Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-08 / 56. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁRCIUS 8.. KEDD J3 Nem szakad rájuk a mennyezet? á Megbotránkozás­át sál hallgatom nap ß, mint nap az — .... MSZP-s parlamen­t i képviselőket, hogy ők szociálisan mennyire érzé­kenyek! Ennek ellenkezőjé­ről sokat tudnék beszélni. Én immáron 26 éve kihoz­tam a kórházból béna húgo­mat, akit azóta is gondo­zok, ápolok, mert „utcán járni képtelen”. Mint kór­házi segédápoló mentem nyugdíjba 1970-ben, nyug­díjam 1024 forinttal in­dult. Havi fizetésem kb. 2500 forint volt, pedig 12 éves korom óta dolgoztam. Most 79 éves vagyok, súlyos szívbeteg húgom pe­dig 74 éves. Még Csehák Judit minisztersége idején többször kértem, hogy kap­jak valami ápolási díjat ezért a betegápolásomért, mert ha a beteget kórházba adnám, az államnak sokkal többe kerülne. Minden esetben elutasították, mondván, nem jár ápolási díj. Pedig nekem nagy köny- nyebbség lett volna, kis nyugdíjam lévén. Nemegyszer fordult elő, hogy miután reggel elmen­tem dolgozni, húgom még reggel elesett a lakásban, felkelni nem tudott, és mi­vel telefonunk nem volt, a földön fekve várt haza sze­rencsétlen. Állandóan kér­tük a telefont a súlyos be­tegre való hivatkozással, mindannyiszor elutasítot­ták, hogy műszaki okok miatt nem lehetséges a tele­fon felszerelése. Ugyanak­kor tudomásom volt arról, hogy a párthoz való hűsé­gük, protekciójuk révén so- ronkívűl telefonhoz juttat­tak embereket, és nekem ilyen súlyos beteg ápolása, gondozása sem segített. Továbbá, az alacsony nyugdíjamhoz az utóbbi 2-3 év alatt többször any- nyit emeltek, mint az elő­ző 20 év alatt összesen, holott akkor is 10 százalé­kon felül volt az infláció. Tehát nem ez.a kormány hanyagolta el a nyugdíj- emelést .— a régi nem adott tisztességes fizetést és éveken keresztül csak havi 30-40 forintot emelt a nyugdíjon. Ez az egészségügyi kor­mányzat értékeli havi ösz- szeggel a betegápolásomat és ettől a kormányzattól kap húgom évi közlekedé­si hozzájárulást, 12.000 fo­rintot. Á régiek elhallgat­ták, tőlük nem kapott. Hát ennyire voltak a (nem) tisztelt MSZP-s kép­viselők anno szociálisan ér­zékenyek. Mindig figyel­jük, ha a Parlamentben er­ről van szó, mikor szakad rájuk a mennyezet, mert ilyen nagyokat hazudnak. Strenda Árpádné Budapest Külföldi magyarok a szülőhaza magyarjaihoz! (A távoli Ausztráliából. Cam­berwell városából küldte el Magyarországra ezt a magyar nyelven megjelent aggódó fel­hívást Charles T. de Rauch. A megszívlelendő sorokat • szó szerint közöljük. A szerk.) * Mi, akik távol élünk a Hazá­tól, aggodalommal tekintünk a választások elé. Nyugtalanít minket, hogy a négy évvel ez­előtti választás alkalmával na­gyon sokan nem mentek el szavazni. Különösen a pótvá­lasztások és a községi válasz­tások alkalmával mutatkozott meg ez a mulasztás, aminek eredményeképpen a régi dik­tatórikus rendszer emberei maradtak meg a hatalom pozí­ciójában. Nem szándékozunk bele­szólni az otthoni magyarok dolgaiba, senkit nem akarunk befolyásolni, hogy kire, me­lyik pártra szavazzon, de köte­lességünknek érezzük, hogy jó tanáccsal szolgáljunk: Men­jenek el szavazni, adják le szavazatukat arra a jelöltre, akire meggyőződésük diktálja. Mi innét, a messzi Ausztrá­liából. nagyon jól látjuk, hogy mi akadályozta meg a rendszerváltozás