Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-01 / 76. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP HUSVET ELŐTT 1994. ÁPRILIS PÉNTEK A tojásíró asszony Talán a legszebb a havadis Bércziné Szendrő Csilla az egyik legelismertebb tojásíró népi iparművész. Esztergomban él. 1990-ig földrajz—rajz sza­kos tanárként dolgozott, azóta a hagyományos viasszal írt tojá­sokkal foglalkozik. Mintegy tíz­éves kutatómunkával Beregben és az erdélyi Csókban és Gyi- mesben több mint háromszáz mintát gyűjtött, rendszerezett. „A hagyományos mintakincs mellett tanulmányozta a motívu­mok elterjedését, a húsvéti ün­nepkörhöz kapcsolódó szokás- rendszert.” — írják róla mélta­tok A tojásírásról, motívumgyűj­tésről, a húsvétról, népszokások­ról nemrég a XIII. Országos Táncháztalálkozón és Kirakodó- vásáron beszélgettünk. Elsőként az után érdeklődtem, hogy hon­nan a tojásírás iránti érdeklődés és szeretet? Csillagos, fésűs, kis virágos — A mi családunkban hagyo­mány, hogy minden ünnepet a maga módján meg kell tisztelni — válaszolta. — Karácsonykor mézeskalácsot készítünk, húsvét- kor tojást írunk. Jó pár évvel ez­előtt lementem Erdélybe, és ott csíkban találkoztam a gyimesi tojással. Azonnal utánanyomoz­tam, hogy honnan származik, ki készítette, és így találtam rá Gör­bepatakon Ambrus Erzsébetre, egy kiváló tojásíró asszonyra. Azóta állandóan megyünk a tojá­sok után, kutatjuk a motívumo­kat. Most már Moldvában já­runk, és szebbnél szebb tojáso­kat találunk. Ennek nem lehet el­lenállni. Ez egy életforma most már. — Milyen motívumkincsre lelt Erdélyben, mennyire ősiek ezek a motívumok? — érdeklődtem. — A gyimesi motívumok nagy része nagyon ősi, úgyneve­zett óvilági motívum. Ezek kü­lönböző jelentéstartalommal bír­nak. Érdekesek például a kezes, tenyeres, ujjas minták. Ezek a gyógyító, az áldást adó kezekre emlékeztetnek. Ilyen ősi a csilla­gos motívum is, és különböző variációi. A mintakincs egy ré­sze különféle használati tárgya­kat ábrázol, ilyen például a ku- pás, lópatkós, ványolóbotos, fé­sűs minta. A motívumok más ré­sze növényi eredetű: fenyőága­sak, kis virágosak, rózsásak. Kö­zülük talán legszebb a havadis. így hívják a hóvirágot Csángó­földön. Szóval rendkívül érde­kes és változatos a formakincs. Én már annyira ismerem ezt a te­rületet, hogy első látásra meg­mondtam, hogy ez egy gyimesi motívum, ez esetleg hétfalusi csángó, ez biztos, hogy mold­vai, ez a Székelyföld más terüle­téről való. És ez olyan jó érzés... — Milyen az írott tojások szí­ne? — Gyimesben csak piros. Van, amikor barnás, vagy vörö­ses árnyalatú, de ez mind az az igazi pirostojás. Moldvában a húsvéti tojásmotívum lehet akár fekete, vagy zöld, ott nem ra­gaszkodnak olyan szorosan a pi­ros színhez. Hímes tojás a szarkofágban — A tojás kimondottan húsvéti jelkép? — Most már igen. De nagyon régi jelkép, a termékenységet jelképezi. Már az avarkori sírok­ban leltek tojásokat, sőt Len­gyelországban találták meg Eu­rópa talán legrégibb ilyen sírle­letét, amely már színezett tojás volt. Magyarországon Szeged mellett találtak rengeteg tojást sírleletként. A