Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-19 / 90. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT I994. ÁPRILIS 19., KEDD \ 3 Válasz olvasónk panaszára Lapjuk január 8-i számának „Levelünk jött” rovatában M. J. toki lakos aláírással közöltek egy nyílt levelet. Az abban foglaltakkal kapcsolatban az alábbiakat hozzuk szíves tudomásukra. A levél írója (M. J.), a hivatkozott korábbi levelét 1990. december 2-án írta. Annak tartalma valóban hasonló a jelenlegihez. Mivel kedves utasunk akkor sem közölt olyan adatot, amelynek alapján bármilyen személyes felelősség megállapítható lett volna, szolgálati utasítást adtunk ki és a vonalon dolgozó autóbusz-vezetők figyelmét személyes megbeszélésen is felhívtuk a menetrend pontos betartására. Járataink menetrend szerinti közlekedése alapvető feladatunk. Ennek a feladatnak igyekszünk minél magasabb színvonalon megfelelni. A levélben jelzett késések, illetve a menetrendben meghirdetett idő előtti közlekedést — adatok hiányában — vizsgálni nem tudjuk. Abban az esetben, amikor a levél írójának gyermeke elvesztette az iratait — köztük a bérletjegyét — autóbusz-vezetőnk helyesen járt el. A következő észrevételt is csak általánosságban tudjuk megválaszolni. Ha az autóbusz-vezető jelzés ellenére nem állt meg, és ugyanakkor 200-300 méterrel később megállón kívül megállt, kétszer is megsértette a menetrend szerinti közlekedés szabályait. Azt a viselkedési formát, amit a levél tartalmaz, elítéljük. Ha azonosítani tudnánk azt az autóbusz-vezetőt, akiről a levél szól, felelősségre vonnánk. Ugyancsak ezt tennénk abban az esetben is amikor autóbusz-vezetőnk egy, a menetrendben meghirdetett megállóhelyen elmulasztja a megállást. Nem tagadjuk, hogy a levélben leírt esetek előfordulhattak. Tételes vizsgálatokra és kielégítő válaszokra akkor volna lehetőségünk, ha a levél írója az előforduláskor pontos adatok közlésével ezt lehetővé tette volna. A levél alapján rendkívüli ellenőrzést rendeltünk el a vonalon, és megismételjük az idevonatkozó utasításainkat au tóbusz-vezetőink részére. Ismételten kétjük a levél íróját és minden kedves utasunkat, hogy panaszaikat, észrevételeiket pontos adatok közlésével és azok előfordulásakor azonnal közöljék. Tisztelettel: Sohár István forgalomirányító szakosztályvezető, Volánbusz Rt. Tengek birodalma? Országunkat nemcsak „litvá- nosodás”, -hanem egyidejűleg talán egy ázsiai kór, a kínai szindróma is fenyegeti: a „tengesedés”, az úgynevezett ámyékhatalom jelensége. Lehet, hogy a kínai mintát követve nekünk is lesz ilyen vezetőnk? Méghozzá kettő is? (Nagy ország — egy „Teng”, kis ország — túlteng, azaz két „Teng”.) Egy „Teng”-jelölt már van az SZDSZ-ben, Kis János személyében. Semmi funkció — teljhatalommal. Hiába választják Tölgyessyt nagy többséggel elnöknek, azonnal kinyilvánítják: elnöksége kérészéletű lesz, hiszen nem búja a párt „nagy öregjeinek”, s ezek vezérének bizalmát. S lám, így is lön. Még meg is büntetik Tölgyessyt azzal, hogy csak hereszerepre kárhoztatva tűrik meg az SZDSZ-méhkasban. Ilyen egy igazi „demokratikus párt”! Erre még a nagy tanító- mester is büszke lenne. A „pufajkás”-törvény — hacsak valami trükkel ki nem játsszák — ilyen „Teng”-szerepre késztetheti Horn Gyulát is. Ha a választásokon MSZP—SZDSZ-győzelem születik, a jelöltek valódi árnyékhatalmat kaphatnának. Ilyen csúfság is megeshet velünk. A média-luciferek segítségével elvégeztetett a tömeges ördögi agymosás, amely HISTÓRIA