Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-13 / 85. szám

14 PEST MEGYEI HÍRÍAP TAJOLO 1994. ÁPRILIS 13., SZERDA Két domb között a völgyben: Dány Néha már alig tud kiegyenesedni a derék Aligha jelent meg az utóbbi fél évszázadban olyan jele­sebb írás, amely ne a gobelinkészítés egyik fellegvára­ként említené a történelmi múltú Pest megyei telepü­lést. A köztudat egy másik, első hallásra kissé meghök­kentő dányi kenyérkereső foglalatosságot is számon tart. Az ’50-es évek óta a férfiak közül meglehetősen sokan járnak be dolgozni Budapestre — a temetőkbe. Nincs olyan fővárosi temetkezési hely, legfőképpen az Újköztemető, ahol a sírásók, halottvivők, halottkísé- rők között ne lenne néhány dányi illetőségű férfiem­ber. Mindemellett és elsősorban: a munkaképes korú dányiak természetesen mint téesztagok a földből, s mint bejárók az iparból éltek. Legalábbis így volt ez egészen a közelmúltig. De változott-e valamit e téren a helyzet, s ha igen, mit, milyen irányban? Gádor András polgármester elöljáróban leszögezi, hogy az utóbbi évek természetesen Dány fölött sem suhantak el nyomtalanul, alapjaiban azon­ban — ami a keresőképes la­kosság foglalkoztatottságát il­leti — nem változott meg a vi­lág. Hajnalonta ma is viszony­lag népes sereg kel útra a fővá­ros s más városok üzemeibe, s a fővárosi temetők alkalmazot­tai között ma is szép számmal találhatók dányiak, ha nem is olyan sokan, mint korábban. Jellemzőbb azonban a falura ma is a gobelinezés. Ennek sok évtizedes, talán évszáza- ' dós hagyományai vannak. Hogy miként alakulhatott így ezen a vidéken, s nemcsak Dányban, hanem Pándon, Sülysápon, Kákán, Tóalmá­son, Zsámbokon s még né­hány más közeli településen ez a szép háziipar, már-már művészet, azon jó néhányszor már a polgármester is elgon­dolkodott. A falut elkerülték az útvonalak A jelenséget nem csupán „sa­ját kútfőre”, hanem Fényes Eleknek a környékről szóló klasszikus monográfiájára ha­gyatkozva Dány külvilágtól való elszigeteltségével hozza összefüggésbe. Dányt a múlt­ban elkerülték az útvonalak, a Reng Lajos: Becsületből, em­berségből is példát mutatott vasútvonalak, s ez előnnyel, s persze hátránnyal is járt. Az előnyök között említi Gódor András azt, hogy a civi­lizáció s annak árnyoldala las­sabban és kevésbé érte el a te­lepülést; ezzel magyarázható, hogy megőrizte jellegzetes bel­ső' tartását, határozott és nap mint nap könnyen kimutatha­tó sajátos értékrendjét. Mind­ezt még az átmeneti diktatú­rák sem tudták megsemmisíte­ni. Természetesen a civilizáci­ónak az előnyei is kevéssé ju­tottak el — miként Fényes Elek úja — a két domb talál­kozásánál, a völgyben meghú­zódó faluig. A régebbi múlt­ban például nem volt jellem­ző, hogy nagyobb számban to­vább tanultak volna a gyere­kek. Nem utolsósorban azért, mert meglehetősen nehéz volt a faluból kimozdulni. Talán a gobelinvarrás is úgy alakulha­tott ki, terjedhetett el, hogy helyben, otthon lehetett művel­ni. A polgármester gyerekkorá­ból még emlékszik arra, amint a nagylányok és fiatalasszo­nyok még nyáridőben is kint ültek az utcán, a ház előtt, ösz- •szeverődve' csapatokba, és ké­szült a hímzés. Ma ez így már természetesen nem látható, meg nem található, a gobeline- zőknek erre a célra immáron évtizedekkel ezelőtt külön há­zat, afféle műhelyt alakítottak ki. A keresőképes emberek­nek, férfiaknak, nőknek egy­aránt kenyeret döntően ma is a föld kínál, a középpontban ma is a föld áll. Sok hányatta­tás után, a törvényeknek meg­felelően a termelőszövetkezet átalakult, élére tiszta kezű és „lélekben is tiszta” vezető, Mo­nostori József került, s a kis közösség mind eredményeseb­ben keresi a gazdálkodás és a termékeladás újszerű formáit. Működik egy másik szövetke­zeti közösség is, amely kivált a hagyományos korábbi terme­lőszövetkezetből, az ő tevé­kenységük révén is biztató a határ. A magángazdákból pe­dig a közelmúltban létrejött a gazdakör. Vezetője Szekeres József agrármérnök, aki az édesapjával együtt mintegy negyven hektáron