Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-08 / 32. szám
_§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 8., KEDD 13 Zebegényi temetés A választási ráhatásokba szinte beleőrült napisajtó alig vesz tudomást Szőnyi István, a XX. század kiemelkedő magyar festőművésze születésének 100. évfordulójáról. A Tv 1-es csatorna műsorra tűzte ugyan a „Fények és reflexek” című, életművének röviden összefoglaló művészeti filmet, de közbejött eseményekre hivatkozva az adást bizonytalan időre elhalasztotta. A Pest Megyei Hírlap, terjedelméhez képest bőven foglalkozott az évfordulóval. Január 15-i számában B. I. jelzéssel rövid, de kitűnő emlékezést ír „A zebegényi remete” címmel. Az írás egy mondat kiigazítást igényel, hisz a hitelesség igen fontos egy életmű rajzolatában. Idézem: „a zebegényi kis temetőben néhány barátja vitte vállán egyszerű fakoporsóját”. A kor azért nem volt ilyen érzéketlen Szőnyi István irányában. Mint a végtisztesség egyik résztvevője, leírom valósághűen a temetést. Szőnyi István 1960. koraőszén temették. Reggel engesztelő szentmisét mutattak be lelki üdvéért a Koós Károly által tervezett helyi katolikus templomban. A délután 3 órára jelzett gyász- szertartásra Budapestről művésztársai és fiatal festőművészek három-négy külön autóbusszal érkeztek. Az állami hatóságok engedélyezték Olaszországban élő lányának, Triznya Mátyásné, Szőnyi Zsuzsának a hazatérést. Mint jogutód a hagyatékból nem vehetett magához mást, csak édesapja egyszerű fakeresztjét. Vonattal érkezők és helybéliek is szép számmal jöttek el a temetésre. Végakaratának megfelelően a temetőben, szabad ég alatt, ősi honos temetési szokás szerint, Szent Mihály lován ravatalozták fel. A római katolikus gyász- szertartással Vajda József zebegényi plébános, a későbbi, de azóta elhunyt váci felszentelt püspök búcsúztatta. Mint családtagot a Bar- tóky-kriptába temethették volna, de ő mégis ásott sírba kívánkozott. Koporsóját a Szent Mihály lováról tanítványai emelték le, és felváltva egymást, két-két oldalról négyen-négyen vitték vállon a végső nyughelyre. Műtermének építési viszontagságairól életrajzírói keveset írnak. De tudni kell, hogy nem támogatta őt ebben a gondjában az akkori, szocreálban gondolkodó és ítélkező képzőművészeti érdekcsoport. A hegyoldalba tervezett, a Dunára pazar kilátást nyújtó műtermének építése anyagiak miatt akadozott. Hogy folytatni tudja, meg kellett válnia a Zebegényi Temetés című képétől. Negyven ezer forintért vásárolta meg a magyar állam. Közben a célért, értékesítette vízfestményeinek jelentős hányadát is. Ilyen áron épült fel a műterem. Alkotó csendjének nem örülhetett sokáig. Váratlanul meghalt. Még halálának az évében, advent első vasárnapján, örömüzenetként mutatta be festményeit az esztergomi Keresztény Múzeum. A következő évben, sokkal nagyobb anyaggal, a Nemzeti Múzeum. Néhány műve alatt olvasható volt: Lothár Bolz tulajdona. (Az akkori NDK magas rangú budapesti diplomatája.) Ugyancsak a Pest Megyei Hírlap január 20-i számában egy kevesek által ismert, Vácott műteremmel megajándékozott festőművésszel interjút készít a lap munkatársa. Éppen nem a centenáriumi év kegyeletéhez tartozó ítéletet mond: „Szőnyiből, gyermekkori példaképemből már »kiszerettem«, amikor a főiskolán tanítványa lettem.” Sajátos és jellemző sorok arról az „oly korról”, amikor a főiskolán a fiatal festőművészjelölteket kiszerettették Szőnyi Istvánból, a bölcsészeket Szabó Dezsőből, Németh Lászlóból, a zeneművész főiskolásokat Dohná- nyi Ernőből. — Milyen szegények vagyunk ezáltal, tanítva helyettük mindenféle kozmopolita irányzatokat. Szőnyi István emlékéve adjon erőforrást nemzeti kultúránk visszahódítására. Petóvári Gyula Budapest Ki törődik a határon túli magyarokkal? Hétfőn a rádió reggeli krónikájának vendége Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje volt. A riporter kérdésére, hogyha győzne a párt, 15 millió magyar miniszterelnökének tartaná-e magát? — azt felelte: számára a 10 millió magyar az első! Ugyanezt vallja Hóm Gyula is. Egyik úr sem akar „nacionálistaként” szerepelni. Volt nekünk egy miniszterelnökünk, aki lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát szerényen, de töretlen akarattal; ő már halott. A