Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-22 / 67. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. MÁRCIUS 22., KEDD Madarak jönnek, madarak mennek B ár még nem láttam — mint ahogyan sok mást sem — létezik egy madárfaj a földgolyóbison, amelynek egyedei a legtávolabbra vándorolnak. Az esztendő felét a déli, a másikat az északi-sarkkörön belül élik le. Vonulásuk közben átszállnak a lakott világ felett. Számukra nincsenek fehér foltok kékes-zöld bolygónkon. Hasonló ez, mint a történelem. Minél magasabbról, minél távolabbról nézzük, annál kevesebbnek látszik az ismeretlen. Százoldalas világtörténetet épp úgy lehet írni, mint tízezer oldalast. Azt hiszem, hogy Kató néni története a tízezer oldalasba sem fémé bele. Ha mindenki mindent tudna mindenkiről, akkor nem lenne fehér folt a történettudomány mikroszkópja alatt sem. Dehát Kató néni történetét a falunkban sem tanítják. Jól is néznénk ki! Először a helytörténetet illene okítani, azután kellene arról szót ejteni, hogyan kerültek ide és szereztek közmegbecsülést' szlovákiai magyarok a második világháború után. Mennyi pótolandó lecke! Miközben a szlovák kormányfő így nyilatkozott országáról: „teljes szabadság van, így aki akar, bármikor elmehet”. Végül Meciar távozott — a kormányrúdtól. De jó lenne a szabadság fogalmát világszerte a szülőföldön maradás jogára is kiterjeszteni! Nem tudhatom, mit éreztek Meciart hallgatva a szlovákiai magyarok, én Molnár Imre és Varga Kálmán könyvét vettem ismét kezembe, amit' Hazahúzott a szülőföld... címmel a Püski Kiadó jelentetett meg. Visszaemlékezések, dokumentumok olvashatók lapjain a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, hazatérési kísérleteiről, majd lehetőségeiről, az 1945 és 1953 közötti időszak számunkra igencsak fehér foltos csehszlovákiai történelméből. A könyv kulcsmondatát „A Moszkvában készült, 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram VIII. fejezete értelmében — a 2. § néhány kivételétől eltekintve — minden magyar nemzetiségű szlovák személy elvesztette csehszlovák állam- polgárságát.” A csehszlovák kormány a magyar nemzetiségtől így kívánt megszabadulni. E törekvés eseményeit dolgozza fel a szerzőpáros munkája, de én máig nem tudtam feldolgozni magamban azt a döntést, amit előbb idéztem. A történelem pedig telis-tele hasonló példákkal, amikor ármányos hatalmak döntöttek azokról, akiknek egyedül lenne joguk dönteni magukról. A világháború utáni Szlovákiában persze annyi idejük sem volt gondolkodni a magyaroknak, mint most e sorok írójának. „Bizony, este jött a teherautó és mi nem tudtuk, mit csináljunk, mert a nővérem Ripény mellett szolgált és ő nem tudott semmit se, hogy mi történik. Édesanyám beszélt a parancsnokkal, engedje meg, hogy telegrammot adjunk föl, hogy a nővéremet hazahívhassuk. Azt mondja a parancsnok, nehogy megpróbáljuk megmondani a te- legrammban, hogy minket visznek, mondjunk valami mást, amitől hazajön... mondjuk azt, hogy az anyám meghalt... Jött is a nővérem azonnal haza, feketében, koszorúval, láttuk, ahogy jön az utcán, egy katona kísérte. Én mentem eléje, mondom, ne ijedjél meg, anyu él, csak azért kellett ilyen telegrammot föladni, M árcius 15-én — Boross Péter miniszterelnök ünnepi beszédét hallgatva — jóemlékű középiskolai magyartanárom, Szomolányi József jutott eszembe. 0 1951—52-ben, a legfélelmetesebb, sztáli- nista-rákosiszta rémuralom közepette, valahogy úgy igazította a tantervet — amely akkor „törvény” volt —, hogy március idusára Petőfi és Kossuth irodalmi munkássága kerüljön terítékre a rákospalotai gimnázium llí/C osztályában, amelynek osztály- főnöke is volt. Petőfit még csak megértettük, meg azt is, hogy a Nemzeti dalt meg kell tanulnunk, mert hátha érettségi tétel lesz, de azt nem értettük, miért kell nekünk részleteket fejből is bemagolni a magyarórára Kossuth Lajos egyik-másik szónoki beszédéből. Volt nekünk úgyis elég bajunk, gondoltuk, mondtuk is — persze csak úgy egymás között, mert a diák akkoriban még nem feleselhetett a tanárával —, mit érünk mi a régen elhangzott szónoklatok biflázásával, hiszen az biztosan nem lesz érettségi tétel. De hát mese nem volt. Aki nem tanulta meg azt az öt-hat mondatot Kossuth híres ceglédi beszédéből, az bizony egyest kapott, és az akkor sem volt diáköröm. így aztán végül lassacskán mégiscsak mindenki megtanulta azt a néhány kossuthi mondatot, melynek befejező szavaira még ma is emlékszem, miszerint ... „Magyarországot a poklok kapui sem vehetik be”, meg hogy ... „és én leborulok a nemzet nagysága előtt”. Aztán mikor ezt a memoritert mindenki fújta, Szolományi tanár úr rátért a szónoklattan elemi szabályainak ismertetésére. A hallgatóság a közönség választékos és tiszteletteljes megszólításának formáira, arra, hogy az ünnepi szónoklatnak van, kell hogy legyen bévezetése, tartalmának, fő mondandójának emelkedett stílusú kifejtése és lehetőleg csattanós befejezése. Hogy az igazi ünnepi beszéd szófordulatainak, mondatfűzéseinek, szórendjének némileg el kell térnie a köznapi beszédtől, amelyet általában az újságokban is olvashatunk, mert csupán a köznapi nyelvhasználattal nem lehet emelkedett ünnepi érzést és gondolatot ébreszteni senkiben. Ugyanakkor nagyon vigyázni kell arra is, hogy a szónok csak azt mondja, amit maga is hisz és érez, mert ha nem őszinte, akkor kevésbé hat a hallgatóságra, akkor az ünnepi beszéd nem A mérce más, mint üres locsogás,^ frázispufotatás, és fölösleges szócséplés. És' ezekén a máig emlékezetes, magyarórákon stíluselemzéseket tartott a tanár úr a kossuthi mondatszerkesztésről, a választékos szóhasználatról, meg arról is, hogy mit jelent az pl., hogy „leborulok a nemzet nagysága előtt”. Miért képletes kifejezés a „leborulok”, mi a nemzet, mi a nagyság és mi a nemzet nagysága? Ezekre mind-mind választ kaptunk a magyarórákon Szomolányi tanár úrtól, s áldja meg az Isten érte halott porában is. Ő magyarázta el a magyar beszéd hangsúlyozásának törvényeit, a szavakban lévő magán- és mássalhangzók dallamosságának szépségét, a magyar beszéd ritmusának ízét-zamatát. I gen ám, de a magyarórák végén hazamentünk, s hallgathattuk a rádióban, vagy a terek, utcák villanyoszlopaira fölszerelt hangszórókból Rákosi Mátyás nyálasán motyogó, monoton nyekergését, Révai, Farkas idegen akcentusú öklendezését, és amikor ezeket összevetettük a magyarórán hallottakkal, a legtöbben rájöttünk, hogy a tanár úr miért verte belénk a történelem tantárgyhoz sokkal közelebb álló kossuthi mondatokat. Évek múltán a marosános ordi- bálást és a szónoki emelvényről szétfröccsenő trágárkodást, káromkodást, a kádáros juk-jüközéseket kellett hallgatnunk. Egyikük sem tudott szépen beszélni magyarul, mert se szívük, se fülük, sem igényük nem volt hozzá. Ha igaz az, hogy „Nyelvében él a nemzet!”, akkor Ők nem is voltak igazán magyarok. így hát nem is tudtak, nem is akartak szépen, magyarul szólni a néphez. Még az általuk szervezett kommunista ösz- szejöveteleken sem. Ez volt a módi évtizedeken keresztül. Az elnyomó politikai hatalom képviselői, szószólói sohasem gondoltak Kossuth példájára, s azzal is megalázták a szerencsétlen népet, hogy a hangszórókból tudományos szocializmusnak nevezett, ostoba zagyvaságokból kevert szómoslékot • zúdítottak a fülébe. Nem tagadom, volt azért egy-két kivétel, de az ritka volt, mint a fehér holló. Mindez’— mondom — a miniszterelnök múzeumkerti beszédének hallgatása közben S hogy miért éppen Gödöllőt választották? Magyar- országról 3-4 oldalt tanultak az iskolában,- de kötelező volt elolvasni Petőfi Útinaplóját, amelyben Gödöllő is szerepelt, emlékezett visz- sza Winkler Nándor. A 30-as években zongorázni tanult, s az egyik Bartók-da- rab a gödöllői piacteret örökítette meg. Végül: két napot töltött az 1933-as Cserkész-világtalálkozón. E benyomások hatására böktek a térképen Gödöllőre. És a város sokat köszönhet szlovákiai magyar tanárainak. Melegebb lett velük az élet, mondta a tavalyi est házigazdája, Gelencsér Katalin. M ost, amikor a szlovákiai kormányváltás kapcsán ismét megnéztem a képszalagra rögzített estet, az észak-amerikai parti sarlós fecskék talán újra felkerekednek északról délre, vagy délről északra. A nagy világutazók mit sem tudnak arról, hogy Bratislavában — magyarul Pozsonyban — nem kerültek be magyar politikusok az új kormányba. Az Együttélés állásfoglalása szerint azzal indokolták a magyarok kihagyását, hogy „a szlovák közvélemény előtt nem kompromittálhatják magukat” a magyar pártok bevonásával. Balázs Gusztáv jutott eszembe. Mert ilyen ünnepi beszédet, ilyen tisztességes felkészültséggel előadott szónoklatot magyar politikustól én még nem hallottam. Mondom ezt még akkor is, ha számításba veszem néhai Antall József egy-két emlékezetes ünnepi beszédét, vagy a köztársaság, illetve az Országgyűlés elnökének, Göncz Árpádnak és Szabad Györgynek a szónoki megnyilvánulásait. „Fejből’mondja, papír nélkül” — jegyezte meg a rádióban a helyszíni közvetítés vezetője, Kerekes András riporter kollégám. S valóban így volt. Nem az ünnepi beszéd tartalma fogott meg annyira, az olyan volt, amilyet Boross Pétertől, a nyíltszívű politikustól elvárhatunk. Ő sok mástól eltérően nem acsarkodott, nem pártoskodott, egyetlen olyan szót sem ejtett ki, amelybe az ellenzék, vagy akár Tom Lantos beleköthetne. Csupán az összefogásra buzdította hallgatóságát, s ez méltó volt a nemzet nagy ünnepéhez. De az ünnepi beszéd szerkezete, emelkedettsége, választékos stílusa különösen hatott reám, s úgy vélem másra is. A választékos mondatszerkesztés, a szavak, a kifejezések pontos használata, a kissé archaikusnak tetsző, de éppen ezért a beszédet patinássá varázsló logikus szórend alkalmazása számomra valódi szónoki bravúrt jelentett. S bizony nem olvasta, de úgy mondta el magyarul, gördülékenyen, folyékonyan, hogy éreztem: ahogyan mondja és amit mond, azt szívből, meggyőződésből mondja, s úgy is gondolja. N em vagyok a stíluselemzés avatott szakembere, sem a magyar szónoklattan szakértője. Mint újságíró és olvasó, mint rádióriporter és hallgató, aki az elmúlt évtizedekben sok száz politikai beszédet meghallgattam és kénytelen voltam hallgatni, vallom, hogy a miniszterelnök múzeumkerti beszéde mindegyiket felülmúlja. Számomra mindegy, hogyan, miként keletkezett ez a veretes, ünnepi szónoklat. A rádió és a tévé nyilván rögzítette és majd archiválja. Ha a közszereplést vállaló jelenlegi és jövőbeni politikusok követni akarják a példát — jó lenne ha ezt tennék —, kikérhetik és tanulmányozhatják. Mert Boross Péter miniszterelnök 1994. március 15-i ünnepi beszéde a közszereplésre vállalkozó politikusok és államférfiak szónoklatainak etalonja, vagyis mércéje lehet. Varga Pál Rövidzárlat ötven éve Vajon mit csinálnának az ifjú muzsikusok rövidzárlat esetén? Olykor felötlik bennem ez a gondolat a mai gitáros együttesek