Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-28 / 72. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. MÁRCIUS 28., HÉTFŐ A hagyomány nem választóvonal Galga mente népviselete Hollókőn (Folytatás az I. oldalról) Csak az értékes és nem értékes között húzódott és húzódik elválasztóvonal, ahogy a megyehatárt átlépő kiállítás is bizonyítja — mondta megnyitójában Hollókő pól- gármestere. Asztalos István, az aszódi múzeum igazgatója ehhez hozzáfűzte: Nem választotta el egymástól a nemzetiségi hovatartozás a Galgára felfűzött magyar, szlovák és német falvak lakóit sem. A három nemzetiségnek a kiállításon bemutatott ünnepi viseletéin jól megfigyelhetők ezek az egyedi sajátosságok — mondta kérdésemre Kerskó Zsuzsa, aki tizenhárom éve gyűjti és kutatja a Galga mente néprajzi örökségét. A magyarok fehér blúzait és kiegészítő ruhadarabjait fehérrel hímezték, és csak néhány motívumot varrtak ki pirossal, esetleg a blúzokra kék, piros és nemzetiszínű szalagokat fűztek. A pruszlikok alig hímzettek, a dúsan plisz- szírozott szoknyákat esetleg szalagszegély díszíti. Míg a németek sötét blúzait, fekete szoknyáját és pruszlikját szinte elborítja a színes, fényes hímzés. De a legszínesebbek a szlovák nemzetiség viseletéi. A kiállított viseletek a harmincas években készültek, a kereskedelmi forgalomban kapható anyagból: gyári sifonból, selyemből és csipkéből. De ezekből is szemgyönyörködtető, a legmagasabb ízlést is kielégítő öltözetek készültek. Ezeket nézegetve — amúgy női módra — próbáltam emlékezetembe vésni néhány különösen szép díszítési módot, hogy majd saját ruhatáram szépítésére alkalmazhassam. És óhatatlanul adódott kérdésem: ízlésünkben támaszkodunk-e, öltözeteinknél alkalmazzuk-e az eleink által kimunkált szabásötleteket és díszítéseket? Sajnos, egyáltalán nem — volt Kerskó Zsuzsa válasza. — Akik ma folytatják az örökséget, az eladhatóságot tartják szem előtt. Nem veszik figyelembe például az eredeti hímzésminták arányait, színeit és forma-egységét. Mindent túlzsúfoltnak, az eredeti motívumok közé keresettnek vélt matyói és kalotaszegi mintákat kevernek. Es tudományukat is csak az eladásra szánt daraboknál használják: saját ruháik készítésénél egyáltalán nem. S hogy mi lenne a megoldás a népművészeti örökség eredeti szépségben való felhasználására? Az aszódi múzeum hajdani hímzésmintákat méretarányosan közlő kiadványokat jelentet meg. Petrás Anna néhány éve kiadott kötetében a modern ruhák népi motívumokkal való díszítésére adott ötleteket. De e kiadványok nem kerültek könyvesbolti forgalomba! A múzeumot látogató közönség ha meg is vásárolta őket, útmutatásukat a gyakorlatban nem alkalmazta. Kerskó Zsuzsa semmilyen reményt nem lát arra, hogy a helyzet megváltozzon. Talán ha elkötelezett szakemberek vállalnák, hogy meggyőzik a mai népművészeket az eredeti díszítések értő felhasználásának fontosságáról, egyszerűen azért, mert az a szép. És persze a széles nagyközönség figyelmét is fel kellene hívni a népviselet értékére, mert annak a nemzeti örökségnek a része, amit büszkén vállalhatunk. A kiállítás megrendezésének is ez volt az elsődleges célja. Kerskó Zsuzsa borúlátásának jogosultságáról magam is meggyőződhettem, amikor a díszes népviseletben pompázó hollókői asz- szonyoktól (és egy pólóban és tréningruhában serénykedő fiatalasszonytól) erről érdeklődtem: vajon a helyi viselet szép hímzéseit és díszítéseit átviszik-e mindennapi, vagy ünnepi ruháikra? A népviseletet csak a szereplés kedvéért hordják — válaszolták megdöbbenve. — Manapság eszébe nem jutna senkinek, hogy „normális” öltözete készítésénél felhasználja a hímzés tudományát. Milyen kár — gondoltam irigykedve a minták és kézügyesség birtokában lévő asszonyokra. Gazdag örökségüket holmi idegenforgalmi csalétekként kótyavetyélik el. És nem szépíti, és nem gazdagítja — ahogy hajdanán — a saját viseletűket, a saját kultúrájukat, a saját mindennapjaikat és ünnepeiket. D. Veszelszky Sára Történelem és valóság Mesekönyv a gödöllői „A székesfővárostól északkeletre zöld mezők és erdős halmok között, ott, ahol a kis Rákos hatalmas, nagy fák tövéből kibugy- gyan s