magyarság és a környező szlávság már a hon­foglalás idején írta a tojásokat. Tehát ez nem újkeletű dolog. Az, hogy a tojás húsvéti jelkép­pé vált, bizonyíthatóan a közép­kor elején alakult ki. Van egy szép és hangulatos mese arról, hogy miért piros a húsvéti to­jás: egy parasztasszony ment el éppen a szenvedő Krisztus ke­resztfája alatt; karján egy kosár tojás volt, amelyre Krisztus vére rácseppent, és az összes to­jás abban a pillanatban pirossá vált. — Mit jelent önnek a húsvét? — Sok szép élmény, népszo­kás jut eszembe. Gyakran me­gyünk a családommal húsvét- kor Erdélybe, ott még ápolják a régi hagyományokat. Például Csíkszentkirályon létezik a Krisztus-őrzés. A templomban a felravatalozott Krisztus-testet őrzik a „katonák”. Ezek katona­viselt falubeli legények, akik egy meghatározott rituálé sze­rint őrséget állnak a szent sír mellett. A középkorban az egész Magyarország területén ez élő szokás volt — sajnos mára már kihalt. Különleges a barkaszentelés is. Szép az egész húsvét rituáléja. A készü­lődés: hogy a sonka jól sikerül­jön, a tojások szépek legyenek, a locsolókat mivel kínáljuk meg, az asztalt hogyan terítsük meg a nagypénteki bojtos va­csorához. — A családban ápolják a népszo­kásokat? — Természetesen. Húsvéti kalá­csot sütünk, nagypénteken mindig böjtölünk, babsalátát eszünk szardí­niafélékkel. Erdélyben még kemé­nyebben böjtölnek, még érdeke­sebb koszttal... A húsvét mint megtartó eró' Ezek a hagyományok elsősorban a családot tartják össze. És ami a kis közösséget összetartja, ugyanaz a kohéziós erő működik a nagy kö­zösségben is. A nemzetben. És ar­ról nem beszélve, hogy — rengeteg kiállításra járva — az elmúlt évek­ben láttam, hogy a többi országhoz viszonyítva milyen gazdag a ma­gyar népművészet, népi szokásren­dünk. Vétek lenne ezt elveszni hag)'ni Juhász Klára E ljött az ünnep, a válasz­tás, a kegyelmezés nap­ja. Még csak pirkadott az ég, de Pilátus erkélye előtt a téren már gyülekezett a tömeg. Júdea és Galilea, Samaria és Cézárea min­den tartományból Jeruzsá­lembe igyekeztek, hogy az ünnep szókása szerint ki­nyilvánítsák kívánságukat, s akaratukból szabaddá te­gyenek egyet a foglyok kö­zül. A szavazás órájára még soká kellett várni, de ők igyekeztek, hogy jó he­lyet kapjanak, mennél kö­zelebb a helytartó füléhez, hogy tisztán hallják sza­vuk, félre semmiképpen se értsék. Felverték hát sátrai­kat, s beszélgetéssel töltöt­ték az időt. Egy sovány, hajlott hátú mesélte a mellette ál­lónak: — Azon a napon, amikor a hegyről szólott hozzánk, magam is ott áll­tam a sokaságban, de min­denki elhúzódott tőlem, testemet gennyes fekély borította, tűz kaparta min­den részemet. Mikor le­szállt, a lába elé vetettem magam: — Ha akarod — mondtam —, ^ megtisztít­hatsz engem. Ő kinyújtot­ta kezét, megilletet, és azt mondta: — Akarom, hogy megtisztulj. És most néz­zetek rám. Még abban az órában elmúlt poklossá- gom. ^ — Én a helyőrség száza­dosaként szolgáltam Ka- pernaumban — kapcsoló­dott a beszélgetésbe szom­szédja —, s épp e közöt­tünk lévő szolga állapotán keseregtem, ki gutaütéstől szenvedett, s a pokol