Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-25 / 47. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. FEBRUÁR 25., PÉNTEK 9 Németek Magyarországon Ezer éve együtt élünk Hazánkban kisebb-nagyobb megszakításokkal az Árpád-kortól egészen a múlt századig telepedtek le németek. De vajon mennyien, s miként alakult a számuk a letelepedést követően? Erről beszélgettünk Zielbauer Györggyel, a téma kutatójával. — Az első nagyobb települési hullám a Német-római Birodalomból érkezett István király feleségével, Gizellával, aki bajor hercegnő volt. De jöttek németek a XII., XIII. században is. A török előtti időkben telepedtek le például a Felvidéken a cipsze- rek, Erdélyben a szászok. — Ebben az időben érkeztek a Pest megyei Nagybörzsönybe is... — Őket Zsigmond király hozta a nagybörzsönyi aranybányák művelése érdekében. De érkeztek ekkor németek az ország nyugati részére, a mai Burgenland területére, valamint Budára is. II. Lajos idejében például rendkívül élénk volt a kereskedelmi és gazdasági kapcsolat a két ország között. — A ma Magyarországon élő németek őseinek többsége azonban később érkezett... — A török kiűzése után belső telepítéssel nem lehet megoldani az elnéptelenedett területek „feltöltését”, ezért 111. Károly, Mária Terézia, II. József, s az utánuk következő uralkodók egészen az 1830-as évekig szervezetten telepítették be a németeket. A századfordulón kétmillióan voltak — Tudjuk, hogy mennyien jöttek? — Annyi bizonyos, hogy a XIX. század végére számuk elérte a 2 milliót. Közülük azonban csak néhány százalék volt a sváb — ahogy manapság a magyarországi németeket összefoglalóan nevezni szokták —, sokan voltak közülük bajorok, frankok, s Németország valamennyi tájegységéről érkezők — kivéve Eszak-Poroszországot. — Milyen mértékben csökkent a számuk a trianoni ország- csonkítást követően? — 1920-ban a mai határok között mintegy 551 ezer német élt. Az 1930-as népszámlás szerint viszont már csak 478 ezer. — A csökkenés, gondolom, a beolvadás számlájára írható... — Nem csak arra. Sőt, amikor az adat nyilvánosságra került, óriási vihar kerekedett Bleier Jakab képviselő parlamenti felszólalásában a csökkenést az erőszakos asszimiláció számlájára írta. Ő viszont nem vette figyelembe, hogy minden kisebbségben élő népcsoport „természetesen” is fogy. S azt is számításon kívül hagyta, hogy az 1930-at megelőző tíz esztendőben több mint tízezer német anyanyelvű zsidó hagyta el az országot. 1937-ig pedig további 7 ezer. — S miként érhető tetten az említett időszakban a németség erőszakos beolvasztása? — A névváltoztatásban. Amelyik nemzetiségnek ugyanis számos tagja kéri a nevének megváltoztatását, ott biztos, hogy valami baj van. Biztos, hogy előnyösebb magyar nevűnek lenni, mint németnek. — S mennyien kérték ezt? — Nincsenek pontos adataim, de az bizonyos, hogy Gömbös Gyula honvédelmi minisztersége alatt, vagyis 1929-től 1500-1600 hivatásos katona és polgári alkalmazott kérte nevének magyarosítását. Egy 1932-es adat szerint 5500 magyarországi német tette ugyanezt. 1940-ben pedig 12 ezer! A háború után pedig még 20 ezer német család. — A megnagyobbodott Magyarországon nyilván megnőtt a németek száma is... — Igen, az 1941-es népszámlálás szerint 720 ezerre. Ezeket a népszámlálási adatokat egyébként később — ha nem volt meg az adott település volksbundistáinak, illetve SS-katonáinak névsora — felhasználták a kitelepítéshez is. Ha pedig a népszámlálási adatok sem álltak rendelkezésre, akkor az iskolai anyakönyveket használták fel. Elhurcolás, menekülés, elűzés — Evvel el is érkeztünk a magyarországi németek történetének talán legtragikusabb fejezetéhez, a kitelepítéshez. Ismert-e a háborút túlélt magyarországi németek száma? — A háborús veszteségek miatt az 1945-ös adatokat senki sem ismeri pontosan. Az viszont bizonyos, hogy 1944-től kollektív büntetés érte ezt a népcsoportot. Az első megrázkódtatás a kárpátaljai németeket érte: a szovjet parancsnokság 0036-os parancsa szerint vitték el az embereket a beregi, az ungi részről, a zempléni járásból, vagyis a mai Ukrajna és Szlovákia területéről. — Ez a parancs azonban a magyarokat is sújtotta... — így van. körülbelül százezer németet és magyart vittek el. A 0060-as szovjet parancs viszont csak a német származásúa- kat érintette. Mintegy 65 ezer svábot hurcoltak el szovjet táborokba, „malenkij robot”-ra. Ezt nevezzük mi „Verschleppung”- nak, vagyis elhurcolásnak. Egy- hannada odaveszett. — Voltak azonban olyan németek is, akik nem várták meg a szovjet csapatok előrenyomulását... — Körülbelül húszezren menekültek — ők a „Flüchtling”- ek — a front elől elsősorban Erdélyből, Bácskából, de máshonnan is 1944—45-ben. A legtöbb német azonban 1946 és 1948 között hagyta el az országot, persze nem jószántából. Ezt mi „Vertreibung”-nak, elűzésnek nevezzük. 1946-ból pontos adatunk van: 135 655 magyarországi német került a nyugati övezetbe. Az 1947—48-ban elűzött mintegy 54 ezer honfitársunkat pedig a Lipcsétől Drezdáig terjedő övezetben telepítettek le, vagyis a szovjet zónában. A számadatokat összeadva láthatjuk, hogy 1944 második felétől 1948-cal bezárólag, több mint 200 ezer németnek kellett elhagynia az országot. — S mennyien maradtak? — Az 1949 februári népszámlálás során 22 455-en vallották magukat németnek. Ez a szám természetesen nem fedi a valóságot, a félelem miatt számosán tagadták le a származásukat. Egy szigorúan titkos 1950. júniusi belügyminisztériumi kimutatás szerint abban az időszakban Magyarországon 246 ezer német élt. — Néhány évvel ezelőtt jelent meg az Új Tükörben egy riportsorozat a tiszalöki internáló táborról... — Igen, 1950 decembere körül mintegy 2500 magyarországi német érkezett haza a hadifogságból. A sóstói, illetve a kistar- csai internáló táborban helyezték el őket, majd a következő év februárjától, márciusától a lisza- lökiben. 1953 után szabadulhattak csak. Sztálin halála után, de még Nagy Imre miniszterelnöksége előtt 250-en települtek ki közülük Kelet-Németország- ba,1953 októbere és decembere között pedig ezren Nyugat-Né- metországba, majd 1956 elejéig a többiek is elhagyták az országot. — Ez idő tájt alakult meg a Magyarországi Németek Szövetsége. — 1955-ben. Bár valamennyi nemzetiségnek megvoltak a szervezetei, az igazi problémákkal azonban természetesen nem foglalkozhattunk. S ehhez még hozzá kell tennem azt is, hogy a kisebbségek közül csak mi tartozunk a világháborút elvesztett népek közé... — S hogyan alakult azóta a magyarországi németek száma? — Az 1960-as népszámlálás szerint némileg növekedett a számunk, majd ismét csökkent. 1980-ra hivatalosan már csak 31 ezren maradtunk. 1990-ben Negyvenezren veszik igénybe a német nemzetiségi oktatást Erdős: Agnes felvétele azonban már e téren is érezhető némi változás, ugyanis hatezerrel többen vallották be német származásukat, mint tíz esztendővel korábban. Kétszázezren maradtak — Ezek tehát a népszámlálási adatok. De mi a valóság? — Pontos adatunk természetesen nincs, viszont vannak módszerek, amelyekkel megközelítőleg ki tudjuk számolni a magyar- országi németek mostani szá-' mát. Magam is végeztem ilyen felméréséket. Végigjártam azt a 400 falut, ahol feltételezhető, hogy németek élnek, s átböngésztem az 1920 és 1980 közötti születési és házassági anyakönyvi kivonatokat. — A városokat nem vizsgálta? — Nem, mert akkor még mára sem végeztem volna a munkával. Tudjuk azonban, hogy a falvainkban körülbelül a németek kétharmada él. Itt 160-162 ezer német anyakönyvére bukkantam. Kiszámítható tehát, hogy a városokkal együtt 220-240 ezerre tehető azok száma, akiknek közük van a németséghez. — Más kutatási eredmények is ezt a számot támasztják alá? — Igen, ugyanis megvizsgáltam, hogy 3-tól 14 éves korig, vagyis az óvodások és az általános iskolások közül hányán veszik igénybe a német nemzetiségű oktatást. Vizsgálódásom eredménye: 40 ezren. — Tehát többen, mint ameny- nyien összesen németnek vallották magukat a népszámlálás során. Azt hiszem azonban, e módszernél figyelembe kell venni azt is, hogy sok nem német nemzetiségű szülő is beíratja a gyermekét az ilyen oktatásra. Azt remélik ugyanis, hogy itt megtanul a gyerek németül. — Bizonyára van ilyen is. Ha tehát a kapott negyvenezres számot, amely 11 évfolyamé, arányosan az átlagéletkorra vetítem, akkor ugyancsak kijön az előbb említett számadat: Magyarországon ma mintegy 180—240 ezer német nemzetiségű állampolgár él. * Van remény a megmaradásra A magyarországi németek azonosságtudatának alakulásáról Man- herz Károly egyetemi tanárt, a Germanisztikai Intézet igazgatóját kérdeztük. — Megítélése szerint mennyire erősek ma hazánkban a kisebbségek? — Pontos választ nehéz adni erre a kérdésre. Azt hiszem, ez attól függ, hogy a magyarországi nemzetiségek milyen mértékben vállalják a kultúrájukat, mennyire ismerik saját, vagy őseik anyanyelvét — ha nem ismerik, megtanulják-e? —, illetve hajlan- dóak-e tanúságot tenni arról, hogy hová is tartoznak e tekintetben. Ennek gyakorlati, politikai jelentősége különösen az önkormányzati képviselők megválasztásánál van. Kisebbségi országgyűlési képviselőnek a parlamentbe küldését ugyanis egyelőre nem teszi lehetővé a nemzetiségi törvény... — A kérdést leszűkítve: milyen erős a magyarországi németek azonosság- tudata? — A magyarországi németek helyzete az elmúlt évtizedekben különleges volt: a kitelepítés megrázkódtatását ez a népcsoport a mai napig nem tudta teljesen kiheverni — ezért sokan el is titkolták hovatartozásukat —, ugyanakkor hivatalosan ösztönöztek is bennünket szokásaink megtartására és művelésére, néptáncaink, énekeink őrzésére. — Egy nemzetiség azonosságtudata azonban nyilván nem csupán egy- egy nagyobb összejövetelben, mondjuk bálban nyilvánul meg... — Természetesen nem. A nemzetiségi hovatartozás egyik igen fontos jellemzője a nyelv ismerete. A magyarországi németek tájszólást beszélnek, méghozzá nem is egyet: a Pest környékiek a bajort, a Baranya, Tolna megyeiek a frankot. Ez utóbbi egyébként közelebb áll az irodalmi nyelvhez, mint az előbbi. Az irodalmi nyelv megtanulásához természetesen hátteret jelent, azonban nem elegendőt. Ezt a magam tapasztalatából is mondom. Pilisvörös- várról származom, s az iskolában szinte újra kellett tanulnom a németet. Ezek a tájnyelvek már igen nagy mértékben kevertek magyar szavakkal, amin persze nem szabad csodálkozunk, hiszen az anyaországtól már háromszáz éve elszakadva, szigetként élnek. — Gondolom a magyarországi németek sem egyformán élik meg nemzetiségi hovatartozásukat. — Három fő csoport figyelhető meg. Az egyikbe sorolom például a pi- lisszentiváni Bayer József szociológust, aki azt írta egyszer, hogy ő ugyan német származású, de magyar történelmet tanult magyar szemszögből megvilágítva. A mai ötvenévesek többsége hoízá hasonló fólfogású. De beszélhetünk például azokról is, akik természetesnek tartják a németségüket, s beszélik is a nyelvet. Ilyenek például a pilisvörösváriak. A nyelvvesztés azonban itt is erős. Aztán vannak olyanok is, akik azt kérdezik, hogy miért kell erről ennyit beszélni, mindenki legyen az, aki lenni akar. Hozzá kell azonban mindehhez tennem, hogy legyen akármilyen erős is egy magyarországi német azonosságtudata, kötődése kettős. Ahogyan azt az egyik újság 1940-ben megjelent cikkében olvasható: németek vagyunk, úgy születtünk és úgy is akarunk meghalni, de hűek vagyunk a magyar hazához A magyarországi németek — akárhogyan is kerültek ide — még ha patetikusan hangzik is, de új hazára leltek. Az egyik népdalunkban azt énekeljük: „Magyarország a mi drága hazánk”. A katonai sorozásokon is mindig a kalapjuk mellé tűzték a svábok a magyar nemzetiszínű szalagot. — Ez a kötődés azonban a Volksbund térnyerése idején meggyengült. — A Volksbund eredeti célja a népművelés volt. Németországi vándordiákok járták hazánkat, s terjesztették a svábok között a német kultúrát. Nem is lett volna evvel semmi baj, ha a Harmadik Birodalom nem állította volna a saját szolgálatába. A Volks- bund tehát eltért az eredeti célkitűzésétől. A mai németországi értelmiségnek mindenesetre feladata volna, hogy erősítse a magyarországiak azonosságtudatát. Mint ahogy a magyar fiatalok is tették s teszik az erdélyi magyarokkal kapcsolatban. — A kitelepített németek révén egyre több testvértelepülési kapcsolat alakul... — Ma már mintegy kétszáz ilyen van. Ezek többsége nem reked meg a hivatalos szinten. Örvendetes, hogy a németországi németek anyagilag is hozzájárulnak egy-egy templom felújításához, emlékmű létrehozásához. Ez a kapcsolat tehát erősödik. Szükség volna azonban arra is, hogy a magyar- országi német értelmiség menjen ki a falvakba, s erősítsék a svábok azonosságtudatát. Ebben az esztendőben három nagy tanácskozást is rendezünk az azonosságtudat megőrzésének és erősítésének kérdéséről gyakorló pedagógusoknak, népművelőknek, érdelődőknek. — Megítélése szerint megmarad-e a magyarországi németség? — Ez néhány éven belül mindenképpen eldől. Ennyi időn belül kell megtalálni azokat a szerveződési formákat, amelyek a megmaradást szolgálják. Kérdés, hogy lesz-e ehhez elég erőnk, s megteremtődnek-e a feltételek — nemcsak az anyagiak. Kiépül-e a szükséges iskolarendszer, sikerül-e megmenteni a nyelvünket — nem a nyelvjárásokat, mert azok menthetetlenek —, el akaiják-e sajátítani az őseik kultúráját? Sikerül-e rávenni az egyházakat a szemléletváltásra, vagyis arra, hogy a szertartásokat németül végezzék mint ahogy azt a háború előtt tették? Néhány éven belül tehát eldől, hogy olyan egészséges módon fogjuk-e megélni a származásunkat, mint ahogy azt például a szulokiak teszik, vagy pedig a nagybörzsönyiek sorsára jutunk, ahol az utolsó generáció beszéli a nyelvet. Mindent összevetve azt hiszem, megvan a remény a megmaradásunkra. Az interjúkat készítette: Hardi Péter
