Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-25 / 47. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. FEBRUAR 25.. PENTEK Megyei történelemverseny Dabason Mozgásba kell hozni az értelmet Pest megye huszonhárom középiskolájának nyolcvannégy diákja vett részt a huszadik éve hagyományosan megrendezett megyei történelem versenyen. A versenyt 1992-től Kiss István igazgatóhelyettes, megyei történelemszakértő rendezi a dabasi Táncsics Mihály Gimnáziumban és Postaforgalmi Szakközépiskolában, a Pest Megyei Pedagógiai Szolgáltató Iroda anyagi támogatásából. Az első és második osztályos részvevőket köszöntő rövid beszédében Kiss István idézte a XVI. századi Montaigne-t: „Ma tanítóink azt teszik, értelmünket megkötik, de nem hozzák mozgásba” — utalván ezzel a történelemtanítás (és egyben a verseny) igazi céljára, a gondolkodásra és önálló véleményalkotásra való nevelés fontosságára. A verseny elődöntőjén a részt vevő ötvenegy elsősnek, illetve a harmincegy másodikosnak a középiskolában addig tanultakról kellett — tesztlapokon — bizonyítani. Évfolyamonként a legtöbb pontszámot elért első tíz versenyző jutott aztán tovább a (délutáni) középdöntőbe. A tesztek kérdései szándékosan voltak nehezek, hogy a jók közül „kiugorhassanak” a legjobbak — tudtam meg a kérdéssorokat sok ötlettel és igen szellemesen összeállító Kiss Istvántól. Az írásbelik bebizonyították, hogy a diákok tárgyi tudása jó, de néha összekeverik a fogalmakat, topográfiai tudásuk és a korszakok kultúrájában való jártasságuk azonban gyengébb — ösz- szegezte sokéves tapasztalatait. Az igazi megmérettetést, egyben a háromtagú zsűri számára a tárgyilagos rangsorolási lehetőséget a szóbeli döntő jelentette. Az első osztályosoknak a hűbéri kor és a rendi kor Európája között tapasztalható azonosságokat és különbségeket kellett elemezni; a másodikosoknak össze kellett hasonlítaniuk az Anjouk és a Hunyadiak politikáját. Magam a második osztályosok szóbelijén tapasztaltam, hogy a kérdés megválaszolásához a fölényes tárgyi ismereteken túl a versenyzőknek az újdonságokat is fel kellett ismerniük a két korszak társadalmában, gazdasági életében, hadviselésében és uralkodóik külpolitikai elképzeléseiben. Tizenöt-tizenhat éves koruk ellenére néhány meglepően jó „kiselőadást” hallottunk. Feltűnt azonban, hogy a diákok számára a belpolitika majdnem azonos a gazdaságpolitikával, a közigazgatásról és igazságszolgáltatásról alig beszélnek, s a kultúra itt is mostohagyereknek számít. Ez nyilvánvalóan a tankönyvek hibája — gondoltam, és véleményemben Kiss István is megerősített, mondván: — A hagyományos tankönyvek nagyon esemény- centrikusak, emellett hiányzik belőlük a művelődéstörténeti áttekintés... Az általam használt alternatív tankönyvekre ezek a hiányosságok nem jellemzőek. Magam sokat és sokfélét olvastatok a gyerekekkel. hogy ugyanazokat az eseményeket több szemszögből is megvizsgálhassák. Ez segíti elő az önálló gondolkodást. Örömmel tapasztaltam, hogy a diákok többsége színesen és választékosán fejezi ki magát. A szóbeli és írásbeli eredményei alapján végül átadták az okleveleket és az értékes könyvjutalmakat a helyezetteknek. Az első osztályosok nyertesei: 1. Roicsik Renáta (dabasi Táncsics Gimnázium), 2. Bognár Krisztina (szentendrei Móricz Gimnázium), 3. Márton Zsolt (százhalombattai Széchenyi Szakközépiskola). A második osztályosok nyertesei: 1. Bélavári Csilla (szentendrei Móricz Gimnázium), 2. Major Tibor (ráckevei Ady Gimnázium), 3. Baráth Edina (szentendrei Móricz Gimnázium) (veszelszky) Kétezer kilométerre a hazától / Magyar kulturális egyesület Észtországban Tallinnba Észtország egész területéről. Később a létszámunk kétszáz körül mozgott, de mostanában, hogy lehetségessé vált a szabad közlekedés, többen kivándoroltak. Például Magyarországra öt család települt át. Az első években hétvégi iskolát hoztak létre gyerekeiknek, írni, olvasni, rajzolni tanították a kicsinyeket, bibliát magyaráztak nekik, miközben az összesereg- lett szülők hiányos magyar műveltségüket pótolták. — Akkor döbbentek rá a gyerekek — folytatja Bán István —, hogy mit is jelent a származásuk. Hallották, hogy a többiek is magyarul beszélnek, fényes bizonyítékául annak, hogy igenis létezik egy kis nemzet, amelynek ők tagjai. Aztán jöttek a nehéz idők, amikor nem volt benzin, vagy nagyon drága volt, — Mi úgy éreztük, amikor idejöttünk Kárpátaljáról — veszi át a szót Strömpl Judit —, hogy a magyar határtól (ami otthon tízkilo- métemyire volt) el kellett távolodnunk kétezer kilométerre azért, hogy közelebb kerülhessünk hozzá és a magyarságunkhoz Itt a nehéz években is nyugodtan érezhettük magunkat magyarnak, köny- nyebben utazhattunk