kígyózva szeli át a virágos réteket, fénylő kupolák csillognak a tavaszi verőfény ragyogásában s köröttük apró házak kuporodnak össze, a távolból csak bogárhátukat mutatva a vidék szemléletébe merü- lőnek. Mint az alföldi rónán, midőn a gémeskút köré telepszik felelni a nyáj: s a kedves kép neve GÖDÖLLŐ.” A Honfoglalás ezredik évfordulóján jelent meg Ripka Ferenc Gödöllő a királyi család otthona című kötete. Azóta sok lakója volt a Grassalkovich-kas- télynak, s méltatlan évtizedek is következtek, de immár újra gyönyörködtetik a kupolák a városba érkező utazót. Igaz, a kastély jövője még mindig csak körvonalazódik, a múltja viszont egyre gazdagabb lesz. Ebből a gazdagságból merít a Cégér Könyvkiadó húsvétra megjelentetett kötete Anti Szabó János rajzaival, így volt, hogy volt... címmel. A könyvbemutatót szombaton rendezték a művelődési központban, a gödöllői tavaszi napok keretében, másfélszáz érdeklődő jelenlétében. Az alkotóval a kiadó kft. igazgatója, Varga Kálmán társaságában Kecskés József, a házigazda intézmény igazgatója beszélgetett. Díszletként a végzettsége szerint formatervező iparművész megvalósult és megvalósulatlan terveinek rajzai szerepeltek. Anti Szabó János az elmúlt húsz évben lakókocsitól piktogramokon át a fajátékokig gazdag munkásságot vallhat magáénak. Számos elképzelése sajnos még nem örvendeztetheti az embereket — így például a gödöllői tájékoztató táblarendszer, más munkáit viszont — mint például egy játszóteret — már szétszedtek romboló kezek. A művészet ezermestere ő, aki a kastélyhoz kapcsolódó rajzainak kilencven százalékát elkészítette már, amikor Varga Kálmán (korábban a gödöllői Városi Múzeum igazgatója) megtalálta azokhoz a szöveget, Ripka Ferenc munkáját. kastélyról A gyönyörű kötet alcíme Emlékképek a gödöllői kastélyról. A mesés rajzok természetesen nem Anti Szabó János emlékei, hanem a város közösségéé, amely két és fél százada együtt él I. Grassalkovich Antal lenyűgöző otthonával. S amit eddig csak képzeletben láttunk, most a „valóságban” tehetjük, amikor a 27 oldalas kötetet lapozzuk. Mária Terézia lampionos fogadtatásától Ferenc József vadászkalandjáig. Az 594 forintba kerülő munka minden bizonnyal hamarosan elfogy, mert csupán 3000 példányban nyomtatták ki. A Cégér Könyvkiadó — mint Varga Kálmán igazgató elmondta — karácsonyra tervezi a következő kastélyos kötet megjelentetését. S míg Anti Szabó János munkája inkább a fiúk képzeletét mozgatja meg, az előkészületben álló Erzsébet királyné ma- nócskái című mesekönyv lányos lesz. A királynő egykori szép napjait az ugyancsak gödöllői- Rem- sey Flóra dolgozza fel. Bizonyítva az igazgató szavait: a városban élő művészek is képesek értéket letenni az asztalra, ha kérik tőlük. A most megjelent kötetet alkotóik néhai Po- lónyi Péter, a gödöllői Városi Múzeum alapítója emlékének szentelik. Balázs Gusztáv Könyvjelző Hatvan tündöklő szellem Vajon hányán tudják, hogy ki volt Bodor Péter? Bíró Géza Lucián? Venczel József? Vagy éppen Bácskái Béla? Gondolom kevesen. Pedig olyan alkotók ők, akik megérdemelnék, hogy széles körben ismerjék életművüket. Erről győződhetünk meg Polgárdy Géza Tündöklő szellemek című kötetét olvasva. A szerző a Confessiőban, a Dátumban, az Elet és Irodalomban, a Heti Budapestben, a Honismeretben, a Hunniában, a Magyar Nemzetben, a Pesti Hírlapban, a Pest Megyei Hírlapban, a Reformátusok Lapjában, a Theo- logiai Szemlében és az Új Emberben megjelent írásaiból válogatott. Megemlékezéseket, köszöntőket, nekrológokat, könyvismertetéseket írt úgy az előbb említett, mára javarészt már sajnos névtelenné vált alkotókról, mint például Széchenyi Istvánról, Tompa Mi- hályvöl, Gábor Áronról, vagy éppen Ganz Abrahám- ról. A kötetbe fölvett hatvan cikk hatvan alkotó géniuszról szól. (Talán éppen a gyűjteményben ugyancsak POLGÁRDY CÉZA TÜNDÖKLŐ SZELLEMEK szereplő Cseh Gusztáv „Hatvan Főemberek”-e adta az ötletet a könyvet szerkesztő szerzőnek.) Polgárdy Géza szempontja a válogatásnál csupán az volt, hogy akiről az írás szól, az valóban érdemes legyen a nemzet emlékezetére. Mégha a nemzet — feledékenysége okán — nem is érdemelte meg az alkotót. A jól szerkesztett, a szerző kiváló tárgyismeretéről bizonyságot tévő cikkgyűjtemény mindenkit meggyőzhet arról, hogy a magyar kultúra tárháza kimeríthetetlen. (hardi) Csínom Palkó a pomázi zeneiskolában A történelem ha visszamosolyogna. ® Igazi lelkes-lelkesítő előadást láthatott nemrég a Pomázi Művelődési Ház szépszámú közönsége. A helybeli zeneiskola Farkas Ferenc Csínom Palkó című daljátékát adta elő, immáron másodszor. A zeneiskola létrejöttéről, tevékenységükről, az előadás elkészülésének körülményeiről Asz- tai Csabáné igazgatónő (aki felkészítő tanárként is részt vállalt a csapatmunkában) a következőket mondta el: A pomázi zeneiskola huszonkilenc éven át a szentendrei Vujisics Zeneiskola kihelyezett tagozataként működött. 1992 tavaszán vetődött fel, s még ez év őszén meg is valósult az önállóvá válás gondolata. Tavaly a AWá/y-évfordu- ló kapcsán esett a választás daljátékra; a Háry János került akkor bemutatásra. Nyolc előadást élt meg átütő sikerrel, s mivel nagy volt az érdeklődés, úgy döntöttek, hagyományt teremtenek, felvállalják a gyermekdarabok színrevitelét évente egy előadással. (Jövőre Kacsók Pongrácz János vitéz-ét szeretnék bemutatni.) Igazi pezsgő kulturális élet teremtődött meg ezáltal Po- mázon. Az első tanévben negyvenhárom különböző rendezvényen működtek közre az iskola növendékei, tanárai. Tevékenységükbe a közönséget is bevonták. Felnőtteknek szóló zenés irodalmi estsorozatot szerveztek — eddig három összejövetelre került sor (a Vujisics együttes volt vendégük, megszervezték Buda Ferenc költő estjét, majd Székely István zongoraművészt hívták meg). A település többnemzetiségű, ezt az iskola felvállalta oly módon, hogy a klasz- szikus zenei tanszak mellett népzenei, azon belül harmonika szak működik, de modem dzsesszzenei oktatás is folyik, ugyanakkor szeretnének nyitni az egyházzene irányába is. A Csínom Palkó rendezője, Nagy Zoltán, az Arany János Színház művésze — a gyerekek rajongással csün- genek a „nagy varázslón”. A kórus, a tánckar, az ötletes, színes szalagokból, fillérekből összeállított díszlet nemcsak a gyerekhad rátermettségét, hanem a felkészítő tanárok odaadó munkáját is dicséri. A pomázi tanulók az óvodáskorútól a serdülőig, fegyelmezett, megható játékuk, korhű jelmezeik révén önfeledt perceket teremtettek mind a felnőtt nézőknek, mind a gyerekeknek, akik örömteli kurjantások- kal jelezték tetszésüket; eladdig, hogy a híres kuruc nótát a szereplők vezénylésével „színész” és közönsége együtt énekelte. A „ mezőny” kiemelkedő alakítása volt Galda Levente Csínom Palkója, Cservenka Ildikó Csínom Jankója. Lelkesedésüket tovább fokozta, hogy a szombati bemutatón egyéb kötelezettségei ellenére Farkas Ferenc szerző is vendégük volt. Az előadás rendezői elve a kohézió, ami az együttlé- legzés örömét teremtette meg. Humor, dal, tánc — mosolygós arcok a szeretet visszfényében, a játék felszabadító ereje — mindez a pomáziak előadásának jellemzője. Jó lenne, ha erre a mosolyra, kurucos lendületre a „nagyok történelme” is vigyázna. Balázs Adina Győztes megyei diákszínjátszók Diákok háromnapos angol nyelvű drámafesztiváljára került sor a hét végén Jászberényben. A fesztivált az Amerikai Békehadtest hazánkban dolgozó önkéntesei szervezték meg. A drámákat angolul előadó diákcsoportok 30 perces színpadi produkciókkal álltak a közönség és a zsűri elé. A mostani versengésen az Ajkán, Gyöngyösön, Hódmezővásárhelyen és Szekszárdon rendezett selejtezők résztvevői mérték össze tudásukat. Az alkalmi „színtársulatok előadásait népes zsűri értékelte, döntésük szerint az első korcsoportban az első helyet a budapesti Zugligeti Általános Iskola, a másodikat a Lajosmizsei Általános Iskola, míg a harmadikat a gyöngyösi Berze Nagy János Általános Iskola szerezte meg. A középiskolások között az első a solymári Apáczai Csere János Művelődési Ház csapata, második a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, míg harmadik a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnázium lett. A főiskolások mezőnyében az első helyen a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola végett.