gazdálko­dik. A polgármester azt mond­ja: éppen tegnap járt feléjük, s látta, szerelik a gépeket, nagy munkában vannak, hiszen most van a burgonyavetésnek az ideje, s készülnek a kukori­cavetésre. Jelentős mennyisé­gű mákot is elvetettek, ami er­refelé kuriózumnak számít. Az adja rá a fejét, aki szereti Nem különlegesség, hanem mindennapi megszokott pénz- kereseti lehetőség a dányiak- nak a gobelinezés. Az asszo­nyok közül viszonylag sokan — negyvenen — bedolgozó­ként kötődnek a budapesti székhelyű Gobelin Háziipari Szövetkezethez, tízen azonban Balogh Istvánná részlegvezető irányításával üzemszerűen űzik a mesterséget. A szövet­kezet dányi műhelyébe megha­tározott időre, reggel fél nyolc­ra járnak az asszonyok, s dél­után fél ötig alig-alig áll meg a kezük. Napi nyolc órában végzik ezt az aprólékos, nagy figyelmet, jó ízlést, ügyessé­get követelő munkát. Ha vendég érkezik, csende­sek, a szavukat is alig hallani, később azonban feloldódnak, s a vidám szóáradatból az de­rül ki, hogy szeretik a gobeli- nezést. Pedig valóban nehéz munka órákon át a rámá fölé hajolni, néha-néha már alig tud kiegyenesedni a derekuk, de hát, mint mondják, erre ad­ták az életüket. Az is igaz, hogy az apró tűkkel órákon ke­resztül öltögetni a színes fona­lat fizikai megterhelés, ehhez viszont csak annyit tesznek hozzá: megszokták. Azonkívül pedig van, akinek ez megnyug­vást jelent. Azt is elmondják: lám csak, fényárban úszik a te­rem, mégis, vagy talán éppen ezért, egy idő után káprázik a szemük, és néhányuknak már nélkülözhetetlen munkaesz­közzé vált a szemüveg. Senki ne higgye azonban, hogy kizá­rólag a megélhetési kényszer, a pénzkereseti lehetőség von­zotta ide az asszonyokat. Go- belinezésre ugyanis csak az adja a fejét s az marad meg itt, akit érdekel a hímzés, aki sze­reti ezt. Mert igaz, hogy meg­erőltető a hófehér selyemszita egy-egy négyzetcentiméterére vékony selyemfonálból ponto­san kétszázhuszonöt szemet öl­teni, de ugyanakkor örömet ad, sikert jelent, s gyönyörköd­teti a szín'ek kavalkádja a sze­met. Valahányan anyjuktól, nagyanyjuktól örökölték a go­belinezés készségét, a tudást, mindemellett valószínűleg te­hetség is szükségeltetik ehhez. Szépérzék bizonyosan. Ä dányi asszonyok a szövet­kezetben nap mint nap készí­tik többnyire a barokk faliké­peket, az ékszerdoboz-betéte­ket, a szemüvegtokok díszeit, s gyakran kapnak a pesti köz­ponttól hatalmas gyapjú faliké­pekre is megrendelést. Ponto­san nem tudják, csak hallják, sejtik, hogy kezük munkája gyakran dollárezreket ér, s az elkészült remekművek Olasz­országba, Svájcba, Ausztriá­ba, Japánba, Hollandiába, s még a tengeren túlra is elvi­szik a dányi asszonyok hírét. Néha úgy érzik, egy-egy kü­lönleges remekművel a lelkűk egy darabkája is messzire megy. Szívesen gondolnak például arra a kézimunkára, amely Erzsébet királynő alak­ját örökítette meg, szépre sike­rült Diana hercegnő a gyerme­keivel, s egyedi darab volt és kiállításra ment a Madonna­kép. A pápalátogatás is szép emlék maradt, csodálatos kis képekkel tisztelték meg az ese­ményt. A szövetkezetben dolgozó dányi asszonyok ebből élnek, ezzel keresik a kenyerüket. Arra azonban rendszerint már sem idejük, sem erejük nem marad, hogy szabad idejükben maguknak is hímezzenek virá­gokat. A benti munka után ott­hon vár rájuk a család, a ház körüli gazdaság. A „temetkezéshez” kellett a protekció Reng Lajos egyike Dány köz- tiszteletben álló polgárainak, és egy abból a meglehetősen népes seregből, amely évtize­dekig naponta bejárt Budapest­re, a Fővárosi Temetkezési In­tézethez, vagy ahogy ők mond­ják: a temetkezéshez, dolgoz­ni. Portája rendezett, igényes. 