Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-20 / 91. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 20., SZERDA 13 Csángósorsra ítélve? Sokan hangsúlyozták már, hogy a kritikus hangra, a különféle véleményekre szükség van a Magyar Rádióban és a televízióban is. A bírálat, a szabad véleményalkotás joga azonban nem jelentheti a nemzet és hazánk érdekeinek megsértését, sőt, sok esetben gátlástalan gya- lázását, mint ahogy ezt egyes riporterek teszik. Aki csak a szomszéd népek érzékenységét látja, s közben a magyar nemzet érzékenységére nincs tekintettel, az önként vagy kényszerítéssel, de távozzék a magyar állampolgárok adójából fenntartott közszolgálati rádióból és televízióból. Aki fegyelmezetlen a rádió vagy a televízió vezetőjével szemben, az gyakran fegyelmezetlen a tágabb közösséggel — a nemzettel — szemben is. Ilyen tiszteletlen volt legutóbb a Boross miniszterelnök úrral interjút készítő Betlen—Sisák riporterpáros. Bizonyos csoportok gyökerétől, nemzeti jellegétől kívánják megfosztani és megfélemlített tömeggé akarják gyúrni népünket. Csángósorsot szánnak nekünk, anyaországi magyaroknak. Milyen ez a csángósors? A csángóföldön járó honfi nem tudva, hol van, örömmel hallja, hogy itt egyszerű parasztok magyarul beszélnek. Odamegy hozzájuk, s megkérdezi: — Maguk magyarok? — Nem, mi katolikusok vagyunk — válaszolja ijedten a csángómagyar. . Elkeserítően szomorú, hogy ez a jelenség már jól érzékelhető hazai társadalmunkban is. E folyamat megvalósításához nyújt — sajnos — nagy segítséget sok liberális mezbe bújt, bolsevista-kozmopolita szellemiségű rádiós és televíziós riporter. Nem csak gazdasági okok miatt van szükség a rádiónál és a televíziónál a létszámcsökkentésre, a nemzeti megújulás gátlóit is el kell onnan távolítani. Csak egy kis lépés volt a rádiónál ez irányban tett március eleji elbocsátás. Ez mint bátor kezdeti tett, üdvözlendő, de a további megújítás változatlanul szükséges mindkét intézménynél. Társadalmunk jobbik és nagyobb része joggal várja ezt. Csonka Lajos oki. vegyészmérnök Budapest Tegyünk rendet végre! Április 11-ei számuk rövid rendőrségi híreként értesültünk arról a vandál és öncélú pusztításról, amit szentendrei fiatalok egy (?) postaláda tönkretételével műveltek. Ki ne látná, vérmérsékletétől függően dühödten vagy apatikusan, micsoda (sátáni) erők működnek a XX. század végi közép-ke- let-európai — úgymond — civilizációban. Sírgyalázók Győrben, szobor/emlékmű- rongálók Szolnokon, Isasze- gen, parkok padjai ellen rohamra induló hordák, közlekedési eszközöket kibelező pesti vagányok, festékszóróval tetovált köz- és magánépületek... Ki?, mikor?, miből? fogja rendbe tenni ezeket? Köszönet az erdőtakarításért! A természet lágy ölén két végletes érzés keríti hatalmába a túrázót: az egyik,- Isten teremtett világának gyönyörűségéért a hála, a másik az iszonyú elkeseredés a széthajigált „fogyasztási javak” széles skálája láttán, csokipapírtól a kiszupe- -rált autóig. Ekkora fegyelmezetlenség ellen hogyan lehet felvenni a harcot? Lee úr (Dél-Koreai Köztársaság) drasztikus büntetésekkel állította le honfitársait és vette el kedvüket a rá- gógumi-stemplizéstől, a ci- garettacsikk-elhajigálástól, a környezetszennyezéstől! Ma már láthatjuk (legtöbbünk ugyancsak a tévéképernyőn), milyen fokra jutott népe a szigorú nevelés által! Prágában — évekkel ezelőtt — vakációs diákok szedték össze az alig létező szemetet a parkokban, ahol szinte minden pad mellett volt szemétkosár, melyeket gyakran üríthették, mert telve egyet sem láttunk! Megkockáztatom a kijelentést, hogy a csehek kulturáltabb lények, mint ..., nem almoznak maguk alá közterületen. Visszakanyarodva a fővárosi állapotokhoz: bűnös a hivatal, amely rögtön büntet, ha a „privát” egy vödör homokot hagy háza javításakor a járdán, de elnézi, ha egy nagy építkezés szemét- telepi viszonyokat kényszerít a szomszédságra hónapokon át! És zárjuk a sort a nem takarító házmesterekkel, az általuk otthagyott szennyet eltűrő, közönyös lakókkal... Valamit tenni kéne végre!! Ne a másikra mutogassunk, olyan szegények még nem vagyunk, hogy egy vödör víz, egy seprű ne akadjon. Egyből jobb lesz a közérzetünk, talán jobban odafigyelünk egymásra, javul szolidáris érzékünk. Csak semmit-nem-tevésből nem születik semmi! Névery Judit Budapest Új formátum, régi stílus... A közelmúltban új formátumban jelent meg a Vasárnapi Hírek. Ám elég volt végiglapozni, hogy biztonsággal regisztrálhassuk: semmi sem változott. Ugyanaz a stílus, ugyanaz a szellemiség! Sőt, talán még „olyanabb” lett... Néhány különösen bántó jelenség ennek illusztrálására: A lapban olvasható Horn Gyula húsvéti üzenete. A szocialisták pártelnökét — nyilván — már annyira melegítette viseltes pufajkája, hogy csaknem keresztényi tónusban szólalt meg, Krisztus követőit célozva meg magvas gondolataival! Mint írta — „1994 hús- vétjén történelmi kiegyezést ajánlunk a keresztény, keresztyén egyházak és a HISTÓRIA demokratikus magyar baloldal között. Őszinte kéznyújtásunkra nem sürgetjük a választ!” Még szép! (És ez a „királyi többes szám”, igazán lenyűgöző...) Habár, amióta a derék szegfűsök létrehívták „hívőtagozatukat” is, nincs okunk csodálkozásra. (Az egykori/mai „elvtársak” valóban minden hangszeren játszanak már, csak azért, hogy visszacsempésszék magukat a hatalomba!) Reméljük, napjaink ke- resztény/Reresztyén társadalma Mindszenty József és Ravasz László keménységével áll ellen a szocialista csábításnak! ^ Nem úgy, mint Donath László evangélikus lelkész, aki — a VH tanúsága szerint — egyenesen az MSZP országgyűlésiképviselőjelöltje... A lap kulturális oldalán a VH „kis Szűcs”-e (Széles Katalin) ezúttal azon kesereg, hogy a Nemzeti Színház végleg méltatlanná vált arra, hogy a nemzet színháza legyen, s őnagysága úgy találja: ha a mostani épület előtt, mellett, mögött elhalad, azzal önbecsülését fokozza, de belépni nem hajlandó oda. (...) Brezovich Károly Vác Kiáltás a mélyből V. Mintavadnak tekintettek Mire Budapestre értünk, nyugodtan le lehetett volna vágni a kezemet érzéstelenítés nélkül, annyira elseny- vedt a szorítástól. Lábaimat villanydróttal kötözte össze boka fölött úgy, hogy lépni azért tudjak. Mindezt olyan vérszomjas szemmel, mintha anyját gyilkoltam volna meg. Rágondoltam Téby Mihály tornatanáromra, aki katonai szigorúsággal, de mindig nevető, apai szemmel nevelt bennünket, mert neki köszönhetem még most is izmaimat, erőmet, fizikai állóképességemet, nyápicságom ellenére. Mivel bizonytalannak éreztem lépésemet az emeleti lépcsőkön, lépcsőről lépcsőre ugrálva mentem le, de félve, hogy el ne hibázzam a kis ugrásokat, mert menthetetlenül lebukom a betonlépcsőről, annyival is inkább, mert dupla talpú, vasalt sarkú félcipőm nagyon síkos volt, Elgondolni is szörnyű, ha leesik az ember tehetetlenül a meredek lépcsőről, orrát, arcát vagy éppen homlokát összetöri, és halál is lehet a vége. Többi társamat megbilincselték. Lekísértek bennünket. Egy szürke, vöröskeresztes kocsiba tuszkoltak, három embert meg külön is madzaggal kötöttek körbe rajtam kívül. Úgy látszik, engem nagyvadnak, mintavadnak tekintettek. Géppisztolyos őr, a géppisztoly csöve felénk irányítva. Kinek jutna eszébe megkötözötten, rohanó kocsiból megszökni, hiszen az ajtó is alaposan zárva. „Beszélni tilos. A legkisebb gyanús mozdulatra azonnal lövök!”, adta ki az utasítást egy fekete angyal, akihez hasonló kegyet- lenségű hóhért még a középkori kalóz világot ábrázoló filmekben sem látni. Vajon teljesen és véglegesen lehullott az égről a magyarok csillaga? Hány ember térhetett ki a vöröskeresztes kocsink elől az úton járók közül azzal a fájdalmas gondolattal: vagyon milyen beteg embert vagy szülő asszonyt, szerencsétlenül jártat vihet ez a kocsi? Utat neki hamar! Ettől kezdve mindig kétes érzéssel gondolok a száguldó, vöröskereszttel megjelölt kocsikra... Mikor Vadosfáról elindultunk, megeredt az eső. Nem azon járt az eszem végig, hová visznek, hanem eszembe jutott, mit jelent életemben az éltető víz, és mit jelent az eső a természetben. Megújul erdő, mező, életre kel minden növény, gomba, virág, vete- mény. Nem elmúlást, hanem új életet, nem halált, hanem visszatérést prédikált nekem az eső. Születésemkor esett az eső. Tizenkét éves voltam, amikor szemptember elején elindultam a Soproni Líceumba szülőfalumból. 15 kilométerre volt az állomás. A lovas kocsiban áztunk egész úton. Nyolc év múlva érettségi vizsgám alatt a nyitott ablakon át láttam a lobogó villámokat, égzengés kísérte feleleteimet zuhogó esővel, esküvőnkkor hófalak között vitt utunk a szomszéd faluba az anyakönyvi hivatalba, minden nagyobb fordulója kis életemnek, eső, hó jelenlétével történt. 1964. Szent György napján ömlő esőben költöztünk saját, örökös hajlékunkba, gondolok arra is vissza... megmaradok, visszajövök ezen az eső mosta úton... valamikor... valahogyan... valahonnan... Szombathelyről Budapestig hosszú az út. Vajon milyen helyre visznek, melyik pincében lélegzek utolsót, szurkált az ördög villájának a hegye, és ez a második út életet vagy halált hoz, váltották egymást a gondolatok. Ugye, milyen hullámzók ilyen állapotban a lélek rezdülései? Mi mossa el a második útnak a porát, mert amikor Vadosfáról elindultunk, megeredt a jótékony nyári eső, és elmosta a dzsip kerekeinek a nyomát... Még Szombathelyen mondta Zichy Péter, hogy Budapestre a KATPOL-ra visznek bennünket. Amikor megkérdeztem, mit jelent az a hat nagybetű, azt válaszolta: vagy kibírod vagy nem! Eddigi életem legnagyobb kérdése előtt álltam: Vagy kibírom, vagy nem! De ki kell bírnom, elmélkedtem a vöröskeresztes kocsiban. Csak már a kezem szabaduljon meg. Imádság és a könyv nélkül megtanult versek most is megrövidítették az utat. De jó is volt a tanulni akarás mellett a költészet szeretete és a szorgalom. Aztán megállt a kocsi, és az őrök egymás után oldoz- ták fel a megkötözötteket, vették le a bilincseket. A falhoz fordulva sorakoztunk. Szabad kezeim simogatták egymást, hogy a vérkeringés meginduljon és élő lehessen a kéz. Fejemet lehajtva vártam. Egyik őrzőm, jó, ízes tájnyelven, jó népies kifejezéssel kérdezte: „Tiiiszteletes úúr, imádkozik a szép Szűűűzmáriá- hoz, hogy döntse meg a déé- émokráciát?!” Nevethetné- kem támadt az ízes beszéd hallatára, amelyet szabolcsinak gondoltam, de nem tartottam okosnak a nevetést, hanem csendben azt mondtam: én evangélikus vagyok. Az őr bakancsos lábával bokámba rúgott. Körmendi Nagy Sanyi pedig odaszólt: Sanyi bácsi ne beszéljen. Úgy látszik, az őröket már értesítették arról, hogy kik vannak ebben a szállítmányban, mert szinte mindenkiről tudták, hogy ki kicsoda. Annyi féltés volt Nagy Sanyi hangjában, hogy szót fogadtam. Ki adja az őröknek mindenhol a világon, hogy hatalmuk legyen az őrizette- ken azon kívül, hogy a rabok őrzésére vannak és a szökés megakadályozására. Ott is lehetne emberségesen viselkedni, hiszen a politikai rab is ember. Az egyik őr azt kérdezte társától: „A kréematórium béé van fűtve?” Úgy látszik egy vidékről valók voltak, mert a felelet ez volt: „Béé, van ötszáz fok máá, annyi elég lesz neki.” „Akkor csak tegyél még rá, hogy jobban megfőjön!” Mivel magamat is jó kedélyű embernek ismerem, ez a térfás hang megóvott attól, hogy Húsz Jánosra és a többi máglyán halt vértanúra gondoljak, de nem elkeseredve, pedig volt a sorstársak között nem egy, akiknek a kihallgató tiszt azt mondta: „Jegyezzék meg maguknak, nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk!” (Folytatjuk) Böröcz Sándor Görög szerzetesek Visegrádon Magyarország a kereszténység nyugati formája mellett döntött Szent István alatt, de az Árpád-házi királyok korában elég sokan a keleti, bizánci rítust követték. Persze a két egyház közötti szakadás is csak Szent István halála után következett be 1054-ben. A IV. lateráni zsinat 1215-ben ült össze és arról határozott, hogy mindazokra a helyekre, ahol keleti szertartású egyházak vannak, olyan papokat kell küldeni, akik helyreállítják a katolikus egyház egységét. III. Honorius pápa több levelet váltott II. Endrével a keleti rítusú kolostorok sorsáról. 1220. április 20-án a pápa az esztergomi érsekhez írt levelet. Ebben — a király levele nyomán — megállapítja, hogy „Visegrád monostorában eredetileg görög szerzetesek éltek”. A kolostor azonban hanyatlásnak indult, ezért II. Endre azt kérte tóle, hogy járuljon hozzá: latin szerzeteseket telepíthessen Visegrádra, olyan személyeket, akik a környező falvakkal azonos nyelvűek és azonos életmódot folytatnak. A pápa meghagyta János esztergomi érseknek: „Ha nagy botrány és más joga sérelme nélkül történhetik, ott latin szerzeteseket alkalmazzon, és a görög szerzeteseknek holtig illő eltartásáról gondoskodjék.” A források szerint egy ideig éltek még Visegrádon görög szerzetesek, de a következő században már nem. Azok a magyarok, akik az ország peremvidékein éltek és megtartották keleti keresztény hitüket, fokozatosan beolvadtak a 13. századtól Magyarországra érkező más etnikumokba. Pogány György