Kiáltás a mélyből IV. Mintha zsilettpengét nyeltem volna Az út hatvan kilométer Va- dosfa és Szombathely között, de nekem nagyon rövidnek tetszett, mert lepergett előttem és bennem addigi egész életem és pillanatnyilag a soha vissza nem térés gondolata is megkísértett. Mielőtt bezárult az 1-es számú cella ajtaja, megmondták, hogy hol vagyok. Most, hogy írom ezeket a sorokat, látom, hogy mennyit emberi- esedett a világ, hiszen az akkori várbörtönnek használt szép épületből azóta úttörőház született és reményt ád arra az Ószövetségben már reménylett korszakra, amikor az ekevas nagyobb úr lesz, mint a fegyver. Alighogy a homályos cellában körülnéztem, mintha a föld alól jött volna, vagy pincé- ből, pisszegő hangokat hallottam. Fölfedeztem, hogy a cella sarkában lyukacsos kis ablakszerű rács van és a hang onnét jön. „Mi van azzal a pappal, akit most hoztak be?”, hallottam odaátról, miközben letérdelve fülemet a rácsos lemezre szorítottam. Én vagyok, válaszoltam... Hát ti kik vagytok? Zichy Péter. A gróf? Válasz nem jött. Tehát ő volt. És ki a másik? Wesselényi Miklós... diák. No nem keveredtem valami rossz társaságba, röppent át az agyamon... egy főrangú úr, egy diák, egy parasztfiúból lett pap. Már csak egy munkás hiányzik, gondoltam magamban, de ezt nem mondtam... és akkor itt képviselve van az egész magyarság, az egész Magyarország... ezt már mondtam. Hány óra lehet, kérdezik? Nem tudom, mert a még menyasszonyomtól kapott Eterne márkájú svájci karórámat egy főhadnagy lecsatolta, mielőtt ebbe a cellába dugtak, és elfelejtett még elismervényt is adni róla, any- nyira megörült neki. (Azóta sem láttam viszont.) Kihallgatás. Jupiterégő a szemembe világít. Alig látok a rettentő fénytől. A sötét háttérből a terem színpadi részéből elváltoztatott hang, mint Az. ember tragédiájából az Úr hangja félelmetesen hasít belém. Zuhata- goznak a kérdések. Hogy hívják? Mit akartak? Nekem másképp mondta..., ne hazudjék! Ne nevettessen! Nekem ilyen mosolygós a képem, válaszolok. Ki az a Pali? Ne tagadja, ismeri maga! Megint hazudik, ismerem magát..., megi smerkedtem magával, egy szava sem igaz! Ki lehet ez? — villan át rajtam. De borzasztó ez a hang. Amikor aztán eltakarom a szememet a könnyez- tető fény elől, előugrik a sö- t.ét háttérből századosi egyenruhát viselő ismerősöm és azt mondja: „Szerbusz Sanyi, megismersz?”... Meg. Csak eny- nyit mondok. Elkísér egy mankós alezredes. Jegyzőkönyvet akar írni. Bejön egy másik tiszt és rárivall: „Vidd ezt a stricit, de ne le, hanem föl és dugd el és eresszél rá vizet!” A mankós irányít előre, falhoz, jobbra, nyisson be! Még fölpillantok és látom a fölírást: női WC... Mi lesz itt? nyilall belém a kérdés. Ennyire állatok ezek? Belépek. .. Vegye föl azt a csapóajtót és menjen le! Felveszem, letekintek egy sötét négyszög alakú lyukba. Létrát tapintok lábammal a sötétben. Addig mentem le ösztönösen, hogy rám tudja tenni a csapóajtót. Tehát egy létrán vagyok, kalapom fölött a deszka. Sötétség, dohos szag. Mint a romantikus regényekben. Mi lesz velem? Látok-e még napvilágot? Meddig leszek itt? De jó, hogy a Soproni Evangélikus Líceum diákja voltam, és rengeteg költeményt tanultam könyv nélkül. Kicsi koromtól fogva vonzódtam a költőkhöz és elolvastam minden kezembe kerülő költeményt. Gondolatban mondtam őket egymás után: .Alikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, Csendesen és váratlanul átölelt az Isten”, vigasztalt Ady. Mily rút az élet, szól