Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-01 / 76. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP HUSVET ELŐTT 1994. ÁPRILIS PÉNTEK A tojásíró asszony Talán a legszebb a havadis Bércziné Szendrő Csilla az egyik legelismertebb tojásíró népi iparművész. Esztergomban él. 1990-ig földrajz—rajz szakos tanárként dolgozott, azóta a hagyományos viasszal írt tojásokkal foglalkozik. Mintegy tízéves kutatómunkával Beregben és az erdélyi Csókban és Gyi- mesben több mint háromszáz mintát gyűjtött, rendszerezett. „A hagyományos mintakincs mellett tanulmányozta a motívumok elterjedését, a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó szokás- rendszert.” — írják róla méltatok A tojásírásról, motívumgyűjtésről, a húsvétról, népszokásokról nemrég a XIII. Országos Táncháztalálkozón és Kirakodó- vásáron beszélgettünk. Elsőként az után érdeklődtem, hogy honnan a tojásírás iránti érdeklődés és szeretet? Csillagos, fésűs, kis virágos — A mi családunkban hagyomány, hogy minden ünnepet a maga módján meg kell tisztelni — válaszolta. — Karácsonykor mézeskalácsot készítünk, húsvét- kor tojást írunk. Jó pár évvel ezelőtt lementem Erdélybe, és ott csíkban találkoztam a gyimesi tojással. Azonnal utánanyomoztam, hogy honnan származik, ki készítette, és így találtam rá Görbepatakon Ambrus Erzsébetre, egy kiváló tojásíró asszonyra. Azóta állandóan megyünk a tojások után, kutatjuk a motívumokat. Most már Moldvában járunk, és szebbnél szebb tojásokat találunk. Ennek nem lehet ellenállni. Ez egy életforma most már. — Milyen motívumkincsre lelt Erdélyben, mennyire ősiek ezek a motívumok? — érdeklődtem. — A gyimesi motívumok nagy része nagyon ősi, úgynevezett óvilági motívum. Ezek különböző jelentéstartalommal bírnak. Érdekesek például a kezes, tenyeres, ujjas minták. Ezek a gyógyító, az áldást adó kezekre emlékeztetnek. Ilyen ősi a csillagos motívum is, és különböző variációi. A mintakincs egy része különféle használati tárgyakat ábrázol, ilyen például a ku- pás, lópatkós, ványolóbotos, fésűs minta. A motívumok más része növényi eredetű: fenyőágasak, kis virágosak, rózsásak. Közülük talán legszebb a havadis. így hívják a hóvirágot Csángóföldön. Szóval rendkívül érdekes és változatos a formakincs. Én már annyira ismerem ezt a területet, hogy első látásra megmondtam, hogy ez egy gyimesi motívum, ez esetleg hétfalusi csángó, ez biztos, hogy moldvai, ez a Székelyföld más területéről való. És ez olyan jó érzés... — Milyen az írott tojások színe? — Gyimesben csak piros. Van, amikor barnás, vagy vöröses árnyalatú, de ez mind az az igazi pirostojás. Moldvában a húsvéti tojásmotívum lehet akár fekete, vagy zöld, ott nem ragaszkodnak olyan szorosan a piros színhez. Hímes tojás a szarkofágban — A tojás kimondottan húsvéti jelkép? — Most már igen. De nagyon régi jelkép, a termékenységet jelképezi. Már az avarkori sírokban leltek tojásokat, sőt Lengyelországban találták meg Európa talán legrégibb ilyen sírleletét, amely már színezett tojás volt. Magyarországon Szeged mellett találtak rengeteg tojást sírleletként. A magyarság és a környező szlávság már a honfoglalás idején írta a tojásokat. Tehát ez nem újkeletű dolog. Az, hogy a tojás húsvéti jelképpé vált, bizonyíthatóan a középkor elején alakult ki. Van egy szép és hangulatos mese arról, hogy miért piros a húsvéti tojás: egy parasztasszony ment el éppen a szenvedő Krisztus keresztfája alatt; karján egy kosár tojás volt, amelyre Krisztus vére rácseppent, és az összes tojás abban a pillanatban pirossá vált. — Mit jelent önnek a húsvét? — Sok szép élmény, népszokás jut eszembe. Gyakran megyünk a családommal húsvét- kor Erdélybe, ott még ápolják a régi hagyományokat. Például Csíkszentkirályon létezik a Krisztus-őrzés. A templomban a felravatalozott Krisztus-testet őrzik a „katonák”. Ezek katonaviselt falubeli legények, akik egy meghatározott rituálé szerint őrséget állnak a szent sír mellett. A középkorban az egész Magyarország területén ez élő szokás volt — sajnos mára már kihalt. Különleges a barkaszentelés is. Szép az egész