Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-16 / 88. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 16.. SZOMBAT 13 Meglepő találkozás A holocaust emlékére rendezett háromnapos konferenciára több száz küldött gyűlt ösz- sze Budapesten külföldről és belföldről. Az 1940-es évek legborzalmasabb és legszé- gyenteljesebb tragédiájának visszaemlékezései hangzottak el túlélők és hozzátartozók részéről. Egy hatalomőrült diktátor, Hitler parancsára indultak el a halálvonatok Auschwitz, Dachau táboraiba, hogy a gázkamrák örökre elnyeljék az ártatlanok millióit csak azért, mert zsidónak születtek. 1994 áprilisa volt, Kunhegyesen, 17 éves ifjú lány voltam. Most arra kérek minden olvasót, nemre és vallásra való tekintet nélkül, hogy figyeljen, mert amit leírok, az is a történelem kicsi mozzanata, és ez arra mutat: mégiscsak végig kellett volna hallgatni a külügyminiszter úr felszólalását, amikor párhuzamot vont a fasizmus és a kommunizmus borzalmai között. A Hosszú utcán laktam szüleimmel, nem messze tőlünk a Hatház, ahol egyszerű munkásemberek kis házai álltak. Ezekből kiköltöztették a családokat és oda zsúfolták be a zsidókat. Rét választotta el a község utolsó utcájától, közepén a Kota-féle gé- meskúttal, ahová sokan jártak vízért, köztük a zsidók is. Abban az időben nem volt vezetékes víz a község szélén. Valamennyi odatelepített családot ismertem, hiszen zsidó volt a háziorvosunk, a kereskedőnk, a Futu- ra-tulajdonos, akinek a gabonát behordta a parasztság. Édesanyám teleöntötte a kannámat tejjel vagy tejföllel, mentem „vízért”. Jött Reiner néni ugyanolyan színű kannával, ügyesen kicseréltük, közben rá sem néztünk egymásra. Március 19-én bekövetkezett a német megszállás. Hozzánk egy századost szállásoltak el, elég jól beszéltem németül és meghallot- • tam, amikor kiadta a parancsot az udvarunkban állomásozó katonáknak a fokozott készültségre. Tudtam, hogy mit jelent, mert „dreißig Jahre alt” hangzott el, tehát 10 órakor vezetik őket az állomáson veszteglő marhavagonokba, különben a diákvonatot sem indították el Kisújszállásra. Kimentem az utcasarokra, csendőrök, fegyveres nyilasok kísérték a szomorú menetet. Az utolsó sorban ballagott feleségével az én drága doktor bácsim. Odarohantam és sírva csókoltam meg, a csendőr elfordította a fejét. Csakhogy észrevette az egyik nyilas fiatalember, hátraszaladt és durva káromkodással ellökött. 1945 nyarán már kampányt tartottak a pártok. Én a Független Kisgazda Párt ifjúsági szervezetének elnöke voltam, és vendégként részt vettem a kommunista párt egyik gyűlésén. Mit gondolnak a kedves olvasók, ki köszöntötte á szónokot? A szavaiból sütött a gyűlölet a parasztság, az értelmiség ellen, és felszabadítóként dicsőítette a Vörös Hadsereget! Az a nyilas volt, aki fegyverrel kísérte a halál felé menetelő zsidókat és engem elrántott a doktor bácsimtól. Levetette a zöld inget és a helyi MKP egyik vezetője lett, később pedig magas rangú AVH-s, aki az Andrássy út 60-ban verte a sok szerencsétlen, ártatlan embert! Volt már benne gyakorlata. • Ezért illik ide 1994. május 8-a előtt egy sokat szenvedett és meggyilkolt zsidó költő, Radnóti Miklós Nem tudhatom... című versének utolsó sora: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” Kárteszi Istvánná Cegléd A 168 Órát hallgatva Szombat délután van, hallgatom a 168 Órát. Valaki valamiért megsértődött az előző adásban elhangzottak miatt. Az új főszerkesztő elnézést kér, de — szavai szerint — ő soha senkit nem akar megsérteni, sőt még megkarcolni sem. Érzem és tudom, hogy igazat mond. Rapcsányi László minden HISTÓRIA Kiáltás a mélyből A szocialista tudomány mutatja az utat Szombaton elindultam, elbúcsúztam páromtól, otthon maradt, ha kisbaba volt, mert minden második évben érkezett. A szobafal melletti terem tele vadállattal. 