy ez még a holnapi kormánypárt felelős magyaljaira is vonatkozik: bármennyire különbözzék is politikai felfogásuk az ellenzékben levőktől, mindig tudniok kell, mi az, ami megbízóik millióinak nemzetként való életben maradását szolgálja, s mi az, ami egy veszett bosszúállás szándékában gyökerezik. Vagyis hát nem, még mindig nem a nagy szocialista többség az igazán aggasztó, hanem a szocialisták és a liberálisok vészterhes koalíciója. Nem a nagy szocialista többség az igazán aggasztó, hanem az a lehetőség, hogy átszakadnak a szocialista párt falai és benyomulnak az egykori megszálló-helytartók bosszúszomjas csapatai. Azon fordul meg tehát, hogy május nyolcadika minek adott zöld utat — a nemzeti öngyilkosságnak-e vagy a nemzet túlélésének — azon fordul meg, hogy mi magyarok szembe tudunk-e nézni a realitásokkal, tudjuk-e nemzeti kisebbségnek tekinteni magunkat saját hazánkban, megtanuljuk-e a megmaradás művészetét immár mestereinkké vált erdélyi, felvidéki és bácskai testvéreinktől, s így megteremtjük-e alapját annak, hogy hazánkat legalább utódaink visszafoglalják a maguk számára. Minden politikai esetlegesség másod- vagy harmadrendű. Magyarok MDF-ben, MSZP-ben, Kisgazdapártban, KDNP-ben, Fidesz-ben, magyarok Magyar Út Körökben, Magyar Szellemi Védegyletben, Közakaratban, az összes polgári társaságban, magyarok szántóföldeken, gyárakban, kisműhelyekben, irodákban, iskolákban, rádióban és televízióban, nép fiai, akárhonnan jöttök, de egyfelé mentek — mind szorosan együtt, a nemzeti lét megmentéséért!