kín­jai gyötörték, mikor váro­sunkban járt. Tisztem sze­rint szóba nem állhattam vele, de hittem, amit róla tartanak, elébe álltam hát, s azt mondtam: szolgám nagy kínok között szen­ved, mondd, mint tegyek, Rabboni? Már jött volna, a házam felől érdeklődött, de elhárítottam. — Elég, ha csak szóval mondod — álltam elébe —, s meggyó­gyul az én szolgám. S íme, itt áll most előttetek, ép keze, lába. Ott volt a gyülekezők között a Péter anyósa is, kit folytó lázától szabadí­tott meg érintése, és ott voltak az ördöngösök, a tisztátalan lelkek, kiknek szörnyűségét mind magá­hoz vette. És elmentek a térre a hajósok, kik látták őt, amint egy intésére le­csendesedett a háborgó tenger. Két hangos gadaré- nusbélit álltak közre töb­ben, kik nagy hangon me­séltek: — Én béna vol­tam, s csak annyit mon­dott, kelj fel és járj, s én lábamon mentem haza — szólt egyikük. — Az én lá­nyomat a halálból hozta vissza. — Én vérfolyásos voltam tizenkét évig — mondta egy asszony —, s az ő szavára még abban az órában meggyógyultam. — Mi vakok voltunk — mesélte két férfi —, csak megérintett, s a szemünk kinyílt. — Én néma vol­tam — így egy másik. — Én ördöngös. — Én béna. És mind nagy hangon, s gyűlvén egyre többen me­sélték el szabadulásukat, s valamennyien őt dicsérték. Paizs Tibor A maradék olaj De gyűltek a farizeusok is, kik kinevették őket, mondván: ez ördögök se­gítségével űz ördögöt. Ne higgyetek látó szemetek­nek, halló fületek becsap, megcsalnak izmaitok, hi­szen meg sem is gyógyul­tatok. A mi tanításunkra fi- gyelmezzetek. Ott voltak Annás és Kajafás emberei is, a pénzváltók, s az utála­tos kufárok, kik a názáreti által űzettek ki a templo­mokból, ott voltak mind a férceit lelkűek, a habzó szájúak, a törvénytől elve- temedők. A farizeusok és írástudók, kik bezárták a mennyek országát az em­berek előtt. A képmuta­tók, kik nem a templomra, de a templom aranyára es­küsznek, nem az oltárra, de a rajta lévő ajándékra. Az utálattól csordulok, kiknek sima nyelve a bé- külésről szól, haragvást és gyűlölködést szítva. A me­szelt sírokhoz hasonlato­sak, a kívülről szépnek lát­szok, de kik belül teli van­nak tisztátalansággal, kép­mutatással és törvénysze­géssel, rablásvággyal és féktelenséggel. A csalár­dok, kik kiosztják mentá­ból, köményből és kapor­ból a tizedet, de elhagyják a jóságot, az irgalmassá­got és a, hűséget. A kígyók és viperák fajzatai, akik meggyilkolták a prófétá­kat, s kiknek már mind­örökké ver tapad fejéhez: az Ábel vére, Zakariásnak vére, Barakiás fiának vé­re. Ott volt az írástudók legtöbbje, kiknek mézes szája fullánkos nyelvvel sziszegett, s kiket Barab- bás ültetett a gyülekezet­ben az első sorba és a la­komákon a fő helyekre. És felverték sátraikat és várakozának, egynémely közülük pedig halmot for­mált a kövekből, s rajta állva szólt nemzetiségbéli- ihez. Köztük egy, ki min­denkor a názáreti nyomá­ban járt, imigyen nyitá szólásra ajkait: — Hittár­saim, emlékezzünk a múlt­ra, mely porig gyalázott, s örüljünk a jelennek, mely csupán megszégyenít. Amikor lerombolták a templomot a katonák, pa­rancsra kiöntötték és szét­szórták a mécses olaját. A maradék olaj viszont cso­dával határosán még több fényt árasztott. Hittársa­im, mi ne feledjük el so­ha, hogy a mécses olajá­hoz vagyunk hasonlato­sak. Mi vagyunk a mara­dék olaj. Nem akarták, nem tűrték a fényt, mert a törvénytelenségek legbiz­tosabb búvóhelye a sötét­ség. De az edény alján mindig marad egy kevés­ke olaj. Ezért hát higgye­tek a tavaszban, mert ak­kor az életben hisztek, re­méljétek a tavaszt és nem csalódtok. Mondjátok utá­nam, ha szólni kell: — A názáretit engedd szaba­don, Uram! O tanítja meg a reményvesztettet remél­ni, a kiutat nem lelőt ő iga­zítja el. Az ember olyan, akár a fű, a fa: mindig a holnapi nap irányába for­dítja fejét, a gazdagabb élet, a bizakodóbb jövő felé. Őt éltessétek hát, a názáretit! — Barabbásért kiálltsa- tok, hangzott a másik dombról — mert ugyan ki közületek olyan gyengeel­méjű és zavarodott, ki az igacipelést vállalja, s hogy mindig csak szelíd­ségre, alázatra és tűrésre buzdítsák? Hát van olyan iga, amely gyönyörűsé­ges, teher, amely könnyű? — Jézust! — Barab- bást! — hangzott fel in- nen-onnan. — Ne higgyetek a sze- mémetlen képmutatóknak, kik jó illatú borok és za­matos húsok mögül sápí- toznak most rajtatok — szólt a tömeghez az, kit némaságától szabadított meg Rabbóni. — Ne higy- gyetek az olyan írástudók­nak, kik csak azért gyújta­nak gyertyát, hogy a bor­délyba eltaláljatok, ne higy- gyetek azoknak, kiknek kezében a mécses az áru­lás ösvényeit mutatja nék- tek. — Barabbást kiálts! — jártak körbe némelyek, s a tétovázók zsebébe dugtak egy-egy aranyat. S így ment ez napestig, és akkor az alkonyaiban Pi­látus lépett háza erkélyére, s vele Jézus és Barabbás. És kérdezte Pilátus az elné­mult sokaságtól: kit vá­laszttok, hogy elbocsátsam e két férfi közül? Kit akar­tok szabadnak látni? Barab- bást-é, a sima nyelvűt, ki kifosztotta házatokat, meg­gyalázta asszonyaitokat, el­vette barmaitokat és lányai­tokat az utcára zavarta? Avagy Jézust engedjem szabadon, akit jó ember­nek, Krisztusnak monda­nak, s aki talpra állította közületek a bénát, megol­dotta a némák nyelvét, jó útra vitte a cédát, eltörölte a bélpoklos sebeit, magára vette a vámszedő bűnét? Kit választtok hát: Jézust vagy Barabbást? És abban a pillanatban hatalmas szél támadt, az ég kármin kutyái ordítani kezdtek, a sátrak lapját fel­kapta a szél, a kavargó por, annak száját, ki néma volt, betömte, a hallónak fülét állta, a járókat ledön­tötte lábáról, s már csak azt látták, amint Krisztus fejére helyezik a tövisko­szorút, s ő még csak jajszó­ra sem fakadt. J ézus, ki egyiket a bél- poklosságtól, másikat a bénaságtól, nem egy Lá­zárt, de éppenséggel egy nemzetet hozott vissza a halálból, a kegyelet és ke­gyelem ünnepén magára maradt, mert erőtlen volt a hangunk, s Barabbás neve messzibb hangzott. Az ünnep, a választás napja, mely bénát és bél- poklost, igazhitűt és hitet­lent, vámszedőt és cédát lett volna hivatott egybete­relni egy közös, szabadulá­sért vágyó kiálltásra, vám­szedő és céda mivolunk mutogatásává vált. Méltat­lanok voltunk a kegyelem­hez.

Next

/
Oldalképek
Tartalom