19 kilométert gyalogoltam Vasvárra. Másnap, gyalog vissza. Mi vár otthon? Párom fogad-e, vagy valami szörnyű hír?... De Isten mindig velünk volt, éreztük, hogy tenyerén vagyunk, mint Pál apostol érezte a hajótöréskor is az Ő szüntelen hatalmát és szeretetét... Aztán 33 kilométer Farkasfa... Minden istentiszteleten lehetőleg minden épkézláb tagunk jelen volt. Ha valaki hiányzott, megüzente hiányzásának okát, vagy elmentünk megnézni... Ekkor Farkasfán hiányzott egy asszony. Elmentem meglátogatni. A falon egy főhadnagy arcképe... Jé, a Jóska, mi van vele Bölecz néni?... Nem szól, elibém tesz egy értesítést: „Értesítjük, hogy fia, Bölecz József főhadnagy hősi halott lett” ...Istenem, adj erőt, mit mondjak ennek az anyának? Mintha édesanyám lett volna, átöleltem és együtt sirattuk a fiát, nekem volt diáktársamat. Ti szerencsésebb, templomos lelkésztársaim, éreztek-e valamit is abból, miért lettem áldozat, mit mond tinéktek: a pásztor sorsa a nyáj sorsa, vagy még mindig ott tartotok „mit jártatta a száját, nem tudott veszteg maradni?” Nem, mert Isten nem hagyott békémét, mint Jeremiásnak: ...mintha csontjaimban tűz lenne, úgy égetett engemet is nyájam, a nagy magyar nyáj, az evangélikus hit: élni, és ha kell, meghalni ezért a népért, a hitvalló egyházért, a kevesekért, hiszen Jézus is holtán lett Messiás!... Pár hét múlva felocsúdott Körmend. Körül kellett nézni, mi és kik maradtak meg? Beosztottak összeírónak Vörös Jenő kántortanítónkkal. Pár száz családot kellett így meglátogatnunk, végighallgatnunk... Talán csak most hinné el már az olvasó, ha elmondanám a középkori zsoldos-haramiákra emlékeztető szörnyűségeket. Azért kihagyom. Minden háznál hitvallást kellett tennünk Isten próbájáról, büntetéséről, de végül irgalmáról és reménységet adni az újrakezdésre... A szinte napi, piaci gyűlésekre, ha csak tehettem, mindig elmentem. Tudni akartam, merrefelé tartunk, mi a célunk, milyen lesz utunk, mihez tartsuk magunkat. Körmend járási székhely volt, onnét várta a nép, onnét vártuk az eligazítást a nem látott jövő irányába. De mindig mást mondtak. Amiket hallottam, főleg amit tapasztaltam, azokban semmi hitet, semmi magyarságot nem éreztem és nem tapasztaltam. Annál inkább gyermekek számára is világossá váló hazugságokat és jogellenességeket: ezután a párthűség dönti el az emberek helyzetét! Ezt hallva, többé nem mentem közibük... Jött a világnézeti tanfolyam, amelyet Safrankó Emá- nuel Kárpátalja főispánja tartott. Hetente egy részlet volt hónapokon keresztül. A legrégebbről indulva a tudományok és filozófiák tételei szerint kimutatva: Isten, lélek, másvilág, mind hazugság, nem megfogható elemek, nincsenek. Aztán amikor kimondta: mi az uraknak nem tartunk tanfolyamot, csak a munkásoknak, mert az urakat nem lehet meggyőzni, csak legyőzni, akkor vált teljes mértékben tudatossá és világossá előttem, amit vallástanárom: vitéz Magassy Sándor mondott kisdiák koromban: a porból lett tetű mindig erősebben csíp... Éeltámadás, örök élet badarság, a tudomány mutatja az utat a jövőben és jövőre: a szocialista tudomány, a szocialista erkölcs, a humánum kiteljesedése szocialista módra... Felálltam a hozzászólás jogán, de az első sorokban megelőzött valaki, akit nem láthattam a több száz főnyi közönség között. Nietzschét és Heinét akartam említeni. Az