beteljesedé­sét. Nem jött létre négy évvel ezelőtt olyan parlament, ami­ben a rendszerváltozást kívá­nó képviselők száma megha­ladta volna a kétharmadot. A baloldali ellenzéki pártok ez­által urai lettek a helyzetnek és megszegve a választási pro­pagandájukban tett ígéretü­ket, elgáncsoltak minden olyan törvényjavaslatot, ami a régi kizsákmányoló rendet felszámolhatta volna. Nem volt mód felülvizsgálni a még a régi pártkormány idején megindított privatizáció visz- szaéléseit, és a gyenge nemze­ti kormány megalkuvásra kényszerült, aminek eredmé­nyeképpen tovább folytató­dott a nemzet vagyonának a kisajátítása, az államkapitalis­táknak magánkapitalistákká vedlése. Ez nagy mértékben hozzájárul az ország súlyos helyzetéhez. A károk megtérí­tését, az igazságtételt el kell végezni, és erre csak akkor lesz mód, ha a törvényhozás­ba azok a jó magyarok kerül­nek, akiket a magyar nép bi­zalma erre a szerepre felhatal­maz. Nagyon kérjük, menjenek el szavazni, küldjenek be a parlamentbe becsületes jó ma­gyar .embereket! Nincs nyugodt lelkiismeretük HISTÓRIA Géppisztolyos oroszok raboltak Csobánkán Senki sem gondolhatja ko­molyan, hogy minket az oro­szok felszabadítottak. „Csu­pán” annyi történt, hogy az egyik diktatórikus berendez­kedésű nagyhatalom hadse­rege kiszorította hazánkból a másik diktatórikus beren­dezkedésű nagyhatalom se­regét. Magyarország, a ma­gyar nemzet és a vele együtt élő nemzetiségek ál­dozatok voltak. Vonatkozik ez a német ajkú magyar állampolgárok­ra is, bár a német nemzeti­ség sorsa különleges helyze­te folytán ebben a fasiszta­kommunista világviharban, ha lehet, még tragikusabb volt. A magyar államvezetés, nem lévén független, nem a saját akarata szerint cseleke­dett, amikor Magyarország­ról kitelepítette a német nemzetiségűek nagyobb ré­szét. Ezt a Szövetséges El­lenőrző Bizottság, azon be­lül a Szovjetunió képviselői­nek nyomására rendelte el. Csobánkáról 1309 német nemzetiségűnek „minősí­tett” személyt telepítettek ki. Különösen kegyetlen és cinikus a kitelepítés első napjának a megválasztása. Ez a nap a magyarok sza­badságának legszentebb napja, március 15-e. Nem tudjuk, ki rendezte el így, ilyen ördögi módon a cso- bánkaiak kitelepítését, de azt tudjuk, hogy az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején cso- bánkai németek is harcoltak a magyar honvédseregek­ben a magyar szabadságért. Azonban nem is a kitele­pítésről szeretnénk most ír­ni, ami már önmagában is rettenetes, hiszen emberek ezreit kényszerítették hazá­juk elhagyására. Súlyosbító körülmény volt, hogy a kite­lepítésre „ítéltek” házait, va­gyonát fegyveres orosz rab­lóbandák fosztogatták a kite­lepítésük előtti napokban. A magyar állam tisztviselői és egyéb képviselői pedig tehetetlenül álltak a „vörös hadsereg” katonái által elkö­vetett bűncselekményekkel szemben. Rakssányi Elemér csobán- kai főjegyző 1946. márc. 17-én jelentette a Magyar Államrendőrség Járási Kapi­tányságának Szentendrére a kialakult helyzetet. A köz­ségben. az előző héten már annyira megszaporodtak a nappali és éjszakai fegyve­res fosztogatások, rablások, melyeket nagyrészt az orosz egyenruhában lévő is­meretlen személyek követ­nek el, hogy a német és a magyar lakosság is rettegés­ben él. Teherautókon, személyau­tókkal jönnek ezek az orosz egyenruhás, állig felfegyver­zett bandák, kifosztják