Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-30 / 100. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP ANYAK NAPJA 1994. ÁPRILIS 30., SZOMBAT Juhász. Gyula s Édesanyám (részlet) A lelke: lelkem. Mélázó, borongó — És benne sok dal él, titokba zsongó, El nem dalolja, rejtegeti mélyen, De én szeméből valahogy kinézem. A lelke: bánat! Annyi minden érte. Nehéz özvegység rászakadt fejére. S míg én betegen, búsan tovább éltem, Ő imádkozott és szenvedett értem! A lelke lelkem! Ő mind nékem adta Mi benne szín, fény. Én áldom miatta És el nem sírt könnyűit dalba sírom, És el nem mondott bánatát megírom! Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa (részlet) Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét — anyámnak fáj a feje, nem szed be porokat; szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? anyám az ijedtségtől dadog és bereked; sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Tornai József Ne legyetek szomorúak Ne legyetek szomorúak, táncoljatok a napon, pihés gyermekláncfű-szárak, szöcskék és homokszemek ernyői. Ne legyetek szomorúak, táncoljatok a napon, vizek a nád között, folyók, tengerek, fém-hajók vizei. Ne legyetek szomorúak, táncoljatok a napon, madárpárok, pókpárok, emberpárok halhatatlan nyomokat írva a földbe. N em azért mondom, hogy a női önérzetet sértsem, de ha belegondolunk, az elmúlt néhány tízezer évben a férfiakra háruló feladatok, kötelezettségek ellátása — tisztességes ellátása — valóban jóval több erőfeszítéssel, életveszedelemmel, kockázattal járt. Nyilván erősebb testalkatuk okán. Kezdettől fogva. Mert a barlangkor sok tízezer éve folyamán is a férfiak markolták meg a bunkót és verték agyon egymást, amikor a lakályos barlang, a saját vadászterület vagy éppen a nők birtoklásáért megküzdöttek. Ugyanígy férfimunka volt a barlanglakok létalapja, a vadászat; ez idő tájt sokkal kevésbé szórakoztató, mint kockázatos. Nem erkölcsi megfontolás, nem holmi lovagias gesztus, hanem a létszükség alakította ki a nemek közt ezt a szerep- megosztást: a férfi dolga, hogy gondoskodjék a nagy családjához tartozó nők, gyerekek létfeltételeiről, élete árán is; védje meg őket a természet vak erőivel, a vadállatokkal, a vademberekkel szemben. Ő az erősebb. Álljon jót értük életével, ez a szerep jutott neki. Későbben is, a történelem folyamán ez a szerepmegosztás alig változott. Háborúban a férfi része az öldöklés, egymás ritkítása, békében a munka neheze. Ehhez képest szerzett rangot is a férfi a társadalomban, a közéletben, a politikában. Noha ez a rang nem volt úgy férfitestre szabva, mint a kardpárbaj, a szurony roham, vagy az arató, a zsákoló, a bányász nehéz munkája. Nőágra szálló jogar, várbirtok, főuraság sosem ismert el ilyen férfirangot, majd a tőkevagyon, a bankbetét, amelynek ennyire sincs nemi vonzata, kezdte végképp hatályon kívül helyezni. Igaz, megváltoztak lassacskán a körülmények, a feltételek is. A háztartáson kívül végzett munkából — bérmunkából — mind nagyobb terheket hárított át a társadalom a nőkre, olykor a nehezéből, bizony. A technikai fejlődés lerombolta — ezt már múlt időben mondhatom — a férfierő nimbuszát; a gépesítés, az automatika, az elektronika korában a nő majd minden poszton helyettesítheti a férfit. Sőt, a korszerű haditechnika korában hovatovább az öldöklésben is helyettesíthetné, csakhogy erről a szakmáról mielőbb le kell mondania az emberiségnek, ha tovább akar élíme, a történelem rangfosztotta a féfierőt. Nem azért mondom, hogy a férfiúi önérzetet sértsem, de az eddigi kétségtelen főszerepre a jelek szerint a férfiaknak nincs tovább esélyük. Sőt. Meglehet, az elkövetkező századokban — ha egyáltalán elkövetkeznek ezek a századok — megcserélődik az eddigi szerepmegosztás: a nők felelőssége, feladatai, kötelezettségei a társadalmi létezés- ben-fennmaradásban a férfiaké fölé nőnek. Tetszik, nem tetszik férfitársaim, egy bizonyos, végképp el nem hanyagolható szempontból övéké lesz a főszerep. Nem, dehogyis lettem feminista. Nem a feminizmus szabadítja fel a nőt a másodrendűnek bélyegzett — noha valójában sohasem másodrendű! — szerepéből, épp hogy a feminizmus ez ellen a történetileg megérett — egyben-másban már túlérett — szerepváltás ellen ágál, ez ellen ügyködik. Már csupán azzal is, hogy be- lekozmásodva a történeti sémákba, a veszni indult, elavuló férfiszerepről másolja a szabásmintát, telve nemi-osztály- harcos indulatokkal, anélkül, hogy felmérné a szerep hajdani kialakulásának a szükség- szerűségeit. Ezzel szemben becsmérli, gúnyolja, gyalázza épp azokat a női adottságokat, melyeket ugyanúgy a szükség- szerűség rendel, ha ma még nem is mindenütt, holnap már mindenütt az emberi létezés- fennmaradás első vonalába, ahogyan ősidőktől fogva — mondhatnám: mindmáig, de tovább nemigen — a fegyverforgatásra, az inszakasztó, nehéz munkákra rendelte a férfierőt. .Anyagyilkos feminizmus” — szoktam