illető hozzászóló szintén Nietzschétemlítette, végóráit idézve. A főispán úr dühös haraggal azzal intette le: Nietzsche akkor már hülye volt... Aztán felírta a hozzászóló nevét, foglalkozását és címét. Kisült, szerzetes volt az illető... Aztán amelyik előadáson még részt vettem, soha senki nem merészelt hozzászólni, mert szinte bűzlött az erőszak és zsarnoki lelkűiét... Ezzel ezt a tanfolyamot be is fejeztem, de örültem, hogy nem azt mondjákból vagy feltételezésekből ismertem meg azt a szellemet, amely 45 évig ordította az Isten nélküli, ember- tipró világot, jóllehet „minden vallás és világnézet” „szabad” volt. Homokra épült ház elpusztul, megmondta Urunk! Körmend felénél utcánkat keresztbe szelte a nyugat—keleti főútvonal. Esténként hajtották keresztül az összeszedett embereket. Több száz fős csoportok meneteltek erős katonai kísérettel. Sok ismerős is akadt közöttük. Ilyenkor az egyész Körmend utcára tódult búcsút venni az ismeretlen szerencsétlenektől. Fiatal tanító csatolta le karóráját és dobta oda kántortanítónknak, elkapva az órát és címét feleségének. Ment az értesítés: ...itt láttuk utoljára... mellékelve az órát és gyűrűt... Naponta voltak gázolások a járdán és úton, erőszakosságok mindenfelé. Betelepültek az utcánkba, közelünkben lévő laktanyába, kizavarva a magyar katonákat. Beborult az ég fölöttünk. Ötven év, száz év, mondogattuk mindnyájan. Lesz-e ennek az éjnek hajnala?! 1946. március 15-ét a Kos- suth-szobomál ünnepeltük. Fokin őrnagy, városparancsnok, majdnem minden mondatában a felszabadulást emlegette. Kérte a hozzászólásokat, amiket a tolmács fordított. Pető Antal református lelkész említette és kérte a város- parancsnokot, segítsenek, hogy felszabadultan élhessünk, mert állandóan ezt halljuk: felszabadultunk! Már engemet elvittek, amikor megkapta a feleletet. Kitették falusi káplánnak és hamarosan nyugdíjba ment, mielőtt melegebbre jutott volna a feléje irányuló „rokonszenv”. Még szabadon megérhettem iskolánk államosítását 1948 júliusában. Vasárnap volt, két idegen érkezett a parókiára. Vitéz Németh Farády Mihály Volt a lelkész. Áthívott tanúnak, valamint az egyházfit. A lelkész a következőt mondta: „Egyházi felsőbbsé- gemtől nem kaptam értesítést, hogy iskolánkat átadjam, így a kulcsokat sem adhatom oda. A kulcsok ott függenek a szegen, ha akaiják, vegyék le, de erről kérek jegyzőkönyvet felvenni.” Ez megtörtént és mi aláírtuk. Mi hárman aláírtuk, ők pedig a kulcsot leakasztotműsorából — éppúgy, mint a Szentföldről írt Jeruzsálem című könyvéből is — sugárzik az emberek iránti megbecsülése, szeretete. Bár még sok telefon érkezik hozzá adás közben negatív előjellel — amit őszintén jelez is —, hiszem, hogy eljön az idő amikor a rádióhallgatók többsége szívesebben hallgatja majd a szellemiekben gazdag, soha senkit meg nem sértő és ki nem rekesztő, átalakult 168 Óra műsorát, mint az előzőt. A közszolgálati televízió és rádió ugyanis nem a kormány és nem az ellenzék szócsöve, hanem az egész magyar népé kell hogy legyen! Éppen ezért kötelessége az elfogulatlan, objektív tájékoztatás, a senkit soha nem sértő szórakoztatás, a hazafiasságra és a tiszta erkölcsre való nevelés, és nem utolsósorban az, hogy reményt adjon, lelket öntsön az emberekbe ilyen nehéz időben is. Mester Ákosék ezt a feladatot már nem tudták teljesíteni. Amíg Antall József és kormánya gigászi küzdelmet folytatott azért, hogy kivezesták, az átvétel megtörtént. Előzőleg a harmóniumot, zongorát természetesen elhoztuk az iskola épületéből, így azok megmaradtak... Az iskola épületében