Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-04 / 29. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. FEBRUÁR 4., PÉNTEK Szigetszentmiklósiak Finnországban Élmények és tapasztalatok egy emberléptékű civilizációban A szigetszentmiklósi Magyar—Finn Baráti Kör 15 tagja a közelmúltban tért vissza egyhetes finnországi útjáról, mely- lyel testvérvárosuk, Haukipudas lakóinak nyári látogatását viszonozták. Az effajta cserelátogatások gyakorisága igen örvendetes jelenség a 16 ezres taglétszámú hazai magyar—finn baráti társaságoknál. Örvendetes és hasznos, hiszen egy emberléptékű nyugati civilizáció alkatilag hozzánk közel álló polgárainál tapasztaltak újrahonosításával nagyban segíthetik a négy évtizedes dermedtség után új kibontakozásnak induló Magyarországot és ezen belül szőkébb pátriájukat. Különösen akkor, ha az utazók olyan nyitott szemmel és nyitott szívvel fogadják az északi nyelvrokonainknál tapasztaltakat, mint Soltiné Radnics Magdolna könyvtárigazgató, a kör titkára. Török Zsuzsa iskolaigazgató és Becz Miklós körzeti orvos, a kör elnöke. — A családok, akiknél laktunk, mindenkinek a maga szakterületének megfelelő programokat is szerveztek — kezdte a számunkra legfontosabbról Soltiné Radnics Magdolna, legnagyobb élményeikről faggatózó kérdésemre, és persze’ nem kis örömömre. — A kertészmérnököt egy szép melegházba, a biológust egy botanikus kertbe, a doktor urat Ouluban egy kórházba, az iskola igazgató asszonyát egy iskolába, engem két könyvtárba vittek el... — Mik azok a nálunk is megvalósítható eredmények, amit szakterületükön tapasztaltak, és mik azok, amit a mi gyakorlatunkból a finnek megtanulhatnának? — kérdeztem beszélgetőpartnereimtől. — A könyvtárak fejlődésben legalábbb 30 évvel előttünk járnak — összegezte elsőként tapasztalatait Radnics Magdolna. — Mindent számítógéppel végeznek, a feldolgozástól a kölcsönzésig ezekben a legkülönbözőbb ládi könyvtárakat. Ezt északi barátaink tőlünk eltanulhatnák — teszem hozzá. ■— A kultúraszervezésnek ugyanakkor nagy hagyományai vannak a 14 ezres lakosú Haukipudasban. Nyolc pedagógus munkaidejének nagy részében kulturális programokról gyújt információt az egyházaktól kezdve a civil szerveződéseken át az iskolákig, két adminisztrátorral dolgozó saját irodájukban. Ezeket minden évben külön füzetben megjelentetik, és tapasztalataim szerint a város lakói élnek is a bőséges programkínálattal. Ezt a gyakorlatot mindenképpen szeretném Szigetszentmiklóson is megvalósítani — hallok a tervekről. — A gyakorlati életre felkészítő technikaoktatás tetszett legjobban az iskolákban — tudom meg Török Zsuzsától. A famegmunkálásról híres országban csúcstechnikával felszerelt tanműhelyekben képezik a fiúkat. A lányok varrás- és házimunkára A szigetszentmiklósiak egy csoportja az északi sarkkört jelző' táblánál nyomtatott kiadványokkal és hanganyagok tömegével bőségesen ellátott könyvtárakban. — És a karácsonyutó időszakában is tömve volt könyvkölcsönzőkkel, érdeklődőkkel — hallok egy másik pozitív benyomásról. Az olvasásra nevelést már a kisiskolásoknál kezdik. Részben ennek köszönhető, hogy a finnek 50-60 százaléka rendszeres könyvtárhasználó, szemben a szigetszentmiklósi 12-13 százalékos és az országos 22-23 százalékos átlaggal. A könyvtárlátogatók magas száma azonban abból is következhet, hogy a finnek nem ismerik a könyvbirtoklás örömét, hogy nem áldoznak a drága könyvek megvásárlására. — Középosztálybeli otthonokban is alig-alig láttam a hazaiakhoz hasonlítható csatanításával ugyanilyen magas szinten foglalkoznak. A tankönyvekből