1989-ben töltötte be a 60. élet­évét és azóta nyugdíjasként éli az életét. A temetkezéshez — pontosan emlékszik — 1952. augusztus 18-án lépett be, ko­csisnak. Soha nem hitte volna, hogy valaha is lovakkal fogla­latoskodik, majd megszerez­vén a jogosítványt, gépkocsit vezet. Szülei szegény embe­rek voltak, a földből éltek, a más földjén napszámban dol­goztak. Később kaptak ugyan földet, de alig élvezhették az örömét, jött az első téeszszfer- vezés. A fiatal házasembert ba­rátai, Kovács ,Jancsi” és Ko­vács „Pista” hívták a temetke­zéshez, és Reng Lajos ment velük. Megtiszteltetésnek vette a lehetőséget. Rangot jelentett a temetkezési vállalatnál dol­gozni, biztosított volt a meg­élhetés is, igaz, elsősorban a borravaló miatt. Az is igaz, némi szorongással lépte át — emlékszik — először Rákos­keresztúr kapuját, furamód azonban nem a halottak kö­zelsége miatt, hanem mert azt sem tudta, hogyan kell a díszes szerszámot rátenni egy lóra. Kemény, szigorú főnö­köt kapott az öreg Péter Sán­dor személyében, de — Isten nyugosztalja — ma is áldja a nevét. Nemcsak a szakmát ta­nulta meg tőle, becsületből, emberségből is példát muta­tott neki. Azt mondja Reng Lajos: reszortja volt egy idő­ben a Gyűjtőfogház „ellátá­sa” is. Gyakran szállított a te­mető árkába kivégzetteket. Törvény által halálra ítélt bű­nözőket. És 1956 novembere után — forradalmárokat. Volt idő, emlékszik, hogy a hősök hozzátartozói nagy ti­tokban megkeresték, .? ő meg­mutatta a jeltelen sírokat. Reng Lajos évtizedekig járt be Dányból hajnalonta, s késő este volt, mire hazaért. Az Új­köztemetőben névről ismerték egymást az ott dolgozó dányi­ak; miként a tóalmásiak, a tápióságiak, a szentmártonkáta- iak és a kókaiak is. Erről a kör­nyékről jártak be sokan. Vala­mikor régen odavetődhettek néhányan, és azután egyik hív­ta, vitte be a másikat. Az ötve­nes-hatvanas években jól jött a protekció. Manapság? Még mostaná­ban is dolgoznak a temetke­zésnél dányiak; Reng Lajos­nak is van rokona, aki ott dol­gozik. Biztos azonban, hogy egy ideje felhígult nagyon a temetői dolgozók serege. Deregán Gábor Szukebb hazánk A Pest Megyei Hír­lap és a Családi Ház című folyóirat kö­zös rovata Dány községben, a főút mellett a pataknál, egy kő­oszlop tetején Nepomuki Szent János szobra látha­tó. Az oszlop hasáb alakú talapzatán a felirat már el­mosódott, de az egyházlá­togatási jegyzőkönyvben, az úgynevezett canonica visitatióban a szobrot már 1777-ben említik. A Pest Megyei Hírlap hasábjain már többször volt szó Ne­pomuki Szent János-szob- rokról, amikor a szent élet- történetét is ismertettük. Erre most nem térünk ki ismételten, csak arra emlé­keztetünk, hogy bár 600 évvel ezelőtt halt vértanú- halált, csak a XVIII. szá­zadban, 1729-ben avatták szentté Nepomuki János kanonokot. Tiszteletét fő­képp a jezsuiták ösztönöz­ték a reformáció után, kü­lönösen a Duna menti or­szágokban; cseh, német, psztrák és magyar földön, így érthető, hogy nálunk is sok Nepomuki-szobor található, de elhanyagolt­ságuk miatt számuk egyre fogy. A dányi szobor nem sokban különbözik a többi Nepomuki Szent János- szobortól, legföljebb any- nyiban, hogy hajadonfő­vel mutatja a szentet. Ez szokatlan, de a karima nél­küli kanonoki süveg azért mégis ott található a bal kezében, amellyel a jobb­jára fektetett feszületet is fogja. Ami a szoborban ha­tásos és csaknem művészi megoldásra utal, az az el­helyezése az egyszerű, de jó arányú oszlopon. Ez egyben ki is emeli környe­zetéből és hangsúlyt ad ne­ki. Ma, amikor az egész vilá­gon a régi faluképet szét­esés fenyegeti, mert a há­zak — a jogos igények sze­rint — megújulnak, lassan­ként csak a templom és egy-egy kápolna, kereszt, Mária-oszlop vagy éppen Nepomuki Szent János-szo- bor képes még átmenteni valamit a régi falukép han­gulatából. Lehet, hogy ma még nem érzékelhető Dá­kincse nyon nagy átalakulás, de idővel mégis be fog követ­kezni, és akkor nagy értéke lesz a réginek, mert az ilyen öreg szobor a telepü­lés régi voltát hitelesíti. A dányi Nepomuki Szent Já- nos-szobor nem védett mű­emlék, ezért a lakosság ré­széről fokozottabb védelem­re szorul, mert ilyen emlé­kekből áll össze a helyi tör­ténelem. Pamer Nóra Gódor András: A faluban nem nagy gond a munkanélküliség Háromszálas fonalból készül a nagyméretű gyapjú falikép A szerző felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom