Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-25 / 47. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 25., PÉNTEK 13 Válasz az ’56-os forradalmárok nyílt levelére Főszerkesztő Úr! Tisztelettel kérlek, hogy lehetőségeitekhez képest — elkerülendő azt, amit nem szeretnék: vagyis más lapban publikálni a válaszlevelet — a Pest Megyei Hírlap február 5-i számában megjelent ,,’56-os forradalmárok Pongrátz Gergely védelmében” című olvasói levélre küldött észrevételeimet közölni szíveskedjetek. — Előzetesen még annyit: az Esti Hírlap február 25-i számában megjelent „Ne adjátok fel a Corvint!...” című írás szerzője vagyok, s nagyon úgy érzem, az 56-os forradalmárok” t. i. a levél aláírói — oktalanul háborodtak fel, támadó hangúnak minősítve a cikket. Igen tisztelt ’56-os Szabadságharcosok! Megjelent leveletek — egykori főparancsnokotok, Pongrátz Gergely védelmében — azon kívül, hogy annak hitelessége erősen megkérdőjelezhető, alapvető információhiányra utal. Tudnotok kell: a támadónak minősített írás egy, a Duna Palotában lezajlott tényfeltáró dialógusról szólt, annak kapcsán (riport formájában!) szólaltattam meg a két érintettet, Wittner Mária és Pongrátz Gergely szabadságharcosokat — mindkettőjükkel még az írás megjelenése előtt ismertetve annak teljes szövegét. A lényeget összefoglalva: több oldalról bebiztosítottam a feldolgozásra került tudósítás, riport támadhatatlanságát — minden eshetőségre felkészülve még a helyszínen készített hang- és videofelvételt is elkértem a dialógussorozat rendezőitől, a „Pro Patria et Libertate” Alapítvány kuratóriumától. Kifejezetten a tiltakozó levél aláírói — illetve szabadságharcunk történetét kutató olvasóink — kedvéért néhány szabadságharcos-tévedésre hívnám fel a figyelmet: 1. Wittner Mária, volt halálra ítéltet nem vezérli semmiféle „engesztelhetetlen gyűlölet” a külföldre menekült szabadságharcosokkal szemben, ő maga is elhagyta Magyarország területét a forradalom leverése után, de nem Angliából jött haza, hanem Ausztriából, a mödlingi láger lakója volt, hasonlóan, mint bajtársa, Pongrátz Gergely. — Ha gyűlölné október hőseit, a túlélőket, akkor ma nem azt a munkát végezné, amellyel éppen egykori harcostársai bízták meg: a nélkülöző szabadságharcosok segélyezését. 2. Pongrátz Gergely tévedései „az emlékezetből és dokumentumok hiányában íródott” Corvin köz, 1956 című könyvében olyan vaskosak, melyek bírálata, górcső alá vétele nemcsak dolga az újságírónak, szabadságharcunk történetét kutatónak — hanem kötelessége is! A Für Lajos vezette „Pro Patria et Libertate” Alapítvány kihangsúlyozta: torzításmentes, ’56 igaz történetét leíró krónikáját akarják az elkövetkező generációkra hagyni. A vitatott könyv szerzője nem hivatkozhat feledékenységre, dokumentumok hiányára, stb. — ha történelemkönyvet írt, akkor az események valósághű megjelenítése követelmény. 3. Tudomásul kell venni: 1956. október 23-tól a társadalom különféle rétegei — kommunisták is — harcoltak az ország függetlenségéért, nem beszélve arról, hogy a magyarokon kívül cigányok, zsidók, szerbek, szlovákok és oroszok is fegyvert fogtak a diktatúra ellen... Ezeket a névtelen hősöket — talán hasonlóan Wittner Máriához — többnyire nem az eszme vitte a barikádokra, ők ösztönösen, szabadság- vágytól hajtva álltak a forradalmárok közé. Há akkor jók voltak bajtársnak, sebkötözőnek, segéderőnek — akkor ma érthetetlen hivatkozni az eszme hiányára. 4. Pongrátz Gergely elvitathatatlan és történelmi érdeme csupán az, hogy kb. 9-10 napon át fegyveres résztvevője, 5-6 napig egy ellenállási góc — esetünkben a Corvin köz — irányítója volt. De csak ennyi és semmi több! Bajtársai, akik ugyanott, ugyanúgy hacoltak mint ő, holtan maHISTÓRIA Antalffy Gyula A magyar kocsi n Az 1500-as évek ko- • csijának, ennek az akkori körülményekhez képest rendkívül gyors és kényelmes közlekedési eszköznek a korabeli képe is ránk maradt. Jeremias Schemel augsburgi festő XVI. század közepe táján készült vázlatkönyve „ein Ungarische Gutsche” felirattal bemutatja az utókornak. Hennyey Vilmos a magyar postálkodás történetírója Schemel rajza alapján így írja le teljes részletességgel a magyar kocsit: „Három ló va.n egymás mellé befogva ugróállásban. A kocsi jobb oldalán a hátsó kerék tengelyéhez egy rúd van ráillesztve hámfával a harmadik ló számára. A hámkötelek mindegyike bőrtokkal van ellátva, hogy a ló testét fel ne horzsolják. Két kisebb mellső kerekének 12-12 küllője van, a két nagyobb hátsónak 14-14 küllője. A kocsiszekrény nem függ szíjon, nem is nyugszik acélrugón, hanem közvetlenül a tengelyeken. Mindkét oldalán két- két lőcs. Bal oldalán egy vashágcsó a felszálláshoz. A kocsiszekrényben vesz- szőből font kas van, amely hátrafelé fokozatosan magasabbra emelkedik, alkalmasint azért, hogy szükség esetén ponyvafedéllel letakarható legyen. A kas hátul- só ülésén két személy foglal helyet, egy pedig a szemközt levő kisülésen, a kocsis háta mögött. A kocsi felszereléséhez a felfüggeszthető párnázás tartozik, amely pehellyel töltött gyapjas báránybőrből készült. Amikor az utas aludni kívánt, azt vállaira, a nyaka köré vette, úgy, hogy a fej nem ütődhetett a kocsi oldalaihoz. Különben a párnazsákot a derekára illesztve az ülést tette kényelmesebbé.” A korabeli rajz, az egykorú adatokra támaszkodó leírás szerint ilyen az a kocsi, amelynek felhasználásával Mátyás megteremti az országban az első kocsipostát. A budai—bécsi nagyúton rendszeres kocsijáratot indít a két város között. Ezeket a kocsijáratokat használja mind a király, mind pedig az udvarába tartó külföldi követek, akik meglehetősen gyakran járják ezt az utat. Mátyás kocsipostájának Buda és Bécs közti vonalán minden öt-hat mérföldre van egy etetőállomás, az út felén, Győrben pedig lovakat is váltanak. A bécsi úton kívül az ország egyéb főútvonalain is létesít Mátyás hasonlóan szervezett kocsipostát, halála után azonban sorra megszűnnek. 1518-ban, amikor Herberstein nálunk jár, a bécsi járat még működik, hiszen ő írja le legrészletesebben az utazást a kocsipostán. . Budáról Bécsbe olyan kocsin megy, melyet három egymás mellé fogott ló húz. A kocsissal együtt négyen férnek el rajta, így futnak éjjel-nappal. Közben minden öt-hat mérföld után etetnek, Győrött pedig lovakat váltanak — vagyis a rendszer Mátyás halála után egy negyedszázaddal is változatlan. Az abrakoltató állomások Herberstein szerint Vark (Bárok,. a mai Óbarok puszta, Bicske mellett) Kocs, Győr, Ovár és Bruck. A Buda és Bécs közti 32 mérföldnyi utat — ugyanúgy mind Dainero közli — egy nap és egy éjjel teszi meg, és az utazásnak ezt a módját egészen kényelmesnek találja, különösen azért, mert ételt, italt, ruhát, sőt ágyneműt is vihet magával. Itt találkoztunk először a hálókocsi ősével. A XV. és a XVI. században a buda—bécsi kocsiposta kétségkívül Európa leggyorsabb és legkényelmesebb közlekedési lehetősége. * A kocsi rendszeres forgalomba állításával az esetlen és lassú hintószekér inkább csak ünnepélyes alkalmakkor kap már szerepet. Mátyás első felesége, Pod- jebrád Katalin lóháton jön ugyan Prágából Budára, de második asszonya, Beatrix nápolyi királylány 1476-ban díszhintón érkezik a stájerországi Pettau- ból Székesfehérvárra. Erről az utazásról részletes korabeli beszámoló maradt ránk. A nagy király Budáról háromezer nemesúr kíséretében elébe lovagol menyasszonyának. Vasárnap kel útra és hétfőn érkezik Fehérvárra. Beatrix arannyal hímzett, zöld bársonnyal borított, aranyozott hintón érkezik meg. Kíséretének tagjait hét, ugyancsak gazdagon aranyozott hintószekér hozza, melyek mindegyikébe hat-hat ló van fogva; az egyikbe fehérek, a másikba barnák, a többibe is mind mások. A kocsisok aranygombbal díszített bársonyruhát viselnek. A király kedden fél- mérföldnyire a város előtt fogadja menyasszonyát. Gábor egri püspök üdvözli a felséges hölgyet, majd megszólalnak a tárogatók, kürtök és a különböző húros hangszerek. Az ünnepélyes fogadtatás után a királyné fehér, a király pedig barna ménre ülve vonul be Fehérvárra. Csütörtökön lezajlik a koronázási ünnepség, s pénteken a király és a királyné Fehérvárról elindul Budára. Mátyás a fővárosból Beatrix hintóinál sokkal pom- pásabb két aranyozott hin- tószekeret hozat le Fehérvárra, s az itteni ünnepségek végeztével ezeken az egyenként 4000 forintra becsült díszhintókon hajtanak be vasárnap a budai várba. Kedden ünnepi ebédre ülnek össze a várpalotában a fejedelmek, hercegek, grófok, püspökök, zászlós urak és lovagok. „A királyi teremben tartották a lakomát” — mondja el igen aprólékos