Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-24 / 69. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁRCIUS 24.. CSÜTÖRTÖK J3 Mi hagyjuk el a hazánkat? Vasárnap a tv A Hét című műsorában láthattuk és hallhattuk a rádió alelnökét, Csúcs Lászlót. Ugye, szemére vetették egyesek, hogy nem szakmabeli, mit keres a rádióban. Ezek az aszfalton született és nevelkedett urak, akik most Csúcs Lászlót elemésztenék egy kanál vízben, úgy látszik, nem érzékelik, hogy alelnö- kük sokszorta szebben beszéli a magyar nyelvet, mint ők. De nem is erről akarok szólni, hanem arról, hogy Csúcs László családja az ellenzék győzelme esetén komolyan fontolgatja: elhagyja az országot. Megdöbbentő! Most egy baranyai magyar ember vegye a batyuját, most, amikor nincsenek földünkön idegen megszálló csapatok. Most, amikor a koalíció győzelme után négy évvel a kormánykerék a nemzeti erők kezén van és reméljük, lesz később is. Most, amikor a kommunista pártirodákból már nem lehet parancsot kiadni a tömegbe lövetésre. Nem, uraim, Csúcs László- éknak itt a helyük, ez a hon az övék. Helyettük szedjék csak a sátorfájukat a gyilkosok, a besúgók, a negyven év alatt az országot tönkretevők és az idegen érdekeket szolgáló sajtóvigécek. Hogy mi a bűne ennek a rokonszenves, csendes embernek, akit e darázsfészek tetejére ültettek? Száz valahány embernek felmondott. De nem kell ahhoz rádiós szakembernek lenni, hogy a lényeget megértsük. Elég csak az egyszerű rádióhallgató fülével odafigyelni a sok magyar- ellenes propagandára és arra, hogy itt három és fél éven át — már bocsánat a kifejezésért — hülye gyerekként kezelték az ország többsége által megválasztott magyar kormányt. Ezt tudva és hallva, nem száz, hanem sokkal több embernek kellett volna felmondani. Csak reméljük, hogy a kormány védelmet biztosít a fenyegetett Csúcs Lászlónak. S reméljük: a magyar nép nem szavaz olyan pártokra, akik miatt Magyarországról éppen a magyaroknak kell kivándo- rolniok. Fazekas János Budapest Ébresztő, Magyarország! * A szabad madárröp- tetők szakegylete, a ; Demokratikus Char- —ta nem győzi hangsúlyozni a vezérlő elvét: a másság feltétlen tiszteletét, no persze, a „gyűlölet elleni tenni akarás” jegyében... Ehhez képest — enyhén szólva is — disszonánsán hatottak Csúcs Lászó teljes elnöki jogkörrel felruházott rádióalelnöki panaszai, a Tv 1 március 20-ai „A Hét” című műsorában. Árnyalt képet adott arról a — felháborító — fenyegetettségről, amelynek ő és közvetlen családja van kitéve a fenti „toleráns” alakulat részéről. Sőt, 88 éves, vidéken élő édesapját már életveszélyes módon terrorizálják, fia — állítólagos — „bűneiért”. Persze, mindez nem újdonság, ilyen „partizánakciók” már korábban is történtek — legfeljebb nem kaptak nyilvánosságot. Egy kedves váci barátom fia például ugyanarra a katolikus egyetemre jár, mint Csurka István leánya. Egy. ízben, fényes nappal, egy budapesti, belvárosi utcán Cs. L lányát megtámadta az ismert színházi rendező (aki korábban a drámaíró „idegbajba való kergetését” tűzte ki céljául!), s idegbetegként rikácsolta a fülébe: „1994 után már nem lesz katolikus egyetem, s akkor már te (sic!) soha többé nem leszel egyetemista!” így foszlik hát szét a liberális „tolerancia” legendája, s nem is a jobboldal ármánya miatt. Hátborzongató dolog csak belegondolni is, mi lesz ebben az országban, ha ezek a sötét erők kierőszakolják a választópolgárok bizalmát. Hiszen ők most, a jelenlegi kurzus „uralma” alatt is, nyíltan és gátlástalanul terrorizálják a társadalom másként gondolkodó részét! Csúcs László — indokolt — rezignáltsággal mondta, hogy családja fontolgatja az emigráció lehetőségét. Lehetséges, hogy végül is mi magyarok kényszerülünk elhagyni hazánkat, hogy a liberál- kommunisták — kozmopolita derűvel szívükben — kedvük szerint otthon érezhessék itt magukat? Ébresztő, Magyarország, amíg nem késő!!! Szerencsére jövendő kilakoltatóink(?) önhitt magabiztosságukban — minden óvatosságról megfeledkezve — leplezetlenül kimutatják a foguk fehérjét. Ám, ha a népi-nemzeti-ke- resztény gondolkodású nemzetrész (hiszem, hogy a többség!), nem ismeri fel teljes súllyal az ólálkodó veszélyt, a következményekért felelnünk kell. Úgy a félrevezetett Litvániában, mint Lengyelhonban a társadalom már ráébredt végzetes hibájára, de egyelőre (a következő szabad választásig) viselniök kell vakságuk ódiumát... Egy liberálisnak álcázott ismerősöm kérdezte tőlem a minap, hogy én (mint keresztény ember) szeretem-e a liberálisokat? — Hogyne, válaszoltam — ugyanolyan mértékben, mint ők szeretnek minket! Ismerősöm válasza meggyőzött „őszinte” érzéseik mértékéről: — „Hát barátom, az nagyon kevés tőled!” Jobb hát, ha még annyira sem hiszünk a legendákban, mint gyermekkorunkban hittünk... Brezovich Károly Vác A félelem fogságában Készülünk a második, úgynevezett szabad magyar választásokra. Nem örömmel és nem jókedvvel, mert sokan gondoskodtak róla, hogy se örömünk, se hitünk, se reményünk ne legyen. Járok-kelek az emberek között, és sírni tudnék! A tiszta lelkű, nyílt szívű magyar ember ma bezárkózik. Az ajtók mögött pedig vérebek csaholnak. Az a legkevesebb, hogy sokan ajtót sem nyitnak. Mások is legfeljebb résnyire nyitják ki ajtajukat, elhúzzák az ablak függönyét és bizalmatlanul kinéznek. Úgy, olyan aggodalommal és félelemmel, ahogyan az ÁVH egykori hívatlan látogatóit fogadták az emberek. Mindenki fél! A házakat, lakásokat járva azt tapasztaljuk, hogy az emberek döbbenetesen tájékozatlanok, kiábrándultak, elnémítottak és megfélemlítettek. A félrevezetettek, elnémítottak és megfélemlítettek népe lettünk! Akadnak persze harsányak is, ők vidámak, már jó előre isznak a medve bőrére. Diadalittasak. De a tömeg, az istenadta nép már csak árnyéka önmagának. Az újságok, a tévé és a rádió ,jó” munkát végeztek: élettelen masszává gyúrták ezt a hajdanán magára oly sokat adó népet! Ezt tették velünk. Ajánlási szelvényt gyűjte- nénk, de a helyzet teljesen reménytelen. Az emberek egy része már akkor eldobta az értesítőjét, amikor megkapta. Mert hogy szavazni? Ugyan minek? — mondják. Az egyik hóhányó elmegy, jön a másik — teszik még hozzá —, s ők is csak addig lesznek ott, amíg meg nem szedik magukat... Ilyen és hasonló dolgokat mondanak az emberek, és nincs vége a panaszáradatnak. De a legnagyobb tragédia a félelem! Ajánlási szelvényt gyűjtenék, de józan logikával ők, a megszólítottak kérdezik tőlem: És a sokat hangoztatott személyiségi jogaim? Miért szolgáltassam ki magam, tegyem tönkre az életemet a mellékelt „fecni” kitöltésével? Ilyen erős a „ félsz” bennük. S az ajánlási szelvény a zsebben marad. Ha még dolgoznak, akkor azért, ha meg öregek, betegek, tehetetlenek, akkor meg azért félnek. Mert hol is dolgoznak a még munkában állók? Természetesen a kommunisták ilyen-olyan cégeinél. Ezért félnek, hogy állás nélkül maradnak. így hát nem adják ki magukat olyan ajánlási szelvényen, amelyet feldolgoznak és melyet „úgyis megszereznek azok, akik erre kíváncsiak”. Mert ezen a szelvényen minden rajta van: név, cím, azonosító szám, pártállás, a nekünk szimpatikus jelölt. Ez a félelem országa, ahol minden úgy történik, ahogy a régi (új) kommunisták és ellenzéki szövetségeseik akarják. A nemzeti erők véres verejtékkel sem tudják ösz- szegyűjteni a szükséges 750 kopogtatócédulát, mert a tisztességes magyar ember nem meri megtenni, hogy ajánlásával elindítsa a nemzeti pártok jelöltjét a választásokon. Ezek a képviselőjelöltek tehát kihullanak a versengésből. Annyi visszaélés ismert már a kopogtatócédulák begyűjtésénél, hogy itt volna az ideje: a tisztességes sajtó minden fórumon követelje ennek a kopogtatócédulás rendszernek az eltörlését. Vedres Józsefné Budapest HISTÓRIA A Nyúzó völgyi per n A vesztőhelyeket há- • rom helyszínen állították fel, a szigorú ítéleteket pedig négy nap leforgása alatt három különböző időpontban hajtották végre. Bizonyára azért döntöttek így, hogy az ítéleteknek még nagyobb nyomatékot adva elrettentő példát statuáljanak a környék cigányságának. Elsőként 1782. augusztus 22-én Báton, a mai Szlovákia területén lévő nagyközségben (Batovce) állították fel a vérpadot, a bitófákat. Kisasszony havának e gyászos napján tizenhárom cigány ember (férfiak és nők vegyesen) lelte itt halálát. A kor nem szűkölködött a halálnemekben. Legszigorúbban az elítélt cigányok vezérének tartott, a Bars megyei Tolmács községben élő cigányvajdát, Sárközi Györgyöt büntették. Őt felnégyelték. Holttestének csonka darabjait hajdan az Ipolyon átvezető, a megye valamikori legforgalmasabb útvonalán, a ma már nem létező lelédi hídon állították közszemlére. Az elrettentés végett a • helyszínre csődített nagyszámú környékbéli cigányság ezen a napon még két férfi kerékbe törését, hatnak a felakasztását, valamint négy cigányasszony lefejezését nézte végig, illetve — mert erre is kötelezték őket — segédkezett a hóhér munkájában, majd a kor szokásainak megfelelően, a holttesteket is ők temették el a vesztőhely közelében. Az egész környéket megrendítő mészárlás után két nappal, augusztus 24-én Kemencén folytatták a kivégzéseket. A halálra ítéltek között volt a már említett, Báton felnégyelt cigányvajda, Sárközi György várandós jílettársa, Szarka Ilona is. Ő, állapotára való tekintettel, időlegesen, míg meg nem szüli gyermekét, halasztást kapott, ám attól már nem mentesült, hogy ne kelljen végignéznie a szörnyű és szemérmetlen parádét. A kemencei vesztőhelyen egy férfit felnégyeltek, holt tetemének csonka darabjait úgynevezett szégyenoszlopokra szegezték fel nagyorosziban. Két férfit szörnyű kínok közepette kerékbe törtek. Kínhalálukat meghosszabbítandó, nem az általánosan gyakorolt módszerüket alkalmazták, amikor is a kocsikereket, amelynek küllőire élesre fent ekevasakat erősítettek, s azt fejtől lefelé haladva tízcentinként a hanyatt- fekvő áldozatra ejtették. Nos, nem ezt a „humánus” módszert alkalmazták, hanem ennek bestiális változatát, amelynek során az aprítást az áldozat lábánál kezdték s jóformán csak az utolsó csapások oltották ki életét. A kemény és kegyetlen feladat a megyei hóhér testi erejét és idegrendszerét is jócskán igénybe vette, ezért aztán, hogy kivégzéseket folytathassák, gyorsfutárral a selmeczi bakóért küldtek. Ezen a vérgőzös napon még 5 férfit akasztottak fel, 7 asszony fejét pedig szablyával választották el testétől. A kivégzések helyszínére kirendelt további 13 elítéltet estére visszakísérték a siralomházba, a várandós Szarka Ilonát pedig egyik kemencei parasztháznál helyezték el. Két nap múlva, augusztus 26-án, ezeknek is betelt a sorsa. A láncra vert rabokat az ugyancsak Hont megyei Csábra (ma Szlovákiában: Csebovce) hajtották, ahol hét férfival a gyilkos kerék, néggyel a kötél végzett. A hét asszonyt itt is, mint eddig mindenütt, lefejezték. A hír persze ez idő tájt is gyors lábakon járt. A szenzációról terjedelmes és szemléletes tudósítások jelentek meg. Elsőként az első magyar nyelvű újság, a Pozsonyban megjelenő Magyar Hírmondó számolt be a tragikus eseményekről. A lapinformáció nyomán közöl aztán részleteket a kivégzésekről a pozsonyi német nyelvű lap, a Pressbur- ger Zeitung, majd a pesti Pester Intelligenzblatt. E tudósításokat vette át a bécsi Wiener Zeitung, s mint már említettük, ebből szerzett tudomást a történtekről maga a császár, II. József is, akit, mint látni fogjuk, nem any- nyira e cigányok iránt érzett aggodalom és részvét, mint inkább az alattvalói engedetlenség háborított fel. Példátlannak tartotta a módot is, ahogyan a korona helyi tiszttartóinak viselt dolgairól értesült. Első intézkedéseként azonnali hatállyal elmozdította tisztségéből a vármegyei helytartótanács vezetőjét, gróf Erdó'dy József főispánt* helyére pedig Kelc Józsefet, az erdélyi kancellária tanácsosát nevezte ki. Személyes megbízottját pedig arra utasította, hogy az emberevők ügyében eljáró bírói testületet azonnal oszlassa fel. A királyi biztos közbejárására félbeszakadtak a már megkezdett tárgyalások, s felfüggesztették az augusztus 21-én, Kemencén hozott halálos ítéletek végrehajtását is. Ezzel egyidejűleg megkezdődött a peranyag átvizsgálása. Az erről készült esettanulmányt Antropophages ZingariComitatus Honten- sis (a Hont vármegyei emberevő cigányok) néven tartja nyilván a történettudomány. (Folytatjuk) Paizs Tibor Ceglédi jobbágyok fuvarozási terhei Cegléd földesurai évszázadokon keresztül az óbudai apácák voltak. Amikor II. József 1782-ben feloszlatta a rendet, a mezőváros földjei a vallásaiaphoz kerültek. Az uralom munkaerő-szükségletét a ceglédi jobbágyok látták el. Különösen terhes volt a robotmunkák között az ún. hosszúfuvar, vagyis a távoli vidékekre történő szekerezés, terményszállítás. A fuvar elszámolása bonyolult kulcs szerint történt, így 20 véka gabona Pestre szállítása 6 gyalogosan végzett robotnapnak felelt meg. Szabó Attila gyűjtötte össze azokat az adatokat, amelyek azt bizonyítják, bogy a ceglédiek szerettek volna könnyíteni terheiken. Kérelmeket küldtek a vármegyéhez és más hatóságokhoz: „szekereink a Dunán tál ne hajtassanak, mivel az felette messze vagyon, marháink ahhoz a hegyes völgység úthoz nem szoktak Elsősorban azért érezték terhesnek a fuvart, mert sokszor elpusztult útközben az igásátlat. 1786-ban Budai János panaszolta: „Szolnokra két ökörrel lévén az Ura- ság dolgában (...) ökrötskéim közül az egyik még ez útban megdöglött. ”De az sem volt ritka, ha a jobbágy sérült meg, így járt Csurgói Mihály, aki lábát törte. 1786. március 24-én Antal Mihály az egyik lovát siratta, mert a nagy teher miatt „megszakadt és megdöglött”. A hosszú fuvarból minden Cegléden lakó jobbágyra három jutott egy esztendőben. Csak 1836-ban lett könnyebb az életük, amikor törvény törölte el ezt a kötelezettséget. Pogány György