húsvét rituáléja. A készülődés: hogy a sonka jól sikerüljön, a tojások szépek legyenek, a locsolókat mivel kínáljuk meg, az asztalt hogyan terítsük meg a nagypénteki bojtos vacsorához. — A családban ápolják a népszokásokat? — Természetesen. Húsvéti kalácsot sütünk, nagypénteken mindig böjtölünk, babsalátát eszünk szardíniafélékkel. Erdélyben még keményebben böjtölnek, még érdekesebb koszttal... A húsvét mint megtartó eró' Ezek a hagyományok elsősorban a családot tartják össze. És ami a kis közösséget összetartja, ugyanaz a kohéziós erő működik a nagy közösségben is. A nemzetben. És arról nem beszélve, hogy — rengeteg kiállításra járva — az elmúlt években láttam, hogy a többi országhoz viszonyítva milyen gazdag a magyar népművészet, népi szokásrendünk. Vétek lenne ezt elveszni hag)'ni Juhász Klára E ljött az ünnep, a választás, a kegyelmezés napja. Még csak pirkadott az ég, de Pilátus erkélye előtt a téren már gyülekezett a tömeg. Júdea és Galilea, Samaria és Cézárea minden tartományból Jeruzsálembe igyekeztek, hogy az ünnep szókása szerint kinyilvánítsák kívánságukat, s akaratukból szabaddá tegyenek egyet a foglyok közül. A szavazás órájára még soká kellett várni, de ők igyekeztek, hogy jó helyet kapjanak, mennél közelebb a helytartó füléhez, hogy tisztán hallják szavuk, félre semmiképpen se értsék. Felverték hát sátraikat, s beszélgetéssel töltötték az időt. Egy sovány, hajlott hátú mesélte a mellette állónak: — Azon a napon, amikor a hegyről szólott hozzánk, magam is ott álltam a sokaságban, de mindenki elhúzódott tőlem, testemet gennyes fekély borította, tűz kaparta minden részemet. Mikor leszállt, a lába elé vetettem magam: — Ha akarod — mondtam —, ^ megtisztíthatsz engem. Ő kinyújtotta kezét, megilletet, és azt mondta: — Akarom, hogy megtisztulj. És most nézzetek rám. Még abban az órában elmúlt poklossá- gom. ^ — Én a helyőrség századosaként szolgáltam Ka- pernaumban — kapcsolódott a beszélgetésbe szomszédja —, s épp e közöttünk lévő szolga állapotán keseregtem, ki gutaütéstől szenvedett, s a pokol kínjai gyötörték, mikor városunkban járt. Tisztem szerint szóba nem állhattam vele, de hittem, amit róla tartanak, elébe álltam hát, s azt mondtam: szolgám nagy kínok között szenved, mondd, mint tegyek, Rabboni? Már jött volna, a házam felől érdeklődött, de elhárítottam. — Elég, ha csak szóval mondod — álltam elébe —, s meggyógyul az én szolgám. S íme, itt áll most előttetek, ép keze, lába. Ott volt a gyülekezők között a Péter anyósa is, kit folytó lázától szabadított meg érintése, és ott voltak az ördöngösök, a tisztátalan lelkek, kiknek szörnyűségét mind magához vette. És elmentek a térre a hajósok, kik látták őt, amint egy intésére lecsendesedett a háborgó tenger. Két hangos gadaré- nusbélit álltak közre többen, kik nagy hangon meséltek: — Én béna voltam, s csak annyit mondott, kelj fel és járj, s én lábamon mentem haza — szólt egyikük. — Az én lányomat a halálból hozta vissza. — Én vérfolyásos voltam tizenkét évig — mondta egy asszony —, s az ő szavára még abban az órában meggyógyultam. — Mi vakok voltunk — mesélte két férfi —, csak megérintett, s a szemünk kinyílt. — Én néma voltam — így egy másik. — Én ördöngös. — Én béna. És mind nagy hangon, s gyűlvén egyre többen mesélték el szabadulásukat, s valamennyien őt dicsérték. Paizs Tibor A maradék olaj De gyűltek a farizeusok is, kik kinevették őket, mondván: ez ördögök segítségével űz ördögöt. Ne higgyetek látó szemeteknek, halló fületek becsap, megcsalnak izmaitok, hiszen meg sem is gyógyultatok. A mi tanításunkra fi- gyelmezzetek. Ott voltak Annás és Kajafás emberei is, a pénzváltók, s az utálatos kufárok, kik a názáreti által űzettek ki a templomokból, ott voltak mind a férceit lelkűek, a habzó szájúak, a törvénytől elve- temedők. A farizeusok és írástudók, kik bezárták a mennyek országát az emberek előtt. A képmutatók, kik nem a templomra, de a templom aranyára esküsznek, nem az oltárra, de a rajta lévő ajándékra. Az utálattól csordulok, kiknek sima nyelve a bé- külésről szól, haragvást és gyűlölködést szítva. A meszelt sírokhoz hasonlatosak, a kívülről szépnek látszok, de kik belül teli vannak tisztátalansággal, képmutatással és törvényszegéssel, rablásvággyal és féktelenséggel. A csalárdok, kik kiosztják mentából, köményből és kaporból a tizedet, de elhagyják a jóságot, az irgalmasságot és a, hűséget. A kígyók és viperák fajzatai, akik meggyilkolták a prófétákat, s kiknek már mindörökké ver tapad fejéhez: az Ábel vére, Zakariásnak vére, Barakiás fiának vére. Ott volt az írástudók legtöbbje, kiknek mézes szája fullánkos nyelvvel sziszegett, s kiket Barab- bás ültetett a gyülekezetben az első sorba és a lakomákon a fő helyekre. És felverték sátraikat és várakozának, egynémely közülük pedig halmot formált a kövekből, s rajta állva szólt nemzetiségbéli- ihez. Köztük egy, ki mindenkor a názáreti nyomában járt, imigyen nyitá szólásra ajkait: — Hittársaim, emlékezzünk a múltra, mely porig gyalázott, s örüljünk a jelennek, mely csupán megszégyenít. Amikor lerombolták a templomot a katonák, parancsra kiöntötték és szétszórták a mécses olaját. A maradék olaj viszont csodával határosán még több fényt árasztott. Hittársaim, mi ne feledjük el soha, hogy a mécses olajához vagyunk hasonlatosak. Mi vagyunk a maradék olaj. Nem akarták, nem tűrték a fényt, mert a törvénytelenségek legbiztosabb búvóhelye a sötétség. De az edény alján mindig marad egy kevéske olaj. Ezért hát higgyetek a tavaszban, mert akkor az életben hisztek, reméljétek a tavaszt és nem csalódtok. Mondjátok utánam, ha szólni kell: — A názáretit engedd szabadon, Uram! O tanítja meg a reményvesztettet remélni, a kiutat nem lelőt ő igazítja el. Az ember olyan, akár a fű, a fa: mindig a holnapi nap irányába fordítja fejét, a gazdagabb élet, a bizakodóbb jövő felé. Őt éltessétek hát, a názáretit! — Barabbásért kiálltsa- tok, hangzott a másik dombról — mert ugyan ki közületek olyan gyengeelméjű és zavarodott, ki az igacipelést vállalja, s hogy mindig csak szelídségre, alázatra és tűrésre buzdítsák? Hát van olyan iga, amely gyönyörűséges, teher, amely könnyű? — Jézust! — Barab- bást! — hangzott fel in- nen-onnan. — Ne higgyetek a sze- mémetlen képmutatóknak, kik jó illatú borok és zamatos húsok mögül sápí- toznak most rajtatok — szólt a tömeghez az, kit némaságától szabadított meg Rabbóni. — Ne higy- gyetek az olyan írástudóknak, kik csak azért gyújtanak gyertyát, hogy a bordélyba eltaláljatok, ne higy- gyetek azoknak, kiknek kezében a mécses az árulás ösvényeit mutatja nék- tek. — Barabbást kiálts! — jártak körbe némelyek, s a tétovázók zsebébe dugtak egy-egy aranyat. S így ment ez napestig, és akkor az alkonyaiban Pilátus lépett háza erkélyére, s vele Jézus és Barabbás. És kérdezte Pilátus az elnémult sokaságtól: kit választtok, hogy elbocsátsam e két férfi közül? Kit akartok szabadnak látni? Barab- bást-é, a sima nyelvűt, ki kifosztotta házatokat, meggyalázta asszonyaitokat, elvette barmaitokat és lányaitokat az utcára zavarta? Avagy Jézust engedjem szabadon, akit jó embernek, Krisztusnak mondanak, s aki talpra állította közületek a bénát, megoldotta a némák nyelvét, jó útra vitte a cédát, eltörölte a bélpoklos sebeit, magára vette a vámszedő bűnét? Kit választtok hát: Jézust vagy Barabbást? És abban a pillanatban hatalmas szél támadt, az ég kármin kutyái ordítani kezdtek, a sátrak lapját felkapta a szél, a kavargó por, annak száját, ki néma volt, betömte, a hallónak fülét állta, a járókat ledöntötte lábáról, s már csak azt látták, amint Krisztus fejére helyezik a töviskoszorút, s ő még csak jajszóra sem fakadt. J ézus, ki egyiket a bél- poklosságtól, másikat a bénaságtól, nem egy Lázárt, de éppenséggel egy nemzetet hozott vissza a halálból, a kegyelet és kegyelem ünnepén magára maradt, mert erőtlen volt a hangunk, s Barabbás neve messzibb hangzott. Az ünnep, a választás napja, mely bénát és bél- poklost, igazhitűt és hitetlent, vámszedőt és cédát lett volna hivatott egybeterelni egy közös, szabadulásért vágyó kiálltásra, vámszedő és céda mivolunk mutogatásává vált. Méltatlanok voltunk a kegyelemhez.