mondani erről az utat vesztett értetlenségről, hiszen ahol tért hódít, mindenütt az anyaság gyalázása, lefokozása, az anyák — kivált a többgyerekesek — nyomasztó leterhelése, következésképpen: a társadalmi életerő korosodása, pusztulása kíséri. Ahogy én látom, haladásellenes, fejlődésellenes — magyarán: reakciós — mozgalommá vált a feminizmus; a férfinormákra késztetett vagy kénysze- rített nő csak pótcselekvéseket nyerhet, ha önmagát megtagadva elveszíti. Összegeződik ez a veszteség a társadalomban, s minél általánosabb a szereptévesztés, annál inkább pusztít. Idáig hallom a gunyoros kérdést: tehát vissza a fakanálhoz??! Ó, be van már programozva ilyen önigazoló — hazugul önigazoló — kérdésekre nálunk a közvélemény. Gáttala- nul „gyűrűzött be” hozzánk az anyaságot gyalázó feminista szemlélet, sok cseperedő lányt elvadított nem ám csak a fakanáltól, de a családi élettől is, a pelenkától is, a gyerektől is, a gyerekkel való törődéstől is. A modemnek vélt életérzés, a feminista emancipáció modemnek sulykolt eszménye nem tűrte meg ezeket az „őskori” női foglalatosságokat — lám, ez is olyan tömegétkeztető hazugság, melyet a közgondolkodás mérlegelés nélkül befogad. Mintha bizony a tanárnő, a mémöknő, az orvosnő, a bírónő, az írónő, az újságírónő — bármelyik dolgozó nő s egyáltalán az ifjú menyecske — női méltóságán csorba esnék, ha meg tudna (horribile dictu!) egy rántást kavarni. Mintha bizony Maria Sklo- dowska — Madame Curie — két Nobel-díjával együtt nem lett volna embernek is, nőnek is sokkal-sokkal több azzal, hogy hihetetlenül sok időt, munkát, energiát szánt lányai nevelésére. Akkor már egyedül — félje tragikusan korai halála után — különiskolát szervezett az egyetemen, mert elégedetlen volt a francia közoktatással; saját gyerekeiket maguk az egyetemi tanárok ta- nítgatták, Curie asszony például az alapfokú fizika tanítását vállalta. Nem lehetett olyan fáradt — írja a lánya —, hogy kerékpártúráikon el ne kísérje őket. Naplót vezetett róluk, milyen tehetség csírázik bennük, hogyan haladnak az úszástanulásban; lelki-érzelmi fejlődésükre külön nagy gondja volt. És bizony a radioaktivitás világot formáló, a tudományos fejlődésnek beláthatatlan távlatokra kaput nyitó kutatómunkája mellett Curie asszony arra. is kiszorított elegendő időt, hogy kertészkedni megtanítsa a lányait, továbbá — le se merem írni! — szabni-varrni, és bizony főzni, ügyesen forgatni a fakanalat... Mint tudjuk, nem akármilyen eredménnyel fáradozott: anyaként is megkétszerezte önmagát — a sors pimasz igazságtalansága, hogy a legnemesebb, a legnagyobb értékeket termő tevékenységéért — igenis: alkotómunkájáért — az anyai nevelés kiemelkedő eredményeiért sehol a világon nem osztanak díjat. Curie asz- szony ebből is a legnagyobbat kaphatta volna: egyik lánya Nobel-díjas atomfizikus lett, a másik világhírű író. Tudom, tudom, kivételesen nagy egyéniség volt Curie asz- szony. Noha tudnék magyar anyákat is javasolni — és nemcsak posztumusz — arra a sosem volt anyasági Nobel-díjra, belátom, azok is nagy egyéniségek, sajnos, túlságosan kivételesek is, végképp nem szabhatjuk róluk a konfekciót, az átlagnőknek használható mintát. Jó volna, persze, ha csak annyi terhet rakna az áüagnő vállára a társadalom, hogy a bérét-fizetésért — csökkentett munkaidőben! — végzett munkája mellett, gonddal-szeretettel, felelősséggel betölthesse anyai hivatását is, amely nem lehet kevésbé fontos semmilyen létező bérért-fiz.etésért végzett munkánál — de hát egyelőre ez nem így van. Egyelőre túl sok a teher, s azt a túl sokat is egyre növeli a szemlátomást uralkodó csa- ládtipró politika. Máig sem ébredt rá a társadalom, hogy ezzel a terheléssel a jövőjét tette kockára. Any- nyira nem, hogy a mindenfelől záporozó környezeti hatásokból ítélve egyelőre nem is igen anyaságra neveli a lányait. S nem apaságra a fiait. Pedig a nemek szereposztása, ha valóban változik, csakis az anyaság érdekei szerint változhat értelmesen. Mondhatnám; idáig is ez volt a norma: a férfierő a vad természettel küzdve is, a ge- rincroppantó, nehéz munkákban is, a háborúskodásban, a véráldozatokban, az életveszedelmek vállalásában is annyiban kapott igazolást a történelemtől, amennyiben az életet, a fennmaradást szolgálta. Közvetett módon a vállalt halállal is: az egyetemes életet. H a ezek a féfira szabott próbatételek — reméljük javarészt — elavulnak, az élet közvetlenebb szolgálata kerül előtérbe, leginkább a minőség: tartalmasán, jó közérzettel, értelmesen élni, felelősséggel gondozni minden érték átörökítését a jövőnek. S ebben a már felrajzolódó új, történelmi menetrendben, közvetlen férfisegédlettel most már a nevelésé, az anyaságé szinte a főszerep. Csak az a társadalom, amely ezt megérti, csak az veheti birtokába a jövőt. Szervátiusz Jenő: A farkaslaki Tamási-emlékmű (részlet) Fekete Gyula Anyák napi csokor, tövisekkel Szervátiusz Tibor szobra