két úr gondolkozásmódján nincs mit csodálkozni, különösen Hóm úrén. Kádár János, Losonczi Pál HISTÓRIA A sárosi magyarság pusztulása I A szlovenszkói városok . közül Eperjes, a megszűnt Sáros vármegye volt székhelye, érdekes kulturális múltra tekinthet vissza. Erre hivatkozik a sárosi maroknyi magyarság, amikor az államfordulat után is ragaszkodik fennmaradásának biztosítékához, kultúrájához. És az államhatalom az SZMKE. eperjesi fiókjának engedélyezésével el is ismeri, hogy ehhez törvényben biztosított joga van. Azt hisszük, hogy e törvényes keretek között kultúré- lete ellen nem lehet és nem is lesz most már senkinek kifogása. Ehelyütt csak egy komolynak látszó érvet lehetne fölhozni a sárosi magyarság kultúréletének lehetősége ellen. Fölhangzik gyakran az a vélemény, hogy a magyarság Sárosban gyökértelen nép. Hiszen maga Eperjes is — mondják e vélemény hangoztatói — alig egypár évtizede ma- gyarosodott el. Ám ha véleményt akarunk mondani az ilyen kérdésről, úgy nem egy-két évtized, sőt nem is egy évszázad, de lehet mondani ezer év perspektivájá- * * nősülitek a szerzó' 1038-ban köz- readott, Eperjes című tanulmányából ból kell a sárosi magyarság kérdésében Ítélkezni. Márpedig bebizonyítható tény, hogy e régmúlt időkben a magyar falvaknak egész sora virágzott Sárosban és az ittélő magyarságnak része van annak a kultúrának megteremtésében, amelyet sárosi kultúrának szeretünk nevezni. És hogy mindaz, ami magyar volt, népszerűségnek is örvendett éppen abban az időben, amikor a bécsi politika irtott mindent, ami magyar, bizonyítja, hogy e kultúra és a magasabb emberiesség nem állott egymással ellentétben. Oly kultúra volt ez, amelyet épp azért becsültek és szerettek a többi ittélő népek fiai is, mert nem az erőszak hozta létre, de a kor szellemi szükséglete. Sáros századokon át sajátságos kis világ volt, amelyről ma Mikszáth Kálmán svihákjai után torzképet alkot az, aki sohasem élt Sárosban. Valójában azonban ez az ősi föld kultúrterület, éspedig olyan egyéni vonásokkal, amelyhez foghatót Szlovenszkón keveset találunk. Szlovák, lengyel, ruszin, német és magyarlakta föld volt ez. Békességben, egymás megbecsülésében élt együtt ez a sokféle nép a letűnt századokban. E népek közül mindegyik fönnmaradt; csak a magyar tűnt el a falvakból, sőt csaknem egészen a városokból is. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint Eperjesen 21.775 lakos közül 937 a magyar. Nem csoda tehát, ha a múltat nem ismerő idegen, de még az átlagműveltségű bennszülött is hajlandó elfogadni, hogy Eperjesen a magyar nyelv mesterségesen táplált üvegházi növény, amelyet kímélni nem érdemes, mert ez úgyis az idegen kultúrtalajon magától mihamarabb el fog pusztulni. E kultúrtalaj azonban nem idegen. A magyarnak van ehhez legalább is annyi jussa, mint más ittélő népnek. Hiszen a várost kimutathatóan magyarok alapították és annak éltében mai napig tevékeny részt vettek. E tanulmánynak nincs is más célja, mint ezt igazolni és Eperjes múltját a maga igaz mivoltában rekonstruálni. * Újabb kutatások megállapítják, hogy a honfoglalás idejében a Tisza kanyarulatánál és a Mátra vidékén a törökfajú kabartörzs telepedett le. Ennek egyik ága, az Aba nemzetség a Hemád széles völgyében először Kassa vidékéig terjesztette ki szállásbirtokát. Ezen a szállásbirtokon épült föl Abaújvár. Érthető tehát ha az alsó Tarca folyása mentén Sárosban az Árpád-ház- beli királyok oklevelei csupa magyar nevű községeket említenek. Majd valószínűleg királyi adományok révén ez a törzs feljebb húzódik és újonnan szerzett szállásbirtokának sárosi középpontját is Újvárnak nevezi el. A XIII. század végén aztán ebből a szállásbirtokból új várispánság keletkezik. Ez volt Sáros vármegye. Sáros ma^a magyar szó. A szlovák Sarisaz ómagyar Sá- ris (Sáros) átvétele. Anonymus szerint a magyar honfoglalás e tájon „usque ad castrum salis”, tehát a Sáros-megyei Sóvárig történt. Só várnak sem szlovák, sem német neve nem volt. Csaknem a legújabb időkig a szlovákok is Sóvár, Somvar név alatt ismerték. Csak a Bach-korszak- ban keletkezett a Slana és Salzburg, az államfordulat után Solnohrad, majd Soli- var elnevezés. A Tarca és Tapoly völgyében van több olyan község, mint Sóvár, és elvtársai törődtek a