első­sorban a már kitelepítettek, a március 15-én elvittek le­zárt, lepecsételt házait. Fel­törik a pincéket és világos nappal hordják el a bort, s egyéb értékeket. Az áttelepítés „zavarta­lan” lefolytatására az Áttele­pítési Biztos kérésére 40-50 magyar rendőr is a község­ben tartózkodott, ám ezek teljesen tehetetlenek voltak a lövöldöző géppisztolyos orosz bandák ellen. Az egyik éjjel betörtek a Mi­niszteri Bizottság konyhájá­ra és raktárába is, ahonnan mindent elvittek, még a sza­kácsok ruháit is. A rendőri egység parancsnokára is rá­lőttek, de az nem sebesült meg. Gyanítható volt, hogy az oroszoknak helyi informáto­raik vannak, mert kezükben cédulákkal és névjegyzékek­kel keresték a már lezárt vagy még lakott német háza­kat, különösen a módosabb- ját. Eközben jogosulatlan követelésekkel léptek fel az elöljáróságon, majd életve­szélyesen megfenyegették a község vezetőit. Súlyosbította Csobánka helyzetét, hogy sem vasúti közlekedése, sem távírója, sem telefonja nem volt. Tel­jesen el volt zárva a külvi­lágtól. A jegyző szerint ezek a hiányosságok is hoz­zájárultak ahhoz, hogy a fosztogató orosz bandák a községet kiszemelték ma­guknak. Rakssányi Elemér főjegy­ző megbízható orosz fegyve­res őrségét kért, a magyar rendőrség folyamatos fenn­tartását javasolta és kérte, hogy a községet minél előbb kapcsolják be a tele­fonhálózatba. Hathatós se­gítséget azonban nem ka­pott. Wilhelm Brunner csobán- kai német ajkú magyar még évtizedek múltán is így em­lékezett 1946. márc. 19-re, amikor a második kitelepí­tett csoport elindult. „Az út- kanyarulatnál zokogó embe­rek pillantottak vissza utol­jára házukra és udvarukra. Egyik fuvar a másik után gördült ki a faluból embe­rekkel és csomagokkal meg­rakva. A pomázi állomáson készen álltak a tehervago­nok. Szomorúan megrongál­va vészelték át a háborút; egy sem volt huzat és eső el­len védett, egyikben sem volt fűtés. Szükség elvégzé­sére lukat nyitottak a pad­lón... Sokak számára az Oszoly-hegy volt az utolsó, társ” családi tragédiájáról érte­sültem. .. Sajnos, az első beje­lentés minden kommentár nél­kül maradt, így sok régi bolsi „elvtársban” kényszerképze­tek támadtak, s ezeknek úton- útfélen hangot is adtak! Bár a másnapi írott sajtó nagy része beszámolt az öngyilkos egy­kori pártvezér regényes életé­ről, s ennek „dicső” állomá­sairól, még ez sem vette el az „együttérző-szívek” ízléste­lenségének „úri kedvét” ... Talán nekem, váci polgár­nak és a tények alapos ismerő­jének van okom arra, hogy ne sajnálkozzak Pap János sorsa miatt, és van jogom arra is, hogy ezt megindokoljam. Áki ismeri Pap János múlt­ját, az tudhatja, hogy eddigi életének 68 éve alatt sokkal több rosszat, mint jót köve­tett el. A pártállam évtizedei­nek szinte minden negatívu­mához kapcsololódott. Áldá­sosnak egyáltalán nem tekint­hető működésének egyik mélypontja az volt, amikor a jogerősen már fegyházbünte­tésre ítélt dr. Brusznyai Ár­pádnak, a közismerten huma­nista veszprémi tanárnak az általa egyhének tartott ítéletét halálbüntetését kérve — meg­változtassa! Kérése megértés­re talált. (Nota bene: dr. Brusznyai Árpád, az 1956-os veszprémi nemzeti tanács el­nöke, ávósokat és szovjet ka­tonákat mentett meg a népha­rag elől!) Nem érvényesült hát a népmeséi igazság, mi­szerint: ,jó tett helyébe, jót válj!” A tragikus eset váci