gondossággal a Beatrix útját leíró Peter Es- chenloer. — „A falakat arannyal átszőtt posztó borította. Az asztal fölött a falon barna bársony függött, radtak a Corvin közben jelentős számban bitófán végezték, s még viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat azok, akik „csak” 5-15 évet töltöttek rácsok mögött... Ez utóbbiak soraiba tartozott Wittner Mária, akivel szemben az „’56-os forradalmárok” megvédeni szándékozzák Pongrátz Gergelyt. — Ennek a sokat szenvedett asz- szonynak ne lehetne nyilatkozni 1956-ról? 5. Végezetül (s ez a dolog, válaszlevelem legkellemetlenebb része) figyelmébe ajánlom laikus olvasóinknak, újságíró kollégáimnak: az „aláírók” egy része csak az újságból értesült „tiltakozásáról” — Király László például (amint azt Wittner Máriának és Pongrátz Gergelynek küldött levele tartalmazza) „megdöbbenéssel értesült” a megjelent tiltakozó levélről, aláírása tényéről. Ugyanez mondható el Vizi Imre („Vasutas”) esetében is. Szemenyei-Kiss Tamás újságíró a Pro Patria et Libertate Alapítvány sajtóreferense Már tudom, kire kell szavaznom Az 1994. február 10-én kelt levelemre a február 14-i számukban közölt tájékoztatást köszönöm. Legalább tudtam a jelölt hovatartozását és tudom, kire kell szavaznom, úgy, mint négy évvel ezelőtt. Valóban nem olvastam el a lap aljában lévő pici betűket, hisz az nem is a témával kapcsolatos, utólag olvasva is csak azt közli, hogy ki adta ki a szórólapot. En egy bemutatkozást így képzelek el: Dr. Hoppál Endre, az MDF képviselőjelöltje megméretteti magát. Nem szégyen az, hanem megtiszteltetés. Azon túl, hogy az apró betűket nem olvastam el, sokaktól megkérdeztem jelöltünk hovatartozását, de senki nem tudott választ adni. Tehát nem én voltam az egyedüli, aki nem látott tisztán. Elnézést a jóhiszemű tévedésért, végül is az eredmény pozitív. Pálinkás Ferenc y Tápiószele középen a magyar, két oldalon pedig a nápolyi és a szicíliai címerek voltak láthatók. Az asztal közepén ült a király és a királyné. A király cobollyal prémezett sárga atlasz ruhát, a királyné pedig szintén cobollyal díszített és arannyal átszőtt vörös ruhát viselt... A magyar érsekek, püspökök és zászlós urak számára hét asztal volt elhelyezve, mindegyik asztalnál külön pohárszék állott, melynek mindegyikén ötven aranyozott ezüst kupa és serleg volt a többi ezüst éteszközön kívül. A király melletti legelső asztal a nagy grófé volt, utána következtek a kormányzó, a vajda Bánffy Miklós, a kalocsai érsek, az erdélyi püspök és a nagyváradi püspök. A Mátyás asztala előtt fölállított pohárszék tíz rőf hosszú volt (a Magyarországon használatos bécsi rőf 0,7 méter). Kilenc polcán ötszázhatvan aranyozott serleg, bilikom és kupa állott; ugyanitt volt elhelyezve egy négy részre osztott, két akós ezüst hordó, melyben négyféle italt tartottak. (Folytatjuk) Orgonaépítés támogatása A magyarországi hangszerek közül legtöbb forrás az orgonákról maradt fenn a 17. századból. Az egyházi zenében meghatározó szerepe miatt számos ki- sebb-nagyobb adalék ismert az orgonáról. Még Pest vármegye közgyűlésein is időnként napirendi pont volt. 1686, vagyis Buda visszavétele után az egykori fővárosban megkezdődött a romok eltakarítása, az újjáépítés. így volt ez a testvérvárosban, Pesten is. Az egyház is visszatért e két városba, orgonára is szükség volt — legalábbis a katolikus és evangélikus felekezetnél, hiszen a református egyház — Kálvin hatására — még nem nagyon engedte be templomaiba a hangszert. A 17. század végén orgonakészítő is működött Pesten, neve nem maradt fenn, csak annyit sikerült róla hoz Kálmánunk, a magyar zenei művelődés kutatójának kideríteni, hogy Pesten Tót Mihály házában lakott Nem tudjuk biztosan, de elképzelhető, hogy ez a névtelenségbe burkolózó orgonakészítő készítette azokat a kisebb orgonákat, amelyek megépítéséhez Pest vármegye is támogatást adott. 1697. február 25-én foglalkozott a közgyűlés a pálosok kérésével, miszerint támogatást kérnek orgonájuk építéséhez. A vármegye nem zárkózott el, 75 forint támogatást szavazott meg a gyűlés, csupán azt kötötte ki, hogy az elkészült orgonán „a vármegye címerét helyezzék «/.’’Hasonló feltétellel teljesítették a szerviták kérését; de ők csak 50 forintot kaptak 1695-ben a vármegyétől. Pogány György