határainkon kívül élő magyarokkal? Horn úr magabiztosan nyilatkozik a tévében, rádióban, gyűléseken: „Sokkal jobb körülmények között adtuk át az országot 3 és fél évvel ezelőtt, mint a választások utáni kormány majd átveszi!” Érdekes, hogy bármelyik MSZP-s vezető mondja programbeszédét, valamennyien amnéziában, vagyis tudatkiesésben szenvednek. Mi egyszerű, szürke emberek tudjuk, hogy a Nemzeti Bank üres volt, a deviza- tartalék nulla! De jó is lenne valmelyik svájci bank trezorjába betekinteni, vajon nem találnánk-e ott magas betétet közismert régi neveken? A piszkos munkát az An- tall-kormányra hagyták. Ugyan miért nem segített négy éven keresztül megoldani a problémákat az ellenzék? Egyetlen egyszer sem hallottam, sem olvastam megoldást, csak kritikát vagy fenyegetőzést! Miért nem utazik el Kuncze és Horn úr a Vajdaságba meghallgatni az ott élő testvéreink panaszait? Meglátnák az üres boltokat, az alapvető élelmiszerekért hosszú sorban állókat és a mérhetetlen szenvedést, gyászt, a házkutatásokat. Nem veszik észre, hogyan küzd 580 ezer magyar Szlovákiában az anyanyelve érvényesítésért? Nincsen területi követelésük, csak élni akarnak emberi módon és magyarul" beszélni. Nem hallották Tőkés László református püspök és Sütő András számtalan megaláztatását, hiszen Tőkés Lászlót még sikkasztással is megvádolták. Ezt bezzeg megírták az itthoni ellenzéki lapok, meggyalázva az egész erdélyi magyarságot. Ok sokkal inkább merik vállalni a magyarságukat, mint egyesek itt az anyaországban. A történelmünk során hányszor megvédték a székelyek határainkat a ránk törő törökkel, némettel, tatárokkal szemben. Kuncze úr egész biztosan tanulta. Horn úr esetében erről nem vagyok meggyőződve, mert nála felfedezhetők az amnézia tünetei. Büszke nép a székely és befejezésül álljon itt Rizner Lajos Székely miatyánkjá- nak egy versrészlete: „Nagyobbak voltunk minden népnél, s ha meghalunk is, úgy halunk, hogy az egész Föld minden népe megkönnyezi ravatalunk.” Meg vagyok róla győződve, hogy így lenne, de ezek az urak és elvbarátaik a kivételek. Kárteszi Istvánná Cegléd amelyet csaknem máig a szlovák és német lakosság, ha eltorzítva is, magyar névvel nevez: Orkuta (Úrkút- ja), Tölcsemes (Tótselymes), Budzimír (Budamér), Sebes, (Kellemes), stb. Vannak viszont itt olyan tőzs- gyökeres elnevezésű falvak, amelyeket az Árpád- házbeli királyok idejében csak magyar nevükön ismerünk. Ilyenek: Nyárs (Nyás), Ardó, Kende, Hosz- szúmező, Kükemező, Szedi- kert, Kochmanquae nunc Újfalu vocatur (1209), Somos, Som, Böki, Kisszilva, Nagyszilva, Ölyvespataka, Sitópataka, Balpataka, La- pospataka, Meggyes, Romlás és ezek mellett említsük meg városunk nevét is Eperjest. (Folytatjuk) Gömöry János Szolgabíró körlevél az adóról Az adót az országgyűlés és az uralkodó állapította meg, behajtása azonban a vármegye dolga volt Ezt a feladatot a járásokban a szolga bírák látták el. 1689. február 8-án a váci járás szolgabírája, Kandó István és Tolvay Ferenc esküdt körlevelet küldtek a városi és falusi bírákhoz, melyben a településre eső adó összegét közölték. Áz elszegényedett lakosság nehézségeivel mindeket- ten tisztában voltak, ezért veretes, szép szavakkal fordultak hozzájuk: még ez az esztendő'is az nyomorúságnak esztendei közé számiáltatott: mert ugyanis Kegyelmes Koronás Király Urunk Őfelsége hadakozása az pogány török ellen mégis fenntartván, igen terhes fizetést kell tennünk egész orszégostul, ettől Nemes Pest vármegye is, e lakosai is nem üresek, de mindez által békéssé- ges tűréssel kell szenvednünk, amit Isten reánk bocsátott, azon kegyelmes Istenünk végét is adja, az ki reánk bocsátotta.” Ezután következett a kivetett összeg felsorolása. Vác városa 2455 forint, Gödöllő 20fl-at, Veresegyháza 333-at, Szada 179-et, Hévíz 300-at tartozott fizetni, a többi falu 3-tól 60 forintig terjedő Összeget. Az adó ösz- szege magas volt, ráadásul a parancs szerint a felét nyolc napon belül be kellett szolgáltatni, „másként igen erős executio megyen reátok nyolc napok elmúlván, mivel igen szorosan fogták Comisszárius Urunkat is az Német Tsiztviselő Urak.” A fenyegetés nem üres beszéd volt, sok falu és város megtapasztalta azokban az években az adóbehajtó katonák könyörtelenségét. Pogány György