vonat­kozása, hogy Brusznyai tanár úr — igaz, rövid ideig — de az egykori váci Sztáron Sán­dor ( ma már Madách Imre!) Gimnázium tanára is volt, öz­vegye és kislánya pedig napja­inkban is városunk lakói. (Ma a Madách Gimnázium fa­lán emléktábla őrzi a váciak tiszteletét!) „Hála” az 1956-os forradal­mat és szabadságharcot köve­tő kádári évtizedek hatásos agymosásának, ma már váro­sunk polgárai közül többen is vannak, akik erre a gyalázatra már nem tudnak (nem akar­nak) emlékezni, s hamis pá­tosszal a mártíromság koszo­rúját fonogatják Pap „elvtárs” dicstelen homloka köré! Egy — egyébként — ked­ves barátom mondta a mi­nap, az önkezűséget követő­en: „Hát ilyen „humánus” ez a számonkérési törvény, sen­kit nem ítélnek halálra, csak öngyilkosságba kergetik őket...(?!) Én nem hiszek az ilyen üldözési kényszerkép­zetek létében, de igenis val­lom: a kegyetlen, népellenes bűnök elkövetőinek általá­ban nincs nyugodt lelkiisme­retük! Amint ezt a mellékelt példa is — bizonyítja. Ezért (sem) szabad talmi dicsősége­kért, rangokért, címekért hó­hérszerepet vállalni a nemzet ellenében. Főként úgy nem, hogy még hirdessük is, hogy mindez a nép érdekében tör­ténik! Brezovich Károly Vác amit hazájukból láttak. Óbu­da-Aquincumon át vezetett az út nyugatra. Később, bi­zonyos távolságban, Eszter­gomot lehetett felismerni a Bazilikával.” A pomázi vasúti állomá­son 1946. márc. 15-én, ami­kor az első szerelvény elin­dult a csobánkaiakkal, ak­kor a sváb zenekar „búcsú- zásul” eljátszotta a magyar himnuszt. Úgy mondják, azért tették ezt a magyar szabadság legszentebb nap­ján, hogy kinyilvánítsák: a svábok harag és gyűlölet nélkül hagyják el Magyaror­szágot, mely az ő hazájuk is. Horváth Lajos Budai Bornemissza Bolgár Pál perei A pereskedés eleinktől sem volt idegen. Különösen sok perre adott lehetőséget a 17. század, a maga meglehetősen zavaros viszonyaival, nehezen tisztáz­ható tulajdonjogaival. Kisebb-nagyobb pere szinte minden birtokosnak volt a században, de akadt olyan is, aki alighanem kedvét lelte a pereskedések­ben. Közéjük tartozott Budai Bornemissza Bolgár Pál. Az 1650-es, 1660-as évek jegyzőkönyveiben ol­vasgatva tapasztalhatjuk, hogy Pest megye közgyű­lése számos alkalommal foglalkozott ügyeivel. 1657. március 8-án Füleken ülésezett a megye, mi­kor Budai Bornemissza Bolgár Pál öregsége miatt halálát közeledni érezve” tlőadta, hogy elhunyt fele­sége nővérének férje, Nádkay Szabó András nem volt nemes, Eger várában szolgált, csak mikor elvet­te feleségül sógornőjét, Tholdy Katalint, jutott sok birtokhoz és kapott utótag armálist a királytól. Nádkay Szabó András halála után fia, János — aki „vitéz ifjú volt”—, Újvár vívásánál megsebesült és nemsokára nieghalt. Újabban azonban felbukkant egy Nádkay, Balázs, aki magát Bőd falu tulajdono­sának mondja a Nádkayak jogán, holott a család ki­halta után az őt és fiait illeti. Ezért felszólította ne­vezett fiait, Imrét és Ferencet, igazolják nemességü­ket. A vármegye elrendelte az igazolást, ami meg is történt: Nádkay Ferenc igazolta jogát. Budai Bor­nemissza Bolgár Pál ennek hitelességét továbbra is vitatta, amiért őt a megye 100 forint bírságra ítélte. Pogány György Bocsássa meg ne- Ä* j kém a jó Isten, de '«PINnem igazán rendül- tem mCg^ amikor a rV-híradóból Pap János „elv-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom