Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-25 / 95. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 25., HÉTFŐ 13 A polgármester nem igazolja a jogsértést E sorok írójával furcsa dolgok történtek meg Pestszent- lőrincen. Ezerkilencszázhar- minckilenctől a „végzetig” Pestszentlőrinc Szemére-tele- pi családi házban lakó voltam. Amikor 1944 áprilisától a nyugati szövetségesek keményen bombázták Budapestet és a közel fekvő Ferihegyi repülőteret, az ittlakás több mint életveszélyessé vált. A háznak nem volt pincéje, és csak a kertben ásott árokban kereshettünk menedéket az eltévedt bomblák és szilánkjai, meg a géppuska tüze elől. A helyzet tarthatatlan volt. Kérelmet adtam be a városi lakáshivatalhoz, más, kevésbé veszélyeztetett lakás kiutalása végett. Különösen a volt téglagyári körzet volt kívánatos, mert ott az elhagyott téglagyári gödörben, 15 méter mélyen, a lakosság a saját költségén bombabiztos óvóhelyet építtetett. Ebbe az építkezésbe én is beléptem. Am a légi támadások esetén, a közel egy kilométeres távolság leszaladása nemigen volt biztonságosnak mondható. Erre való tekintettel az óvóhely körzetében kértem lakáskiutalást. A lakáshivatal a Szeme- re-telep, Kárpát utca 13. szám alatti háromszoba-össz- komfortos lakásom leadása ellenében kiutalta az óvóhely közvetlen közelében lévő, hasonló méretű, üresen álló kertes családi házat, a Balassa utca 2. szám alatt. A cserét a lakáshivatallal szabályosan lebonyolítottuk, majd a házat a tulajdonostól megvásároltam, megfelelőösz- szegű előleget fizettem, és szóbelileg megállapodtunk a vételár teljes kiegyenlítésére és a hivatalos okmányok (te- lekkönyv stb.) elkészítésének időpontjában, 1944. július 15-ére. Sajnos, engem 1944. június 3-án SAS-behívóval katonai szolgálatra behívtak és a délvidéki frontra kaptam beosztást. így hát a július 15-ei perfektuálás vis major következtében elmaradt. A házban hétéves kisleányommal a feleségem egyedül maradt. A bajok ezután kezdődtek. A front dél felől egyre közeledett. 1944 október végén, november elején már Vecsés Pestszentlőrinc határába ért. A védősereg parancsnoksága Pestszentlőrincet hadműveleti területté nyilvánította, és a város kényszerkiürítését rendelte el. A feleségem a kiürítési parancsnak elegett téve, a há- romszoba-összkomfortos lakás teljes berendezését otthagyva, lezárta és dunántúli rokonokhoz költözött. Amikor én katonai alakulatommal november első napjaiban Pestszentlőrinc határába értem és lakásomat felkerestem, azt már lezárva, elhagyottan találtam. Ezzel kezdetét vette a mai napig tartó tragédiánk. A város szovjet megszállása utáni új kommunista városvezetés otthonomat-lakásomat egy arra „érdemesnek” teljes berendezésével együtt kiutalta. Amikor a feleségem 1945 április végén a Dunántúlról visz- szatérhetett, az otthonunkba nem mehetett be, mert a bent lakó elzavarta és a lakáshivatal kiutalójára hivatkozott. Utólag tudtam meg, hogy katonai szolgálatom ellenére, menekülő fasisztának minősítettek (tartalékos haditudósító hadnagy voltam), akinek a háza-otthona az elhagyott javak listájára került. így orozták el tőlem! A katonai parancsra, Pestszentlőrinc lakáshivatalának hatósági kiutalására idegen kézbe került vagyonomért a kárpótlási hivataltól vagyoni kárpótlást kértem. A fent elmondottakat kellett volna Pestszentlőrinc önkormányzata által igazolni. E célból dr. Molich Endre pestszentlőrinci polgármesterhez fordultam, aki a kért adatokat az 1944—45-ös okmányok hiányában nem igazolta. Ez a polgármesteri álláspont több mint különös. A polgármester ezek szerint nem ismeri város előző öt évtizedének a történetét, hogy neki okmányokra van szüksége olyan köztudott tény hivatalos igazolására, amely ma is minden pestszentlőrinci lakos előtt ismeretes. Ajánlottam a polgármesternek, hogy menjen végig a pestszentlőrinci Üllői úton, és kérdezzen meg tíz ismeretlen járókelőt erről a témáról, és tíz közül nyolc elmondja a város 1944 végi történetének ama részét, amelynek igazolását kértem. Helyette a Fővárosi Levéltárhoz küldött. Enélkül pedig a kárpótlási hivatal nem foglalHISTÓRIA Kiáltás a mélyből IX. Géppisztolyos barbárok A leleményesség, vagy inkább az állati körülmények itt is segítségünkre voltak. Reggelire fél liter cikóriakávét kaptunk cukor nélkül. Mivel én nagyon bírtam a folyadék hiányát, meg nem is ízlet az üres fekete lé, csak felét ittam meg, a többivel pedig színesítettünk, vagy ahogyan ott mondtuk, ez volt a festék. Többi társaim megitták a fekete levet, én pedig edényükbe, a vizeletbe kis feketét öntöttem, hogy az őrök ne vegyék észre a tartalmát. Az ebéd vételezése előtt kiönthettük az edény tartalmát a szemben lévő WC-be, gyorsan kiloty- tyantottuk az edényt a csapnál. így voltaképpen mindegyikünk saját kisbilijéből evett. A forma-levelezőlap boldogságot jelentett az otthonaiknak, mert megtudták, hogy élünk és hol vagyunk, nekünk pedig a beküldött holmik valami kis kulturáltabb módszert nyújtottak. Mennyi összetevője, eredője van a boldogságnak, vagy ha lehet ilyen szót használni, a boldogabbságnak. Nem kell más hozzá, mint elvenni tőle a természetesnek tartott dolgokat, mármint az embertől, . aztán kicsinyenként visszaadogatni neki. Nem mintha ez mintául szolgálna, mert soha ne vegyük el tőle azt, ami emberlétéhez tartozik. Még az étel is jobban ízlett, amikor kanállal ettünk, szemünk is jobban fénylett az otthoni kisedé- nyek használatakor. Milyen jó, hogy odahaza nem tudhatták. Es ha történetesen valaki megmondta volna nekik, hogy mi mindenre használjuk edényünket, bizonyos, hogy nem hitték volna el. Én magam sem... Fogat moshattunk, fésűvel fésül- ködtünk, két pokrócot is kaptam hazulról, gondolva a télre. Tollasodtunk, mondtuk egymásnak. Minden szombaton megjelent valaki a hozzátartozók közül, és egy kisablakon beadta az őrnek a tiszta alsóneműt és a kenyeret. Valami „üzenet” is volt a véres törülközőmön. Jó, hogy párom és gyerekeim nem láthatták, mert ők messze voltak Budapesttől, és sógornőm vagy bérlőtársa hozták a beadható dolgokat... Párom nővére a Rottenbil- ler utcában lakik még most is. Hozzá küldte párom a be- adnivalókat, és ő vagy Zá- vodszky Ferencné, aki főbérlője volt, hozták szombatonként a cserét. Úgy látszik, mégis láthattak valamit az őr arcából, mert okos és ügyes sógornőm, Ilonka és Évi néni kilesték, mikor van őrségváltás, és az új őrnek is beadták a két kilogrammos kenyeret. így előfordult, hogy délben is, meg 12 óra után is érkezett nevemre kenyér. így lett szombat is ünnepünk és vasárnap is. Ezen a két napon békesség volt, mert nem volt kihallgatás. Külön kínlódásos nevetés volt a kopogtatás. Ki kopogjon az őrnek engedélyért, hogy engedjen ki bennünket szükségre. Éelválta kopogtattunk, mert az őr anyánk, apánk, élő és halott szentek emlegetése közben ordította: „Melyikben kopogtatnak, melyik az a marha? Mit akarnak már megint, hiszen most voltak kint!” Igen ám, de ki tudná kezdetben elvégezni nagydolgát, ha torka elé géppisztolycsövet tartanak, mint nekem? Miközben ül az ember és szeretne megszabadulni fölösleges terhétől. Mondhatom, ennél barbárabb kínzást csak a középkori gályarabokkal végeztek. Hiába tettem kezemet szemem elé, hogy ne lássam a géppisztolyost, nehezebben mentem vissza, mint ahogyan kiengedtek, így aztán szinte tízpercenként mertünk kopogtatni végszükségletben. Mivel a kis kukucskálón át, amit ujjunkkal sikerült elmozdítani, nem láthattunk mást az őr szeménél, mindet azzal tiszteltük meg, hogy:’ „Őrmester úr tisztelettel”... aztán jött a kérelem: „Őrmester úr tisztetelettel, szorulásom van.” Bogozza ki! — ordította... Őrmester úr tisztelettel hasmenésem van. „Kösse meg az ágy lábához!” üvöltötte... Álltunk a cellaajtón belül, ki elől, ki hátul szorította vissza kezével, amit kellett, és vártuk az ajtónyitást. Közben átkerültem a kettes számú cellába. Ott láttam viszont Zichy Pétert. Galba Miklós ludovikás hadnagy mutatkozott be elsőnek. Magyari Imre nemzeti múzeumi őr, majd Felkey József alezredes híradós parancsnok, Szabó Sándor budapesti asztalos következett. Ott ugyanaz folytátódott, mint előzőleg. Egy ilyen boldog megkönnyebbülés után megalapítottuk a CSAPI- RAC Társaságot, mint a saját elnevezésű klubunkat. Elhatároztuk és megfogadtuk, hogy majd egyszer, ha szabadok leszünk, egyik, még nőtlen társunk meghív bennünket lakodalmára, és általunk készíttetett ezüstserleget adok neki át a klub nevében, természetesen a fenti rövidített szöveggel, amit a vendégeknek nem árulhatok el: Csajkába Pisáló Rabok Klubja. Éjszakára lehetett \íizet tárolni edényeinkbe. Milyen szerencsés ember voltam és vagyok. Szervezetemnek és diákköri önnevelésemnek köszönhetem, hogy elég volt az ételül kapott és felvett nedvességtartalom, és sohasem ittam vizet börtöni világomkor. Eléggé éreztem evés közben, hogy miből eszem. Volt, aki éjszaka is ivott, azért éjszakára mindig az én edényemet ürítették ki elsőnek, hogy ne kelljen éjjel könyörögni az őrnek, és ne kelljen felverni az alvókat. Minden reggel felváltva mostuk fel a padlót. A felmosóvödör ment szomszédtól szomszédig. Beleöntöttük edényeink tartalmát, így végeredményben vízzel kevert „csurgóval” mostunk fel minden cellában. Összeszorított foggal adtuk át a vödröt a szomszédoknak, hogy meg ne pukkadjunk a nevetéstől. Ennél praktikusabb felfedezést ott nem lehetett gyakorlatban alkalmazni. Amikor még a nyolcasban voltam, én voltam a soros, utánam verseci sváb társunk következett. Vödörbeadáskor mondtam neki, hogy ő a soros. Ő nem mos fel, mondkozik a kárpótlási igényemmel, amelynek ki induló" pontja a kényszerkiürítési parancs, majd a katonai szolgálatom miatti — határidős — visszatérhetetlenségünk. Kinek vagy kiknek az érdekeit képviseli velem, az egykori pestszentlőrinci lakossal szemben ily konokul a pestszentlőrinci polgármester?! Kelenváry J. László Budapest Ki kínálja a megoldást? Olvastam Varga Lajos politikai hirdetését a dunakeszi városi lapban. Az MSZP jelöltje feltehetően emlékezetkiesésben szenved. Elfelejtette megemlíteni bemutatkozójában, hogy MSZMP-tagként volt már parlamenti képviselő 1986 és 1990 között. így arról nem számol be, hogy mit tett akkor — képviselőként — a nyugdíjasokért, munkanélküliekért, azért, hogy a fiatalok lakáshoz juthassanak, és hogy egyáltalán tett-e valamit a körzetért. Lehet, hogy azért nem ír erről a korszakról, mert nincs mivel dicsekednie? Esetleg szé- gyelli, hogy annak idején a munkásőrség fenntartása mellett foglalt állást? Egyébként Varga úr jelenleg önkormányzati képviselőként tevékenykedik Dunakeszin, ahol igen figyelemreméltó dolgokat művel. Például, miközben pártja a nyíltságot hirdeti, Varga Lajos zárt önkormányzati ülésen tett javaslatot arra, hogy Dunakeszi polgármestere és alpolgármestere több százezer forintos jutalmat kapjon. (Vett is magának az SZDSZ-es polgármester egy hófehér Alfa Rómeót.) Varga Lajos — aki Dunakeszin a pénzügyi ellenőrző bizottságot vezeti az önkormányzatban — nem vett részt azon a képviselő-testületi ülésen, ahol a képviselők többsége megszavazta azt, hogy a város egyik negyvenmillió forintot érő ingatlanát potom ezer forintért adják oda egy kft.-nek, de még csak üzenetet sem küldött, hogy mi erről az ügyletről a véleménye. Nekünk tehát Varga úr kínálja a „megbízható megoldást”? Én mindenesetre nem kérek belőle. Molnár Lászlóné Dunakeszi ta dacosan. Erre lehajoltam és kezdtem a felmosást. A többiek megismételték előtte a cellarendet és megkérdezték tőle, tudja-e, aki most újra fel akarja mosni a padlót, evangélikus lelkész... Erre a szőke ifjú elvette tőlem a rongyot és szó nélkül hozzánk hasonlóvá szelídült. Hamarosan el is vitték tőlünk. Isten tudja, mi lett a sora. Fájó imádság szállt utána, anélkül, hogy tudtuk volna, mi volt a bűne... Amikor feleségemnek azt a bizonyos és emlékezetes „levelet írtam”, fél óra múltán ismét hívattak. Ekkor ötlött fel bennem, hogy az a rám rohanás akkor, börtönnyelven: puhítás akart lenni. Igen szépen kértek, hogy egy megadott névvel kapcsolatban mondjak el mindent. De azt a nevet én soha nem hallottam, ilyen nevű embert én nem is ismerek. Most kezdődött el aztán a fejezet címében lévő állás a fal mellett, amely újra az általunk Aprily-cellának keresztelt cellában történt, mert a CSA- PIRAC-ot és a vele kapcsolatos dolgokat már egy másik celláben értem. Mivel aznap már eléggé elláttak „útravalóval”, az őrnek és nekem annyit mondtak, hogy 24 órai állást rendelnek el, illetőleg rendelt el B. A. őrnagy úr. (Folytatjuk) Böröcz Sándor Domokos visegrádi diák levele Visegrád a 14. században, az Anjouk alatt élte fénykorát. Az udvar mellett több iskola is működött Vi- segrádon, így tudomásunk van a városiról és a Szent Andrásról elnevezett bencés apátságiról. A kettő közül volt valamelyiknek diákja Domokos, aki feltehetően a híres KáUay család tagja volt. Domokos deák 1263-ban kelt levele a magyar művelődéstörténet egyik kedvenc forrása vagy száz éve. A levél nemcsak a diákélet örökös jellemzőjét — a pénztelenséget — érzékelteti, hanem a 14. századi hazai könyvkultúra jobb megismerését is lehetővé teszi. Domokos deák nagynénjéhez, Semjéni Klára asszonyhoz írta levelét. A pénztelen diák öntudatosan indokolta meg, miért van szüksége pénzre: „megkezdett müvem teljességre vitelében áll feladatom”, ami nem más, mint „tanultságom növelése”. Domokos ,Az iskolák tananyagáról”című könyv, illetve más „haladásomra szolgáló”művek megvételéhez kérte, hogy „bizonyos dénár — azaz pénz — mennyiség mosolyogjon reám, mert nemhiába írja a költő': »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!«” A könyv, amit kért, a filológusok szerint Boethius késő-római szerző egyik munkája lehetett, a középkori iskolák sokat forgatott szerzőjének kötete. Hogy Domokos beváltotta-e ígéretét, miszerint Javulásunkra fordítjuk”a küldött pénzt, nem tudjuk. A tekintélyes birtokos Semjéniek nyilván elküldték Domokosnak a kért összeget. Pogány György
