Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-02 / 51. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. MÁRCIUS 2.. SZERDA Vácrátót nem egyenlő a botanikus kerttel Várják, hogy végleg felengedjen a föld Miként az egykori vándorok, magam is gyalogszerrel érkeztem Vácrátótra. Sietek hozzátenni: nem holmi kérkedés, a kilométerek legyó'zhetóségének tudata vezérelt e tettemben. Sőt még csak nem is azért választottam ezt a ki- rándulós-terepfelderító' formát, mert a madarak kora tavaszi vigasságában, a napról napra látványosabban éledő természetben akartam gyönyörködni. Csupán azért indultam gyalogosan Vácrátót felfedezésére, hogy végre-valahára „alulról", az alig több mint másfél ezres lélekszámú kisközség leghétköznapibb történéseit nyomon követve vehessem birtokba ezt az amúgy már gyermekkorom óta ismert, ám főként botanikus kertjéről messze híres települést... Átugorva a néhány órányi gyaloglást, beszélgetést, szemlélődést, nem titkolhatom el: csalódtam e településben. Úgy tapasztaltam, hogy Vácrátót nagymértékben elmarad a nevének hírt és rangot nyújtó látványosságtól. A botanikus kert nélkül itt — talán — nem is lenne élet: mondják a helybéliek közül többen is Erzsiké néni egy csomag narancsot és néhány zsemlét fog marokra. Óvatosan szorítja magához a déligyümölcsöt. Sokba került e kis csomag, hiszen het- venvalahány évesen, négy-öt évtizednyi mindennapos alkalmi munka után, bizony kevéske a nyugdíj. — Nem tudom, mi van velem — elegyedik már a köszöntésemre is szóba az idegennel Dombi Sándomé —, de hetek óta csak a narancsot kívánom. Lehet, hogy a közeledő tavasz miatt vágyom a vitaminra? Nem tudom. Pedig nehezen spórolom össze a rávalót. Tizenhat gyermeket neveltem, sőt a tizenhatodik most is az én kenyeremet eszi — ömlik már kéretlenül is a szó az idős asszonyból. — Közülük tizenegy volt a saját: öt leány s hat fiú. S ami a legnagyobb örömöm, valamennyien élnek, egészségesek, családosak. A mostani kis „gyámol- tam" a fiam gyermeke. Erikát egy hónapos korában hagyták itt szülei. A fiamék Kemencén laktak, s amikor a kicsi megszületett, összevesztek a szülők. Nem adtam oda nekik a kislányt! Elvállaltam, s fel is nevelem. Úgy, mint az előző tizenötöt... Erika iskolában van, így Erzsi néninek kell elhinnünk, hogy jó gyerek, s végtelenül szereti nagyanyját. Utóbbinak is csak egy dolog miatt fáj a feje: kevés a pénz, amit a „tanácstól” kap. — Imi-olvasni nem tudok. Hogyan kérjek segélyt a hivataltól, ha még megfogalmazni sem tudom, mit szeretnék? Bizony higgye el: úgy neveltem fel ezt a tizenhatot, hogy soha senkitől sem kaptam semmit. Mindig a magam erejéből boldogultam: ha kellett, hajnaltól éjszakáig dolgoztam. S még így is irigykedtek az emberek rám. Csak azt tudnám, mit szeretnének tőlem elvenni: a boldogságomat, a hétköznapi örömömet? Nincs nekem semmim: egész életemben csak dolgoztam, nem gyűjtöttem kincseket. Amim volt. azt a gyermekeimnek adtam. Nincs egyebem, mint ez a bérlemény — mutat a házra, mely a falu szélén már külsejével, formájával, a terméskövekből kirakott, határozottan a régmúltról árulkodó külsejével is ámulatba ejti a vándort. — Jöjjön csak beljebb, az udvarra — invitál Erzsiké néni. El itt nálamnál idősebb ember is, aki elmeséli, mikor épült éz a ház. S már bent is állunk a szoba-konyhában, ahol a sparhelton épp az ebéd fő. * — Negyven évvel ezelőtt a Debreceni uraságé volt ez a birtok — válaszolgatnak kérdéseimre