láttán, hallatán. S rögtön az is eszembe jut: az én kedvenc zenémet nem fenyeti ilyen veszély. A trombitához, zongorához, s más instrumentumhoz nem kell elektromosság. A szaxofon vígan szól enélkül is. De mennyire vígan! Gimnazista koromban, a háború éveiben a muzsika jelentett kikapcsolódást, így amikor koncertet hirdettek a Vigadóban, nem sajnáltam szerény zsebpénzemet. A Chappy és a Magyar Revü tánczenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. A főleg fiatalokból álló közönség lábával dobolta a taktust, dúdolta az In the mood, a Chattanooga choo choo, s az amerikai Glenn Miller zenekar repertoárjának sok ismert számát. Hosszúra nyúlt a szünet, nagyon vártuk a folytatást. Ehelyett, zavart hangon közölte a bemondó: technikai okok miatt elmarad a második rész. Aggódó tekintettel néztünk egymásra, s hogy félelmünk nem volt alaptalan, kinn az utcán bebizonyosodott. A Lánchídon német tankok dübörögtek Pestre. így ért véget, s nem szokványos rövidzárlat miatt március 19-én a vasárnapi zenés matiné. Másnap az iskolában „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza...” felirattal fejeztük ki érzelmeinket a ,táblán, majd akárcsak a koncert, a tanítás is a szokottnál hamarabb ért véget. Június helyett április 5-én kaptuk meg a hetedikes bizonyítványt. Az ominózus nap bennem nem csak a német megszállás, hanem a félbeszakadt koncert emlékét is idézi. Tavaly augusztusban a fényárban úszó festői balatonfüredi parton a Bundeswehr big-bandje, azaz a német hadsereg nagyzenekara vastapstól kísérve játszotta a régi melódiákat. Azokat is, amelyeket annak idején a Vigadóban már nem hallhattunk. Reitter László mert minket deportálnak és azt akartuk, gyere velünk, hogy ne maradj egyedül... ha azon az utcán járok, ahol a nővérem jött, mindig eszemben van... nem felejtem el, ahogy jön... feketében... koszorúval...” Egyetlen lapocska a köbölkúti Silló Júliáék történetéből. Nemzeti ünnepünk estéjén hallottam a televízióban, hogy a csehországi magyarok szervezete is koszorúzott Pozsonyban. Hogy meddig marad meg a szórványmagyarság Csehországban? Félő, hogy „már á következő generáción belül asz- szimilálódik, eltűnik” ‘ utalnak a szerzők Hajdú D. Dénes 1986-os tanulmányára. A kassai kormányprogram több százezer szlovákiai magyar jövőjét írta át erőszakosan. A deportáltak, a „reszlovakizáeiót” vállalók mellett — akik a kényszer hatására szlováknak vallották magukat — a harmadik csoportot alkották azok, akiket áttelepítettek Magyarországra. Sok áttelepített magyar vívott ki közmegbecsülést hazánkban. Ezt bizonyítja, hogy a nagy sikerű gödöllői helytörténeti, lokálpatrióta előadás-sorozat, a Gödöllői Akadémia egyik rendezvényének ez lehetett a címe: Otthonunk lett Gödöllő. Öt pedagógus érkezett a településre Szlovákiából, s közülük négyen, Lencsés Rezső, Gergely Péter, Pál István és Winkler Nándor idézte fel életútját a hallgatóság előtt. Hogy az áttelepítettek sorsa könnyebb volt a deportáltadétól, azt csak a kívülálló vélheti, mert nem élte át a történeteket. Sokat mond egy idős ember válasza a verdiktre: „Mi nem azért vagyunk magyarok, hogy Magyarországra menjünk, mi azért vagyunk magyarok, hogy Magyarország gyüj- jön ide!” Félreértés ne essék, ez a mondat a kassai kormányprogram végrehajtása idején hangzott el. Lencsés Rezső azt mondta azon a bizoftyos előadáson, hogy attól tart, el fogja rontani a lírai címet — Otthonunk lett Gödöllő —, mert a háta mögött kegyetlenség, embertelenség, világégés van. Winkler Nándorral 1947. szeptember 10-én érkeztek meg Gödöllőre, s az első meleg ételt a katolikus kántortól kapták.
