Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-01 / 50. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. MÁRCIUS 1., KEDD Magyar halottak névtelen sírokban Temesvári infernó anno 1945 Egy év híján fél évszázada, hogy Magyarországról elindultak az első' fogoly-transzportok a Szovjetunió felé. A foglyok egy részét a magyar hadműveleti területen bekerített katonai alakulatok legénysége és tisztikara alkotta, de legalább ennyien voltak polgári személyek — köztük svábok —, akiket falvakból szedtek össze. Azt hiszem, közel járok a valósághoz, amikor kijelentem, még mindig nincs pontos adatunk arról, hány embert hurcoltak el Magyarországról, s hányán nem tértek vissza a malenkij robotból. Ezeknek a hamvai névtelen sírokban nyugszanak az Uralon innen és túl, Kijevtól Magnitogorszkig. A huszadik század e vérlázító törvénytelenségéről kevés írás- mű jelent meg. Negyven évig tabu volt erről írni, beszélni, mostanra viszont azok száma csappant meg, akik megélték a gulagok rémségét. És még valami, amiről keveset tud a mai közép- és fiatal korosztály, vagy ha úgy tetszik, a magyar társadalom nagy része. Nevezetesen arról, hogy az elpusztultak egy jelentős hányada el sem ért Oroszországba, a temesvári gyűjtőtáborban haltak meg 1945 februárjától június végéig. E tábor borzalmai — eltekintve a gázosítástól — messze meghaladták a német internáló táborok poklát. Erről szól Szebeni Ilona Haza fogunk menni című megdöbbentő riportkönyve, s erről beszélt egy szemtanú, akire mi bukkantunk rá Ecseren. Vízben főtt köles Harazin István utász tizedest azzal a feladattal bízta meg egy nyugat felé visszavonuló alakulat parancsnoka, hogy mihelyst feltűnik az ellenség, a nyolc fős különítménnyel robbantsa fel a szentendrei katonai bázist. Amikor elérkezett a pillanat, a 22 éves fiatalemberben felülkerekedett a józan ész. Felmérte, hogy a háború kimenetelén ez a haditett már mit sem változtat, viszont a 490 darab TRI—2 töltet nemcsak az ellenségben tesz kárt, de beláthatatlan következményekkel jár a városra s annak lakosságára. Harazin ■István szakasza 1944 december 26-án kitűzte a fehét zászlót, kapituláltak. A nemzetközi egyezmény értelmében az önként vállalt fegyverletétel enyhítő körülménynek számít, így Harazinék joggal remélték, hogy a háború végeztével elsők közt szabadulnak. Keserűen csalódtak. Beosztották őket egy menetoszlopba, s Cecét, Szekszárdot érintve napokig hajszolták őket Bajáig, Ez idő alatt egyszer kaptak enni. Vízben főtt kölest. A Bajára bevánszorgó foglyokat azonnal munkába állították, 36 órán keresztül lőszeres ládákat vagoníroztak elalvás és étkezés nélkül. Az embertelen bánásmód s a félig nyers kukorica fogyasztása megtette a hatását. Az amúgy is legyengült foglyokat tömegesen vette le a lábáról a hasmenés. A járványtól tartó oroszok a túl súlyos betegeket útjukra engedték, de mert a foglyokkal darabszámra kellett elszámolniuk, a hiányt az utcáról befogott civilekkel pótolták. Január 15-én, amikor a Baján összegyűjtött hadifoglyokát bevagonírozták, már legalább annyi volt a civil, mint a katona. — Hatvan—hetven embert zsúfoltak egy marhavagonba — eleveníti fel Harazin István az akkori eseményt. — Kályha nem volt, illemhelyül egy lyuk szolgált, amit a padlóba vágtak. Állva, egymásnak dőlve utaztunk 24 órán keresztül. Mire