Dobrovoczk)’ék. az anya és lánya. — Tekintélyes gazda volt a tulaj: övé volt a mai botanikus kert is... 1942-ben költöztünk mi ide. Nappal szolgáltunk a birtokon, este a gyermekeket neveltük. Aztán kegyetlen évek következtek: 1944-ben elvették mindenünket az oroszok. Alig eszméltünk fel az egymást váltogató események sodrásából, amikor 1962-ben behajtottak minket, kicsinyke földünkkel egyetemben, a téeszbe. Ez bitorolt itt mindent a legutóbbi évekig — mondja a fiatalabb Dobro- voczky, s kimutat az ablakon a szomszédságban lévő téesz-mel- léküzemág épületére. Mára azonban megöregedtünk, s hiába a kárpótlás, már nem mertünk belekezdeni. Bent hagytuk visszakapott jussunkat a szövetkezetben. A föld fejében terményt kapunk. Ezzel jobban járunk. — Higgye el, nincs okunk panaszra — kísér az ajtóig idősebb Dobrovoczky néni. — Any- nyink mindig van, amennyi ételre, ruhára kell. Akik itt élünk, ebben az öreg házsorban, mind a tizenegyen, így gondolkodunk: felesleges a bajokat sorolni, időpocsékolás a sok panaszkodás. Alig várjuk már, hogy felengedjen a talaj, s akkor kimegyünk a ház mögötti kiskertbe. Ki-ki megtermeli ott a konyhára- valót. Aztán ha hét végén kijönnek a gyerekek a városból, az emeleti lakásból, nem -győzzük őket munkára fogni, vagy a kis patak vizéből kicsalogatni... A kárpótlás, a mezőgazdasági újrakezdés nem rengette meg a vácrátótiakat — hallottam már az előtt is, hogy kiérkeztem volna erre a településre. Ami a dologban különleges, az az, hogy e helyen nem a kárpótlásra jogosultak idős kora szabott határt az újrakezdésben, hanem sokkal inkább az, hogy az itt lakók eddig is ugyanezt csinálták. Nincs értelme újrakezdésről beszélni. A falu jegyzője, Szigetvári Ferenc például úgy magyarázta a dolgot, hogy a helybéliek eddig is dolgoztak a földeken, csak negyven évig másodállásban csinálták azt, ami régről a főfoglalkozásuk volt. Utóbbit bizonyítja, hogy amikor a már említett néhány kilométeres gyalogsétám alkalmával be-bekukucskál- tam a helyi szokás szerint vaslemezzel, tömör fával elhatárolt kerítések alkalmi résein, szinte mindenütt láttam egy-egy föld- megmunkáló gépet, tartozékot. Azt azonban furcsállottam, hogy az udvarokon fát vágnak a helybéliek. Teszik ezt úgy és akkor, amikor a gázvezeték utcáról benyúló csonkja már ott „ékeskedik” minden rátóti portán. * Hatvanezer forintot kellett ingatlanonként befizetni erre a korszerű szolgáltatásra. Sok pénz ez azoktól az emberektől, akiknek egyre nagyobb részénél gond a megélhetés, hiányzik az állandó munkahely, s az általa biztosított jövedelem, akiknél a családban nincs otthon fiatal, jól kereső segítség. Helyi viszonyok között azonban még így is, a központi gázvezeték elkészültekor, a lakossági bekötések hiányában, nagy eredménynek számít ez a beruházás. — Nehéz évek állnak a hátunk mögött — mondja korát meghazudtoló komolysággal a mindössze harmincas éveiben járó polgármester. — Csupán a rendszerváltás teremtett ugyanis lehetőséget falunknak az önállósodásra. Az Őrbottyántól és Csornádtól való elszakadás nem egyszerűen politikai vagy közigazgatási lépés volt: alapjaiban kellett megteremtenünk a helyi autonómiát. — Tisztességes válás volt — idézi fel az 1990-es eseményeket a jegyző. — Kezdetben a legfőbb gondot az okozta a hivatal számára, hogy a napi teendőket zökkenőmentesen ellássuk. Emellett olyan reális célkitűzéseket kellett megfogalmaznunk, melyeket a csaknem másfél évtizedig alsóbbrendű szerepet játszó község még ebben a ciklusban meg tud valósítani. így kapott helyet terveink között a gázhálózat kiépítése, az egészséges ivóvízellátás biztosítása, sőt a krosszbár telehívási rendszer kialakítása is. — Nem akarom elhallgatni — veszi vissza a szót a polgár- mester —, hogy anyagi tekintetben sokat köszönhetünk a Magyar Tudományos Akadémiának, amely a településünkön lévő híres botanikus kert tulajdonosa. Nélkülük talán soha nem épült volna ki a gázhálózat Vác- rátóton. Ugyanakkor magunk is érezzük, hogy sokkal többet ki lehetne hozni ebből a társas viszonyból. Egy dolgot azonban tisztázni kell: Vácrátót nem egyenlő a botanikus kerttel. Utóbbinak a híréből, vonzerejéből azonban, az önállósodással járó első lépések megtétele után, feltétlenül nagyobb hasznot kellene húznunk. A vácrátóti önkormányzatnál úgy tetszik, hamar beletanultak az önállóságba: ma már nemcsak az álmodozás, hanem konkrét tervezés korát élik a hivatalban. Horváth Fcrsnc büszkén hajtogatja ki az Arborétum Kemping elnevezésű tervdokumentációt... — Csak kivitelezőt, vállalkozót nem találunk elképzelésünkhöz — mondja látható szomorúsággal, — Pedig ez a két és félhárom hektárnyi közművesített terület biztos megélhetést nyújtana a helybélieknek. Nem utolsósorban azzal, hogy munkaalkalmat kínálnak a vácrátótiaknak. Sőt nemcsak az építkezés ideje alatt, de később is, az idegenforgalom kiszolgálásánál. Nem elég ugyanis, hogy éppen a mieinket utasíthatják ki elsőként a környékbeli gyárakból, helyben is nehezen mozdulnak az emberek — vall földijeiről őszintén a polgármester. — A rátótiak mindig is úgy voltak ezzel, hogy csak dolgoztak, dolgoztak, s nem értek rá közben gondolkodni, szervezni, előre tervezni. Sajnos ez a passzivitás nagymértékben visszafogja a vállalkozókedvet is falunkban — fogalmazott a polgármester. — Hiába próbálkoztunk például a falusi turizmus népszerűsítésével, a leendő világkiállításra való kedv felkeltésével, alig-alig akadt, aki partnerként jelentkezett volna. * — Talán leginkább a rosszul szervezett közlekedés a bűnös abban, hogy ennyire el vannak zárva az emberek a külvilágtól, s ennyire befelé fordulók a vác- rátótiak — mondja, mintha az előbb hallott szavakat egészítené ki a helyi iskola igazgatója, Tamás Miklós. — Természetesen nem helyes, ha csak másban keressük a hibát: a helyi emberek is vétkesek azért, hogy eny- nyire jellegtelenné, egysíkúvá váltak az itteni hétköznapok. Tudom — érvel a fiatalember — az elmúlt negyven esztendő sematizmusa, a másság tiltása szinte véglegesen kiölte a rátótiak- ból a szlovák-tót hagyományokat. — Valahogy úgy van ez nálunk, hogy amit lelkes és nagy tudású kollégáink egy délelőtt felépítenek, mondjuk a nyelvoktatás terén — jegyzi meg szomorúan az igazgató —, azt szüleik néhány óra alatt szétrombolják. Nincs valós igény a hagyományok, de még a nyelv ápolására sem. S ami a legelszomorítóbb, hogy ezeket a ma hiányzó emlékeket nem váltották fel a magyar szokások sem. Nem tudunk hol hozzányúlni eleinkhez, s alapjában véve. nem is látok helyben ebből kitörési pontokat. Talán ebben is a botanikus kert segíthetne? A falu s utóbbi között alakuló gazdasági kapcsolat eredményeképpen több pénz juthatna a helyi művelődési ház rendbehozatalára, vagy egyéb kulturális program életrekeltésé- re? — kérdezi-mondja a fiatal iskolaigazgató. Új tantermek kellenének, be lehetne építeni a tetőteret, tomaErdó'si Ágnes felvételei terem kellene a gyerekeknek, s végre pontot kellene tenni a Művelődési Ház felújításának végére is. Miből? 