a pesszimista, minden rózsa mellett egy tövis. Mi szép az élet, szól az optimista: ahol van tövis, van ott rózsa is. Hogy ez utóbbi sorokat ki írta, arra már nem emlékszem. Közben pókok, penészbogarak mászkáltak rajtam, és valaki több ízben bejött a WC-be, meghúzta a víztartó láncot, zuhogott le a víz, valahol egészen közel fölöttem. Akkor nem tudhattam, de most sem, hogy ez ijesztés volt-e, vagy tényleg rám jött volna a víz, vagy ürülék, h^ lejjebb megyek. El voltam foglalva szeretett költeményeimmel és lábamat váltogatva, néha leguggolva a létra fokára, vártam- vártam végtelennek tűnő perceket, és órákat egészen reggelig. Mire elfogyott a sok szép költemény, elfogyott az éjszaka is, és elkönyvelhettem magamnak az életet is, hiszen akkor igen olcsó volt az emberélet és nem kellett elszámolni a halottakról. A mankós ember rám nyitotta az ajtót és -megkérdezte, élek-e még? Élek, mondtam neki, csak nagyon melegem van és nagyon sok volt a penészbogár. Hát maga egész éjjel ezen a létrán állt? Miért nem ment le, ott alul cella van és fekhetett volna a cementpadlón... Féltem és nem láttam semmit, válaszoltam. Igaz-e, vagy sem, sokan a volt társak közül tudni vélték, hogy az a cella alagúttal állt összeköttetésben a szabad világgal. Tehát megint ösztönösen éreztem, hogy inkább a létra, mint a golyó. Nem volt kísértésem szökésre, mert ha igaz az az alagútmese, akkor kiértem volna a falon kívülre, és az ott álló őr szökési kísérlet ürügyén agyonlőtt volna. Jöjjön most már Colum- bo és oldja meg ezt a kérdést. A mankós elkísért körbe az udvaron egy zuhany alá, miközben farkaskutyája állandóan rajtam tartotta a szemét, levetkőztem mezítelenre és a hideg tus alatt megfü- rödtem. Ingemmel megtörölköztem és felöltöztem, dideregve a nem alvástól és a hideg vizes ingtől. A víz nagyon hideg volt, de más tisztálkodási lehetőség nem volt. Csoda, hogy a veséimet most is állandóan érzem? Onnét felkísért abba a cellába, ahol említett, társaim voltak. Ott is működött a megérzés, mert ennek a szép történelmi névnek a hordozója, a diáknak mondott valaki, besúgó volt. Egy kis zöldtáblás, katolikus imádságkönyv volt nála és egész nap áhíta- tosan olvasta. Nem szólt az semmit, csak folyton imádkozott és mint egy jezsuita kínvallató figyelt. Nekünk a cipőkötőnket, nadrágtartónkat, övét is elvették, neki még az imakönyvét is meghagyták volna? Az árulókon megteremtette ennek a lehetőségét. El kéne egy kicsit gondolkodni, hogy vajon mi lett volna, ha az 1848-as szabadság- harc után ennek leverői és ezek utódai kerültek volna „szabad választásokon” hatalomra Magyarországon, a nagyobb szelet kenyér demagógiájával megtévesztve a választókat. Lennének-e akkor még ma is nemzeti ünnepeink? Járhatnának-e még az utódok emelt fővel? Igaz, ez akkor nehezen történhetett volna meg, hiszen voltak még a nemzet lelkiismeretét ébren tartó költőink, íróink. Ezzel szemben ma Jókai és Arany János helyett itt vannak a chartás „irodalmárok”, Konrád, Eörsi meg a többi hasonszőrű. Többségükben az Aczél—Kardos duó által kinevezett szem- és toliforgatók. Céljuk: lejáratni a megvetett bőgatyások népét a világ előtt. S a mai sans-culot- tok (nem úri nadrágosok) megint vesztésre állnak. A gyalázatban némi vigaszt nyújthat, hogy az esetleges két „Teng”-korszak nem általában, mint a betörőkön mindig akad valami ismertetőjel. Akik Szombathelyen kezdték rabságukat, mind találkoztak ezzel a „főúri nevet hordó diákkal”. Mikor a