volt a missziós szolgálat lakása, amely szoba, konyha és éléskamrából állt. Egyelőre ezt meghagyták és csak elvitelem után került állami tulajdonba... Jöttek a felhők, Remetei Filep Ferenc unitárius vallású igazgató-főrorvost, akinek öcs- cse volt Remetei Filep Imre budapesti unitárius püspök, személyes ismerősöm... kitették a kórházból. Saját lakását nem hagyhatta el, köteles volt hívásra minden beteghez elmenni. Ő mentette meg életemet, amikor már csak pár órám volt hátra. Jellemző magyar helytállására, kijelentette: „Amíg én vagyok a főorvos, magyar nők- nem szülnek se országunkat az összeomlott rendszer anyagi és erkölcsi csődjéből, ők mindent elkövettek, hogy a kevésbé tájékozottakban elkeseredést és gyűlöletet szítsanak. Tették ezt — „hálából”, éppen azok, akik a helyükön maradhattak, azok, akik havonta több százezer forintot vettek fel a választók zsebéből fizetett rádiótól, s akik továbbra is kampányra használhatták volna fel a közszolgálati rádiót. Csak elismerés illeti Csúcs László alelnököt, hogy volt bátorsága a nemzeti rádióhoz méltatlan hangú adások átalakítását végrehajtani. Mester Ákoséknak továbbra is rendelkezésre áll az írott sajtó, amelyben szabadon megjelentethetik saját politikai nézeteiket. Akiket ez érdekel, majd megvásárolja. A televízió és a rádió pedig sugározza a nemzeti- és keresztény értékeket: a békét, a megbocsátást és a felebaráti szeretetet, mert ez mindenkinek — akár hívő, akár nem hívő — csak a javára válik. Baji Dénes nyugdíjas Verőce szovjet gyerekeket! A hajlékokban idegen katonák voltak, rettegésben tartva a háztulajdonosokat. Az iskolás gyerekek a maguk őszinteségével elmondtak mindent, amit otthon, vagy közelükben hallottak. A tízperces szünetekben körülfogtak az udvaron és mindenről értesültem... „Á nagymamát is bántották” ... „Az éjjel elmentek tőlünk az oroszok, a rekamiét, amelyen aludtak, föltették a teherautóra. Meg is mondta anyukám, nem kívánok nekik rosszat, csak azt, hogy forduljanak bele az árokba” ... Kismotorom „felszabadult”. Ezt írtam be a statisztikai kimutatásba... Kerékpárom egy falusi padláson várta a csendesebb időket... (Folytatjuk) Böröcz Sándor A húsvéti cikk A „Pesti Napló” 1865. április 16-i számában névaláírás nélküli vezércikk jelent meg. A bennfentesek előtt nem volt titok a cikk szerzőjének kiléte: Deák Ferenc írta a történelemben később csak „húsvéti cikk” néven emlegetett dokumentumot. Az írás nem volt más, mint a kiegyezés egész konstrukciójának elméleti alapvetése. 1864 óta —- Ferenc József tudtával — már folytak tárgyalások, ezeken Deák egyértelművé tette saját és az ország álláspontját: a parlamentarizmus helyreállítása és a dualisztikus rendszerű államforma jelenti azt a feltételt, amelyen a kiegyezés létrejöhet. Formáját tekintve vitairat volt, egy bécsi újság írására válaszolt. Leszögezte: ha Magyarországon valaha is „elkülönülési vágy élt, annak az volt az oka, hogy az ország törvényei és alkotmánya gyakran megsértettek a hatalom vagyis inkább annak kezelőt által. ” Elismerte a birodalom biztonságának szükségességét, de nem azon az alapon, hogy a magyar alkotmányt megsemmisítik. Leszögezte: „Párhuzamosan a magyar alkotmánnyal megfér a közös uralkodó alatt, közös védelem mellett a lajtántú- li országok teljes alkotmányos szabadsága.’’Cikke nagy visszhangot váltott ki, a közvélemény örömmel vette tudomásul, hogy van remény a kiegyezésre. Ferenc József is gesztust tett: katonai kíséret nélkül kereste fel a pozsonyi lóversenyt, amit a kortársak a megegyezés jeleként értékeltek. Pogány György