1994-re mindössze 115 millió forint jut a vácrátóti tervek megvalósítására. Belső tartalék pedig nagyon kevés van. Alig száz ember vállalkozott eddig arra, hogy -— főként a kereskedelem és a szolgáltatásban — saját erejéből érvényesüljön. Gazdálkodó pedig egyelőre még csak „másodállásban” akad. Kevés még a szakmai tudás, s elégtelen a bátorság is hozzá. Csak az mer — miként Héder János a nyolcfóliás virágkertész —, aki már régóta csinálja, ő a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent az önálló gazdálkodás, hogyan kell bánni a pénzzel. Neki ma már könnyű: érti, szereti is, amit csinál. S így élni tudok itt a kárpótlás adta lehetőséggel: hamarosan újabb területen állítja fel nejlonsátrait. A többség? Nos, a negyven esztendő mély nyomot hagyott a vácrátótiak lelkében, úgy tapasztaltam: soha nem kérdezték meg a véleményüket, soha nem ösztönözték ókét az önálló gondolkodásra. Ezért van az, hogy egyelőre nem oldódnak a félelmek, nem nyílnak meg a rátóti szívek; kevesen mernek vállakozni, politizálni, sőt kérni, kérdezni is e tájon. Talán ezen is enyhít az idő, mihamarabb. Mailár Éva Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Vácrátót kastélyának kertje értékesebb mint maga a kastély épülete, amelynek még pontos építési idejét sem tudjuk. Ebben különben semmi rendkívüli nincsen, mert bár a kastélyokat körülvevő egykori parkok, amelyek ma már csak pusztuló nyomokban maradtak ránk, kialakításuk idején többnyire sokkal költségesebbek voltak, mint a kastélyok épületei. Az 1789. évi katonai térkép bizonysága szerint ez időpont előtt már két kúria is állt Rá- tóton (Vácrátóton). Feltehetően az akkor itt birtokos Balogh és Mágócsi család kas- tély-kuriái voltak ezek, ugyanis az utóbbi család tagjai nyugszanak a helyi barokk római katolikus templom kriptájában, amely fölött a templomot is ők építették (1743—1760),- és még számos más emlék őrzi adományozásuk nagylelkű bizonyítékát. Vigyázó Sándor a XIX. században lett birtokos a helységben és feltehetően a Mágocsi kúriát építette át romantikus stílusban, amely köré 32 holdas (mások szerint 42 holdas) parkot telepített 1872 körül, Jámbor Miklós kertépítővel. A kastélyt később klasszici- záló stílusban építették át, a park felőli homlokzata közepén ovális ablakokkal áttört kupolával fedett üvegezett csarnokkal. A park szép példája a múlt századi tájkerteknek, az úgynevezett angolkerteknek, amelyeknek természethű — tájszerű — kialakítása tudatos tervezés eredménye. A kertet számos romantikus elem- teszi hangulatossá. A lejtős terep alján patak folyik, amelynek vizét gátakkal — széles felületű — tóvá duzzasztották. Sziklakért, barlang, műrom, vízesés tartoztak még a parkhoz. Az évszázados, fákon kívül a kert gazdag növény- gyűjteménye arra ösztönözte a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy mint botanikus kertet és természetvédelmi területet, magára vállalja a park további gondozását. A kastélyban kutatóintézetet rendeztek be, de a nagyközönségnek is megnyitották a parkot, amely az érdeklődők számára belépődíj ellenében megtekinthető. A szép természeti környezetben az utóbbi években, nyáron gyakran rendeznek szabadtéri hangversenyeket. Pamer Nóra A falu büszkesége lesz e központi házsor: benne a polgármesteri hivatal, takarékszövetkezet, gyógyszertár, posta