megérkeztünk Temesvárra, már volt néhány halottunk. * Uj hadsereget ígértek Temesvár nyugati részén egy 70 barakkos tábor várt a foglyokra. A tábort szögesdrót kerítés választotta el, az egyik oldalon a hadifoglyokat őrizték, a másik részen a jóvátételi munkára összefogdosott civileket. — A tiszteket és a legénységet azzal ámították, hogy belőlük szervezik meg az új magyar hadsereget, az ő feladatuk lesz a rendcsinálás a már megtisztogatott területeken. A mi csoportunknak már nem jutott hely a hadifoglyoknál, de nem vesztettünk semmit. Azoknak is az lett a sorsa, mint a civil foglyoké. Akik túlélték Temesvárt, egytől egyig elvitték őket Oroszországba. De ki élte túl? A temesvári táborban nem volt folyóvíz, hiányoztak a higiénia legalapvetőbb feltételei. A foglyok naponta egyszer kaptak enni, már akinek jutott az olajoshordókban főzött híg löttyből, melyben marharépa, rohadt káposzta és zsizsikes borsó úszkált. — Az emberek annyira legyengültek, hogy a dolgukat végezve belepotyogtak a latrinába. Február közepére ellepett bennünket a tetű, s ezzel egyidőben felütötte fejét a flektífusz. A megrettent táborparancsnok elrendelte a fertőtlenítést. A ruháinkat batyuba kötözve beadtuk a fertőtlenítő barakkba, s közben 20—30 percig anyaszült meztelenül álltunk a szabad ég alatt mínusz 15 fokos hidegben. Ösz- szebújtunk, mint a birkák, de sokan így sem bírták a hideget, elpusztultak. A bajunkat tetőzte, hogy a fertőtlenítő személyzet ellopta a legértékesebb ruhadarabjainkat, vagy a ruhába rejtett értékeinket. Ezeket kint a városban eladogatták a feketepiacon, fel sem merült bennük, hogy számunkra ezek a holmik az életet jelentik. Különben a fertőtlenítés annyit ért, mint szenteltvíz a halottnak. . Február végétől napi 25—30 ember halt meg tífuszban. Orvosnak, gyógyszernek se híre, se hamva. Két barakot kiürítettek „kórháznak”. A valóságban ez volt az utolsó stáció. Az emberek megbomlott aggyal fetreng- tek, letépték a ruhát és a húst magukról, mielőtt meghaltak. Az elhalálozási mutató úgy kúszott felfelé, mint egy lázgörbe. Április 5-én tetőzött, akkor egy nap alatt 153 halottat hordtunk ki a tömegsírokhoz. Harazin István tagja volt a temetőkommandónak. — Amíg élek, kísérteni fognak azok az emlékek. A halottakat egy pajtába gyűjtöttük, innen hordtuk ki őket a gödrökhöz. Az idő javultával romlott a helyzet, az oszlásnak indult tetemeket csupasz kézzel kellett kocsira tenni, majd sorba rakni a gödrökben. Az a bűz, az a látvány! Egy idő után már csak behajigáltuk őket, a gödrökben feltört a talajvíz, nem lehetett lemenni. Hány gödröt ástak ki és hány magyar foglyot kapartak el Temesvár külvárosában? Harazin István széttárja a kezét. — Fogalmam sincs róla. Szerintem több ezret. Hetekig naplót vezettem, de egy fertőtlenítés során eltűnt a noteszem, Az a gyanúm, nem csak én, de más sem tudja a pontos adatot. Az emberek névtelenül kerültek a sírba, az élőket is csak szám szerint tartották nyilván a táborban. Ha jól emlékszem. Rimnicul Sáraiban kerültünk először név szerint lajstromba, mielőtt továbbvittek bennünket Romániából. 1945. május 9-én, a háború befejezésének napján csillant fel utoljára a hazamenetel reménye. A temesvári rabtartók nap mint nap ígérték, aztán 25-én megkezdődött a bevago- nírozás. Lakótelep a tábor helyén — Még az utolsó pillanatban is reménykedtünk, de indulás után, az irányból következtetve már tudtuk, nem Szeged felé, hanem Szibériába visz az út. A mi csoportunkat Magni- togorszkban rakták ki tíznapos utazás után. Egy Irtisz-par- ti kolhozban dolgoztam két évig. Ez idő alatt egyetlen nap volt, hogy nem vittek ki munkára. Mínusz 52 fokot mutatott a hőmérő. Még az ottaniak sem éltek meg ilyen hideget. Harazin István három hónap híján három évet töltött hadifogságban, melyből a legszörnyűbb a Temesváron megélt négy hónap volt. — Tudomásom szerint az egykori tábor és a tömegsírok helyére egy új városnegyed épült. Értelemszerűen az alapásásnál rá kellett bukkanjanak a sírokra. Talán elhantolták a csontokat másfelé... Talán igen, talán nem. 1962-ig Temesváron egy szovjet hadosztály állomásozott, a város terjeszkedése ezt megelőzően kezdődött. Nem valószínű tehát, hogy a sírok feltárását nyilvánosságra hozták, s a névtelen halottakat új helyre temették. Sok más eddig megválaszolatlan kérdés mellett jó volna ezt is tisztázni, s ha mást nem, egy szerény mementót elhelyezni azon a helyen, ahol több ezer ártatlan magyar pusztult el mindössze néhány kilométerre Magyarországtól. Matula Gy. Oszkár Borverseny Cegléden A Nap adja az illatot és a zamatot A díjazott borok, ! csak az itteni megmérettetésen bizonyultak jobbnak a többinél. Ám ez nem jelenti azt, hogy a minőségük megfelelne egy magasabb mércének is —- jelentette ki Boskó József zsűrielnök pénteken este a ceglédi kaszinóban megrendezett borversenyen. Hetedik esztendeje, hogy Cegléden a helybéli termelők — Tóth László odaadó, lelkes szervezésével — jó hangulatú esten döntik el, hogy kié a legkiválóbb nedű. Még soha nem neveztek be ennyien, mint az idén. A zsűri és a gazdák többsége harminchét fehér- és tizenhárom vörösbort ízlelgetett meg. A bírák lassan forgatták poharaikat, a gyertyafény felé tartva a borocska színét, tisztaságát vizsgálták. Majd az illatról is meggyőződtek. Néhány kortyból pedig a zamatot állapították meg. Közben elfogyasztottak egy-egy pogácsát vagy almaszeletet, hogy az ízek ne keveredjenek. Boskó József — aki 1939-ben kezdte a pályáját, s a bor avatott ismerője — értékelésében kifejtette, szinte mindenki hamarabb szüretelt a kelleténél. Érdemes megszívlelni: a gazda bármit tehet, az öreg Nap adja az illatot és a zamatot. Tessék megvárni a szüreteléskor egy- egy szőlőfajta ideális érettségi fokát. Legalább ilyen fontos a feldolgozás. Ä leszedett szőlőt, amit aznap nem tud a termelő kipréselni, nem szabad ledarálni. Utóbbi előtt célszerű mázsánként egy dekagramm biszulfidot adagolni. Ez garantálja, hogy a leendő bor nem lesz barnatöréses. Sokan félnek attól, hogy a hidegben nem kezdődik el az erjedés. Ezen segít a borélesztő. Egyébként a lassú erjedésnek az az előnye, hogy nem illannak el az illatok, és megmaradnak a zamatok. A zsűrielnök felhívta a figyelmet a kén fontosságára is, amely megelőzi a bőrbetegségeket. A fehérbor kategóriában az első és a második helyen is Sárközy Ferenc végzett, ifjú Raj Ferenc harmadik lett. A vörösborok megméretésén Tóth László győzött. A képzeletbeli dobogó második fokára Lénárd László állhatott fel. A harmadik helyen ketten osztoztak: Petrovics István és Lázár Tibor. (f. f.) A települések igényét is figyelembe veszik Felújításra szorulnak a megye útjai Pest megye mellékútjainak több mint egyharma- , dán felújítára szorul a pályaszerkezet, mivel az a tervezett élettartamot elérte vagy meghaladta. E csaknem hatszáz kilométeres úthosszon kívül további 339 kilométer hosszúságú szakasz is csak tűrhető' állapotú. Ez derül ki az Uvaterv-nek abból a jelentéséből, amelyben a közlekedési tárca megbízásából a megye mel- lékúthálózat-fejlesztési programját foglalta össze. A szakemberek szerint az elmúlt években a mellékutak- ra fordítható korszerűsítési és fenntartási összegek olyan mértékben lecsökkentek, hogy a hálózat állapotának szinten tartása nem tűnt megoldhatónak. Ezért van szükség arra, hogy az országos közúthálózat-fejlesztési tervhez kapcsolódva meghatározzák az egyes megyékben a szükséges mellékúthá- lózat-fejlesztési igényeket. A várható igények előre becslésénél a program készítői figyelembe vették a megye természeti adottságait, a településszerkezetet, a fő vonzáskörzeteket, a lakosságszám alakulását és összetételét, a gépjármű- ellátottságot. Az Uvaterv munkatársai figyelembe vették, hogy Pest megye életét erősen befolyásolja a főváros közelsége, vonzása. A megyében lakók jelentős része — főleg az agglomerációs övezetből — Budapesten dolgozik. Úgy vélték, az úthálózat-fejlesztési igények meghatározásánál figyelembe kell venni a megye életében fontos szerepet játszó idegenforgalom helyzetét és várható alakulását is. Hiszen a Budapestre érkező külföldiek jelentős része megnézi a megye idegenforgalmi szempontból értékes látnivalóinak nagy részét. A legtöbb esetben a javasolt mellékút kiépítését nem a forgalom nagysága indokolja, hanem az, hogy az érintett település megközelíthetősége, alapellátása nincs biztosítva. A program kitér a gépjárművek számának alakulására is. A lakosságszám változásától szinte függetlenül az utóbbi időkben a személy- és a tehergépkocsi-állomány rohamosan nőtt, míg a motorkerékpár-állomány jelentősen csökkent. Ma Pest megyében ezer lakosra 178 személygépkocsi jut. A hosszú távú mellékút- hálózat-fejlesztési program tíz évre szól, amelyen belül az új utak kiépítése mellett a meglévő utak felújítására és a szintbeni közúti—vasúti kereszteződések átépítésére is sor kerül. Ez alatt az idő alatt Pest megye mellékútjainak 58 százalákát kellene megerősíteni, az itt található 417 hídból évente ket- tőt-hármat korszerűsíteni, több vasúti keresztezést átépíteni. A szakemberek a tíz év alatt 65 kilométer új mellékút kiépítését javasolják. Ez összesen 19 útszakaszt jelentene, amelyből a leghosszabb Nagykáta és a Tápiószentmárton közötti hét kilométeres út, legrövidebb Pusztazámor és Gyúró közötti másfél kilométeres szakasz. A javaslat szerint kilenc olyan útszakasz épülne, amely az adott település megközelíthetőségét segítené elő, vagy bekötné az országos úthálózatba. Országos mellékút épülne Monor és Pilis, Csévharaszt és Inárcs, Gomba és Úri, Göd és Csornád között. A fejlesztési javaslat az utak kiépítésének megvalósítási ütemét nem tartalmazza, mivel az megépítés az út jelentőségétől, illetve az érintett települések pénzügyi és gazdasági helyzetétől függ. Az Uvaterv jelenleg tárja fel a Pest megyei települések saját igényeit a mellékúthálózat fejlesztésére. Halász Csilla Útszélesítés Monoron. A fejlesztés nehéz milliárdokat igényel Erdó'si Agnes felvétele