mankóst megkérdeztem, náluk nem divat a raboknak enni adni, csodálkozását fejezte ki, hogy mindaddig nem kaptam sem enni, sem inni. Lekvárt és húslevest hoztak. Mintha zsilettpengét nyeltem volna, úgy ment le a dobozos lekvár. Ez alatt a rövid idő alatt is eny- nyire elszorult a nyelőcső, vagy kiszáradt? Úgy látszik, az egy-két napi nem evés is ilyen bonyodalmat tud csinálni, vagy okozni. Éjszakai nyoszolyául természetesen a padló szolgált. Aztán sorakozó az emeleti folyosón. Természetesen evés nélkül. Ott már ismerősök is tarthat sokáig. A választók hamar felismerik az átejtést, hogy az ígért nagyobb kenyérszeletek csak kisebb morzsák. Nagy József Törtei S Érdemes elgondolkodni Helyes döntés volt Csúcs László részéről, hogy a felesleges és oda nem illő embereket elküldte a rádiótól. Ezt már sokkal korábban meg kellett volna tenni. Érdekes, hogy a mai háborgó elemek az üzemek létszámcsökkentései során nem szerveztek ilyen nemzetközi kampányt, és nem fenyegették meg az igazgatók családját az elbocsátások miatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon milyen erők munkálkodnak itt a háttérben, és kiknek az érdeke mindez. Clemberger Árpád és felesége Budapest voltak. Balikó Mihály volt soproni licista, Hodossy Barna hadapród Körmendről, az említett cellatársak a diák kivételével. Következett a kötözés. Az a magas szőke főhadnagy, aki elvette a karórámat, odajött hozzám és azt mondta: ,A kommunista bácsik szeretik az embereket, de maga Böröcz, nem -ember, mert elárulta a hazáját, azért nem úgy bánunk, magával, mint emberrel, hanem úgy, mint hazaárulóval. Azért nem kap bilincset, mert hazaáruló papnak nem jár, hanem csak madzag.” Erős, flanell anyagból hasítottak szalagot és azzal kötözte össze kezeimet és azt mondta: „ha szorít, szóljon!” Én nem szóltam, de amikor felszisszentem, még húzott rajta. (folytatjuk) Böröcz Sándor Keveháza „Cseng a pohár, és Százhalom/ Egy messzedöngó' vígalom”— írta Arany János Keveháza című eposzában. A történeti krónikák szerint a mai Százhalombatta térségében feküdt Keveháza, az a helység, ahol a hun és a római hadak véres ütközetet vívtak egymással. Kézai Simon, a hun—magyar azonosság elméletének kidolgozója nyomán került ez az adat a későbbi krónikákba és ihlette meg Arany Jánost a múlt században. A költő már a Toldi írásakor készült az elveszett magyar naiv eposzt helyettesíteni hivatott, népies hangon megszólaló nemzeti hősköltemény megteremtésére. A nagy trilógia, a Csaba királyfi soha nem készült el teljesen, Arany élete végéig birkózott a művel; csupán első részét, a Buda halálát tudta befejezni Ennek lett volna része a Keveháza. Arany szinte mindent elolvasott, amit a hunok történetéről akkor ismerni lehetett nyomtatásban, még a francia történész, Amadé Thierry akkoriban megjelenő Attita- életrajzát is ismerte. A költőt persze nem a történeti hitelesség érdekelte elsősorban, fontosabbnak tartotta az „eposzi hitelt”— ahogyan 1854-ben írta Gyulai Pálnak. A Keveháza 1853-ban készült el és páratlan költői erő vei az ősi magyar verselés formájában érzékeltette a hunok végzetét. Az öldöklő csatában „Százhúsz ezerjó hún halott1 S kétannyi ellenség van ott;/ Nem ellenség, mind vérrokon;/ Vérük vegyest folyt a fokon.”A modem régészeti és történeti kutatások egyébként nem igazolják a krónikák állítását a csatáról annyi látszik biztosnak, hogy Százhalombatta, a római Matrica térségében katonai tábor volt a római uralom alatt. Pogány György