ítélhetően — és ez biológiatanár féljem tapasztalata — egyáltalán nem cél a tananyagcsökkentés. A túlterheltséget, a fáradtságot az egész napra elosztott órákkal és a tanévbe sűrűbben beiktatott rövidebb-hosszabb szünetekkel igyekeznek — láthatólag sikeresen -— elkerülni. — Egy pszichés és mozgássérülteket ápoló kórházban szerzett benyomásaim szerint a technikai felszereltség és az alkalmazottak magas száma egyelőre számunkra csupán álom — mondta a doktor úr. — De a betegek ott is szomorúak és magukra hagyatottak — fűzte hozzá, amikor a tőlünk eltanulhatók- ról kérdeztem. S gyanítom, Egy runo-énekes a finn nemzeti hangszeren, a kantelén játszik. A finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát, melyet 1835-ben adtak ki könyv alakban, hasonló népi dalnokoktól gyűjtették össze hogy még bőséges mondanivalója lehetett volna ennek a körzetében kitűnő és mélyen humánus szakemberként megismert orvosnak. Csak hát ezt betegeitől kellene megkérdezni, mivel ő nem tűnik a szavak emberének. Amit a mindennapok tapasztalatairól hallottam, egy olyan ország eredményeire vall, amelyet a sors megmentett egy kártékony diktatúrától, lakói szabadon fejlődhettek, embernek maradhattak. A ritkán beépített városok kertes házaiban, az utcákon mindenütt tisztaság és rend. A zord finn télben az otthonokban rengeteg élő virág, és a rövid nyárban összegyűjtött és „boszorkányosán” megszárított csokorkompozíciók egyaránt. Legrégibb épületeiket önkormányzati támogatásból újítják fel rendszeresen. Magas fokú lakástálalási és étkezési kultúrájuk bőségesen szolgált meghonosítható tapasztalatokkal. A doktor úr az emberek kedvességét és szívélyességét emelte ki, és valami természetükké vált „demokratikusságot”: szilveszteri estjükön például nemcsak kedves meglepetéssel rukkoltak elő egyik születésnapos magyar vendégüknek, de a rendrakásban a pol- gármestemétől kezdve a városvezetőkig mindenki részt vett, és fel sem merült senkiben, hogy ez „rangján aluli lenne”. Finnországi élményeik közül mindannyian kiemelték az „igazi” tél látványát: a mindent elborító fehérséget, az utak mentén mindenütt a karácsonyi kivilágításban tündöklő házak hátterében. „A hosszú sötétség időszakában olyan volt minden mint egy meseország” — mondta Radnics Magdolna. Nemkülönben élvezték a kirándulásokat Ouluban, Haukipudasban, Remiben és környékükön és Rovaniemiben, a Mikulás városában, ahol persze magát Santa Claust is meglátogatták. És álltak az északi sarkkörön, amely e városon halad keresztül. Ez egy olyan kaland a sok közül, amelyre aligha számítottak az életben, és amelyet örök emlékként őriz a lélekben gyarapodva hazatérő, és mindazt a közösségük számára hasznosítani kívánó kis csapat. D. Veszelszky Sára Indulás a templomba. Lehtikuva Oy finn fotóművész felvétele Holnap kezdődik a 25. Magyar Filmszemle Holnap kezdődik a 25. Magyar Filmszemle a Budapest Kongresszusi Központban. A versenyprogramban 25 játékfilm vesz részt, ebből 17 ősbemutató lesz. A játékfilmes zsűri — melynek elnöke Szőcs Géza író — választja ki a legjobb filmet, rendezőt, forgatókönyvírót, operatőrt, színészt és színésznőt. A dokumentum- filmek versenyén 127 alkotás indul. A zsűri elnöke Kopátsy Sándor közgazdász. Versenyen kívül mutatnak be két koprodukciós játékfilmet és 80 magyar rövid játék- és do- kumentumfilmet. A versenyben induló játékfilmeket a Művész moziban is megtekinthetik az érdeklődők. Diákok és nyugdíjasok — igazolványuk felmutatása mellett — 50 százalékos kedvezménnyel vásárolhatnak jegyet a 25. Magyar Filmszemle vetítésére. A Toldi és a Szindbád moziban retrospektív előadások lesznek. A záróünnepségen, február 9-én, a zsűri elismerései mellett kiosztják a külföldi film- szakemberek Gene Mosko- witz-díját a legjobb filmnek, az HBO díját a legjobb forgatókönyvírónak, a Pesti Műsor díját a várhatóan legnagyobb közönségsikerű filmnek, továbbá a Színház- és Filmművészeti Főiskola diákjainak Nyakkendő-díját a legjobb tanárnak. Első ízben adják át a Független Producerek Díját. Életműdíjat kap: Fábri Zoltán rendező, Illés György operatőr, Jancsó Miklós rendező, Makk Károly rendező, Nemes- kürty István filmtörténész és producer, Törőcsik Mari színésznő és Sz/íts István rendező. A gálát a Magyar Televízió egyenes adásban közvetíti. Koncert a múzeumban Ecuador őslakosainak életével, szokásaival, művészetével ismerkedhetnek meg az érdeklődők holnap délután 3 órai kezdettel a Néprajzi Múzeum diaképes vetítésén. A magyarországi Los Gringos együttes délután 4 órakor kezdődő koncertjén pedig ecuadori, bolíviai és perui muzsikát szólaltat meg. Az érdeklődők nemcsak hallgathatják a zenét, hanem táncra is perdülhetnek a múzeum falai között, mert tánctanítás is szerepel a programban. A Zebegényi Tanú Szőnyi-emlékszáma Az alkotó ember nyomában Sikeres, szép számmrl tisztelgett Szőnyi István születésének századik évfordulóján a Zebegényi Tanú című helyi lap. E különszám szerkesztőbizottsága — és szerkesztője, Esztergomy György — arra vállalkozott, hogy a nagy magyar festőt — akit Zebegény elsősorban mondhat magáénak —, mint embert mutassa be. A szerzők avatottan, hozzáértő szeretettel jártak Zebegény legtiszteltebb polgárának nyomában, s találták meg azokat a még fellelhető barátokat, családtagokat, akik a legilletékesebbek az emlékezésre. A szakemberek is megszólalnak a lap hasábjain. Köpöczy Rózsa művészettörténész, a Szőnyi István Emlékmúzeum munkatársa — Szőnyi-kutató — méltatja röviden a festő munkásságát, ezt követően Önvallomás címmel részleteket közölnek a mester visszaemlékezéseiből, rádiónyilatkozataiból. (A rádióban 1954-ben elhangzott Műteremben című vasárnap délutáni sorozat interjúszövege is olvasható.) Majd Szőnyi Zsuzsanna emlékezik édesapjára, az unoka, Komá- romy Péter pedig nagyapjára. A szerkesztők megtalálták Zsuzsa néni, Kocsis Kálmánné visszaemlékezéseit is, aki ötven éven át szolgált Szőnyiék- nél — együtt élt a családdal, velük volt a legnehezebb pillanatokban, szolgálta őket halálukig, s még utána is az emlékház dolgozójaként sokáig. Olvashatjuk még e nevezetes számban többek között Ber- náth Aurél, Bálint Endre és László Gyula Szőnyiről írott méltató sorait, Berda József Szőnyihez írott versét és a 3ebe^ntji Santi pcfora Iwülíap SZŐNYI ISTVÁN 1894-1960 y.n.;Cf>Tl Í»MS Síü«VI i.-aák >xr l>mn Ny ugat-ban 1929-ben (febr. 1.) megjelent méltató kritikát is (Rabinovszky Máriusz tollából). A Zebegényi Tanú-ból megismerhetjük Szőnyit a gazdálkodót is, aki még lovat is tart és maga oltja, szemzi kedvenc gyümölcsfáit. Azt az embert követhetjük nyomon, akit mindenki és mindenek szeretnek; egy haragra, izgalomra és kitörő örömre képtelen csöndes, szótlan alkotó derűs személyiségét. Jeles újságíró kollégánk, Kristóf Attila „ered nyomába” 1960-ban, közvetlen a festőművész halála után, és riportjában írja a már fellelhetetlen nagy festőről: Szelíd volt, mint a fényei... A centenáriumi kiállítás megnyitószövegével és Szőnyi Esti vonat című képének fotójával zárul a jól emlékező folyóirat, amelynek talán egyetlen hibája, hogy szinte a felismerhetetlenségig sötétek Gink Károly — igaz, nyomdai — fényképei. (Ónody)
