Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-04 / 53. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. MÁRCIUS 4., PENTEK Messzeringó gyermekkor A postaládából színes bélyegekkel teleragasztott levél hullott a lábam elé. Nagyot dobbant a szívem: ez csak Wolfgang lehet, Scheibenhardtból! De tévedtem. A levél anyának szólt. Németországból jött ez is. Megismertem Marika néni írását, és már előre örültem a vidám félórának, amit a bolondos beszámolók felolvasása jelentett. A „bolondos” jelző itt most szó szerint értendő, ugyanis anya barátnője néhány hónapja egy németországi elmegyógyintézet lakóit ápolja jó pénzért; óvónői oklevéllel. Férjét, nagylányát és nyolcéves kisfiát hagyta otthon azért a néhány ezer márkáért. Marika néni vállalkozó szellemű, határozott, és ha kell, kőkemény. De kedvenc bolondjairól mégis szinte ellágyultan, és sok-sok humorral mesél. Már személyes jó ismerősünk Luise, aki ötpercenként felpofozza magát, vagy Edelgard, akinek nagy, kék masnit kell a hajába kötni. Jókat nevetünk a falánk Hildegard újabb és újabb trükkjein, amivel napi cukorkaadagjának megduplázásán mesterkedik. Szinte látjuk magunk előtt az elképesztő mennyiségű Liberó-bugyit, amibe a bébisebb fazonú mamikákat bugyolálják, és versenyt hüledezünk azon, hogy ott még a férfiak szekrényében is garmadával áll a Fa dezodor, meg a testápoló krém. — Ott kinn még a bolondnak is jobb — sommázza rezignáltan Domi húgom, és nagyot harap a zsíros kenyerébe. Ez a mostani levél valahogy más, mint a többi. Igen, mert az idegenben töltött karácsonyok talán mindig szomorúak. Hiába van kötözött sonka krumplisalátával, bor és karácsonyi mise. A torkos Hildegard, Edelgard a kék masnijával és a soksok Liberó most inkább torkot szorongató valóság, csakúgy mint a parányi szolgálati szobában magányosan énekelt pár weihnatslied meg a csomagban kapott, hazai mákos beigli. Pedig a levélnek még nincs is vége. Anya szóban mondja el a folytatást: Marika néni elintézte, hogy hamarosan ő is kimehet dolgozni, legalább nem lenne olyan egyedül. És hát a pénz, az ugye, nagyon is ránk fér. Apa kicsit háborog, de én hallom, hogy késő este még számolnak. Három hónapot ki lehet bírni. Majd elhívjuk Bő mamát, addig se kell fűtenie, s ő vigyáz Lottikára. Mi meg nagylányok vagyunk, besegítünk a háztartásba. Közel hatszázezer forint a tét. Ez olyan sok pénz, hogy végig se merem gondolni. Ki tudnánk fizetni a kölcsöneinket, és én nyugodt szívvel mehetnék az egyetemre. Anya venne néhány jobb ruhát magának és Dominak egy csellót. Apa kiegészíthetné a lexikongyűjteményét, és Bő mamát elvihetnénk a Balatonhoz, mert ott még sosem járt. Három hónap az csak kilencven nap. Esetleg kilencvenket- tő. És cserébe minden! A torkomban mégis valami furcsa kis gombóc mocorog. Nem azért, mert a rám váró rengeteg koszos tányérra gondolok, hanem mert eszembe jut, hogy pici Lotti hiába keresi majd anyát, ha fölébred éjjel. A helyzet egyre komolyodik. Számláink vészjóslóan magasak és megint áremelések voltak. Kinőttem a cipőm. A szalagavatóm egy vagyonba került. Otthon meg se merem említeni az osztálykirándulást. Apának nem jött össze a másodállás. Két pont hiányzik a sikeres nyelvvizsgámhoz. Mikor lesz megint annyi pénzem, hogy újra eljussak a Rigó utcába? Wolfgang levele ebben a világvége hangulatban talált rám. Végre valami jó. Már harmadik éve írogatunk egymásnak, egy cserenyaraláson ismerkedtünk meg. Igzán helyes srác, és rengeteget tanulok tőle. Amikor náluk voltam a beszéd is jól ment, nem úgy, mint a nyelvvizsgán. Két hét után úgy éreztem: már németül gonolkodom. Jó lenne újra látni őt. De hát a találkozáshoz is pénz kell. Pénz, ami nincs. Ebben a levélben azonban van valami, ami rögtön szívenüt, ahogy megértem a lényegét. Wolfgang meghív magukhoz, de nem csak nyárra, hanem... Szóval sokkal több időre. Dolgozhatnék is: a nagybátyja fogorvosi rendelőjében megtanulhatnám a fogtechnikusszakmát. Még várok néhány napot, aztán szólok anyáéknak. Jól sejtettem. Hatalmas kiborulások voltak otthon. Apa föl- alá szaladgált, anya is próbált lebeszélni. Még a kicsik is elcsendesedtek, mintha sejtették volna, micsoda vihar tombol most bennem. De én döntöttem. Érettségi után irány: Scheibenhardt! — Te meg Freiburgba készülsz! — kiáltom oda elkeseredet anyának, végső aduként. — De én vissza is jövök! — vág vissza azonnal, és én nem tudok erre mit válaszolni. Sajnálom anyát. Reggelente karikás a szeme, és egyre sá- padtabb. De mégsem tágítok terveimtől. Apa nem szól hozzám, anya még próbálkozik. Az eszével érti érveimet, de szíve és szavai visszahúznák. Elismeri, hogy nálunk most nagyon nehéz az élet, de ő még bizakodó. Nem is tudom, honnan merít erőt ehhez a makacs hithez, hogy egyszer itt majd minden más lesz. Talán, mert az óvodásai között egy kicsit ő is gyerek maradt. Vagy mert neki van tanult szakmája, munkája, otthona, családja, célja. Én itt állok a felnőttség küszöbén, én nem tudom, lesz-e majd munkám, önálló otthonom, egzisztenciám. Nem szeretek sétálni a Váci utcában, mert másodrendű állampolgárnak érzem magam a fényes kirakatok előtt. És nem szeretek járni a város más pontjain sem, mert lépten-nyomon kolduló hajléktalanokba, szektásokba, bávatag tekintetű szipusokba botiok. Vi- szolygok a prostituáltaktól, de szánom is őket, és megértem azt a szerencsétlent, aki béranyaságot vállalna egy lakás áráért. Félek kinyitni a televíziót, mert vagy vérfagyasztó krimi van, vagy honatyák háborúja. Már levegőt is alig kapok, mert az is szennyezett. Mégis, amikor anya rákérdez, hogy mi fáj nekem tulajdonképpen, egyetlen szót tudok kinyögni sírva: a paraolimpia... Igen, talán akkor kezdett érlelődni bennem ez az egész. Nyáron, az olimpia idején. Mikor az egész ország büszkén verte a mellét, hogy lám, mi is magyarok vagyunk, mint Krisztina királynő és Damyi Tamás. És közben szép csendesen lezajlott egy másik olimpia is. Egy másik, ahol ugyanúgy felcsendült a Himnusz egy-egy bravúros teljesítmény után. Csak éppen azzal a különbséggel, hogy róluk nem zengtek örömódákat az újságírók. Ők nem kaptak milliókat, álmaik csodaautóját ajándékba. — Nem akartuk őket pénzzel megalázni — nyilatkozta a tévében egy fő-főilletékes. Kaptak hát helyette vi- deokészüléket, világvevő rádiót. Bennem pedig egy világ dőlt össze. Mert láttam győzni a kar nélkül úszót, láttam tolókocsiban a gerelyhajítót, birkózni a nyomorékot. Az ő küzdelmük valahogy tiszteletre méltóbb volt. És szívet szorítóbb, mert még a győzelmüket is megalázták. Akkor még csak magamban kiáltottam: nem akarok ilyen Magyarországon élni! Olyan hazát szeretnék, ahol minden ember egyenlő. Legyen bár fide- szes, nyomorék vagy zsidó. Nagy, döbbent csend volt napokig otthon. Csak anyáék pusmogtak sokáig esténként a szobájukban. Aztán történt valami, ami fölrázott egy kicsit ebből a furcsa, télszürke hangulatból. Anya táviratot kapott a Parnasszus című tévévetélkedő szervezőitől. Még régebben jelentkezett játékosnak. Talán, mert szeretett volna egy külföldi utat nyerni, talán mert borzasztóan tudja a magyart, vagy csak mert imád játszani — pedig örök vesztes. De Radnótinak most nem tud ellenállni. Diákkorában a legtöbb versét kívülről tudta. Főleg a Cartes postalesokat, hiszen sem Chartesba, sem Versailles- ba nem juthatott el másként, csak így, a rímek szárnyán. Biztatom én is. Menj csak, meglátod, ezúttal sikerül! És végre, anya újra a régi. Kipirult arccal meséli a költőt, akárha testvére volna. Ahogy született, ahogy szeretett, ahogy meghalt. És műfordításait. Meg Ronsardot, aki egy utolsó versét e sorral kezdte: „II faut laisser maison, et vergers et jar- dins.” Szeretem most Radnótit én is. Ha csak pár napra is, de segített elterelni a viharfelhőket otthonunk ege felől... — Melyik vers a kedvenced? — faggatom anyát. — Mindig más — réved el a tekintete, most éppen ez... — mondja, és belekedz egy furcsa, szelíd strófába: „Tejízű fehér gyermekek álmait alszom s reggelre a szívem ragyog mellem furcsa, csillogó táján Ma nyájat őriztem a jóság dombjain éjjel, de hajnalra elveszítettem és most egyedül vagyok...” — Ne, anya, ne folytasd, kérlek! — kiáltom. Most nekem is egyedül kell maradnom — Radnótival. Reggelre tudom a választ: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az úton.” Anya megint sápadt, az utolsó pillanatban le akarja mondani a vetélkedőt. Aztán mégis kölcsönkéri a blúzomat, csöpp kis rúzst tesz magára, és azt kéri, nagyon szorítsak neki. Nehéz lesz, mert pici Tádét, a kabalámat itthon felejtette. Nézem a közvetítést, anyán látszik, hogy izgul. Vetélytársa egy undok, szemüveges lány, már két fiút kiütött. Eleinte mégis anya vezet. Aztán egy vers címe következne. A verset ismerem anya franciás „repertoárjából”. De az arcán most valami bánat-féle tükröződik. Mintha ott se lenne, mintha valahol egész messze járna. Vajon mire gondol? Mond valamit, ami pesze nem a helyes válasz, s ezzel nyolc-hétre máris a szemüveges vezet. De egy kérdés még hátravan. Talán még nincs minden veszve. A kérdés könnyű. Idézni kell a költő bármelyik verséből. Feszülten figyelek, mert úgy érzem, anya most mintha rám nézne a távolból, a kamerák kereszttüzében. És igen. így szól hozzám remegő hangon, botladozó nyelvvel: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa...” Sajnálom, hogy nem tudtam ébren várni anyát. Szerettem volna átölelni. Azt mondani neki, hogy hiába lett most ő is egy kicsit „paraolimpiás”, azért Radnótit nem veheti el tőle senki. Reggel se találkoztunk, mert ő hajnalban indult dolgozni. De felébredve a párnámon ezeket a sorokat találtam: „Ember vigyázz, — figyeld meg jól világod / ez volt a múlt, emez a vad jelen, — / hordozd szívedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.” Csak nagyon fontos ügyben szoktam felhívni anyát az óvodában. De most azonnal tárcsázok. Kicsit remeg a kagylót tartó kezem. És csak annyit tudok kinyögni: — Anya, ugye te se mész Freiburgba? Richter Ingrid A Utravaló A szerkesztőségi ajtókon kopogtató ifjú tehetségek „beérése”, elsői nyomdatisztának tekintett versük vagy novellájuk megjelentetése nem csupán számukra öröm. Elégtételt jelentenek a szerkesztőknek is, hisz ezáltal ama régi keletű igazságot vélik ismételten beigazolódva látni, mely szerint az IRAS értelme (és értelmessége) korokként ugyan változó, de — az anyanyelv magasában tanyázó, mert csupán őáltala kifejezhető — érzelem és gondolat örök. Nevezzük akár tehetségnek, Isten egyszülött áldásának...akár leleménynek is. Úgy örök, hogy nem megszokott, nem mindennapi, hanem (igenis: kemény munkával) föl kell ágaskodni érte. Nos, ha a megszépítő nyomdafesték, az olykor mindent elnyelő újságpapír — és miért ne mondjuk ki: a Pest Megyei Hírlap — csupán annyit tesz, hogy e közléssel a magasságban rejtőző önkifejezési formához juttatja közelebb ifjú munkatársait, akkor is már tettünk valamit Kísérje „felemelkedésüket” siker! (A szerkesztő) Balázs Adina Batári Gábor Történelem Egek födnek... Mint középkori délután Árnyas tölgyek az ezelőtt, az ezután, sírnak lantok és titokzatos körmenet sírok hantok ' a szeretet, ha még jöhet — éjbe löknek síri tölgyek Mint labdajáték, téli éj, lantok sírnak urambocsá’, istensegélj, ollók nyírnak árbócvitorlák, serlegek, hollók nyögnek múzsák kezén a fegyverek. egek fednek papok feddnek Mert ezelőtt és ezután, összeszednek: egy titokzatos dél után nem eretnekmegjöhet még a körmenet, mondják némán középkorból a szeretet. már nem feddnek egek födnek Labdajátékhoz: serlegek, föld ágyékán urambocsá’-hoz: fegyverek, szárnyas tölgyek s az árbocon —, Isten sezúgnak lantok gélj! sírok hantok Mások keze. Se tél, se éj. fénybe löknek Zsögödi Nagy Imre: Szülőföld Kis házi pedagógia A szülői értekezlet véget ért. „Kérem, maradjon még egy szóra” — mondta a tanítónő egyik kedves tanítványa édesanyjának. „Tudja, a lányka az utóbbi időben néha hangoskodik az órán, de mindenképpen egyre ambiciózusabb.” T.-né száján alig jött ki a hang...” Szégyen, gyalázat” — mondta otthon, amint átlépte a küszöböt, s az ajtóhoz rohanó lelkes gyereket arcul ütötte.” Hát ezt még megemlegeted, te szipir- tyó, én voltam az egyetlen, akit a tanító néni ottmarasztalt, mert szégyellte elmondani az összes szülő előtt a véleményét. Mi az, hogy hangoskodsz az órán? S ez még nem elég, ráadásul ambiciózus is vagy! Nesze neked hangoskodás, nesze neked ambivicinális, vagy hogy is hívják!” Ambiciózus lennék? — mormolta magában a kukoricán térdeplő kislány. Vajon miért ilyen rosszindulatú a tanító néni, hiszen nem is én vagyok a legambiciózusabb gyerek az osztályban, ott van például M„ aki amellett, hogy nem tanul, hazudozik, sőt tollat is lopott — őt mégsem nevezi a tanító néni ambiciózusnak... A fiatalasszony most azon tűnődik: lehet, hogy akkor, tízévesen verték ki belőle az ambíciót? — és kedvesen rámosolyog karon ülő gyermekére. (b. a.)