is, mint otthonról. Kárpátalján kisebbségi magyarnak születtünk, tehát soha nem lehetünk úgynevezett teljes magyarok; itt is elhangzott: „Te amolyan szovjetmagyar vagy, az nem igazi!” Még magunktól is megkérdezgettük: Milyen magyar vagyok is én? Amikor az egyesületet megalapítottuk, mindez elmúlt, még a vegyes házasságban élők is tudnak — és mernek — magyarok lenni, az identitástudat helyreállt. Az alakuló közgyűlés elnöksége (1988-ban): Strömpl Judit, Bán István, Söhnus Judit, Asszonyi András Tartuban, a híres egyetemvárosban találkoztam a Munkácsy Mihály Észtországi Magyar Kulturális Egyesület vezetőivel — abban az épületben, amely hat oszlopával Észtország legrégibb városának szimbóluma, az ottani klasszicista építészet iskolapéldája. A finnugor tanszék vezető professzorának a szobájában beszélgettünk Strömpl Judit és Bán Istán alapító egyesületi vezetőkkel. Az Észtországban élő magyarok már ismerték egymást korábban is, hiszen szinte mindannyian Kárpátaljáról jött egykori tar- tui diákok, akik, elvégezve az egyetemet, szétszóródtak a kicsiny ország különböző városaiban. A társadalmi átalakulások kezdetén, 1988-ban tulajdonképpen azért jött létre a magyarok közössége, hogy segítse az észtek önállósulási törekvéseit, amit egy szovjetbarát társaság — az Internacionalista Front — nem jó szemmel nézett. A szovjetbarát csoport azzal érvelt, hogy csupán az észtek akarnak független államot, holott ők a lakosságnak csak hatvan százalékát jelentik, s igényt tartottak arra, hogy a negyvenszázaléknyi nemzetiséget ők képviseljék. No, ebből a képviseletből nem kértek a magyarok. (S másodikként, az Észtországi Zsidók Egyesülete után, létrehozták saját közösségüket.) — Nem Tallinnban, a fővárosban alakultunk, de országos hatáskörű az egyesületünk, hasonlatosan a tartui Postamees című napilaphoz, amely országos lappá fejlődött — mondja Bán István, aki az állatorvosi egyetemre annak idején Beregszászról érkezett. — Úgy tartjuk, hogy Tallinn az adminisztratív főváros, Tartu a kulturális centrum, hiszen évszázadok óta ezt a fontos szerepet tölti be. Megalakulásunkkor, 1988 karácsonyára, a magyar istentiszteletre közel százan jöttünk össze nem jártak a buszok, és a gyerekek nem tudtak eljönni a foglalkozásokra. A két városban azért nagyobb nemzeti ünnepeinken — március 15-én és október 23-án — összejövünk, hálózunk is farsangkor, és Szent Iván éjszakáján, az észtek egyik legnagyobb ünnepén is együtt vagyunk olyan hatvan-nyolcvanan. :—Talán a lapunkról, a Kap- csolat-ról is érdemes lenne szót ejteni — mondja Bán István. — Ez kapcsolatot jelent számunkra Kárpátaljával, Magyarországgal és a határain kívül élő magyarokkal... és egymással is. Negyedévenként jelenünk meg, a tagdíjakból finanszírozzuk az újságot. Felvettük a kapcsolatot a Svédországban élő magyarokkal, 1989-ben vendégei voltunk a Stockholmi Magyar Háznak, voltunk Finnországban, a Magyarok Világszövetsége rendezvényein, Magyarországon és a Pax Romana katolikus találkozón. Ezekről mindig beszámolunk a lapban, de észtországi eseményekkel és problémákkal is foglalkozunk — táviratban tiltakoztunk a vilniusi vérengzés ellen, részt vettünk Tartuban a vérengzés másnapján tartott gyász- szertartáson, magyar zászlókkal. Politikai vezetőink mellett és Magyarországért kiálltunk mindig, ha kellett. Tevékenységünk még kiterjed arra is, hogy tolmácsszolgálatot biztosítunk, ha magyarországi üzletemberek jönnek ide. Jelenleg pontosan nyilvántartunk 58 felnőtt és 80 gyerek tagot. Nyáron táboroztatjuk a gyerekeinket, voltak már otthon is, és innen is eljutottak már a Debreceni Nyári Egyetemre. Minderről beszámolunk a „Kap- csolat”-ban. Alkalmanként anyagi támogatást kapunk az Észt Nemzetek Szövetségétől, amelynek hatvan itt élő nemzetiség a tagja. Élnek itt az oroszokon kívül lengyelek, ukránok, tatárok, törökök, zsidók, lettek, moldovai litvánok, románok... Amiként Magyarország a „legvidámabb barak” volt a szocialista országok között, úgy Észtország a nagy birodalmon belül volt a „legvidámabb”, ezért ide szívesen jöttek mindenhonnan... Mi is mások vagyunk itt. Már nem kell, hogy Magyarországról bólintsanak a mi magyarságunkra, mint régen. Tőlünk függ, hogy magyarnak valljuk-e magunkat. Önazonosulásban sokat köszönhetünk a szövetségnek; főleg azt az érzést hogy nekünk is van nemzetünk, amelyhez tartozunk, a magyar színek a mi színeink is, a magyar zászló a mi zászlónk is. Ónody Éva PMH-Galéria * PMH-Galéria * PMH-Galéria Szepes Gyula: Érdi tavasz Szepes Gyula festó'i munkásságát bemutató kismonográfiájában Losonci Miklós művészettörténész így vall táj és képzőművészet viszonyáról: „Ha a magyar képírás legújabb századának történetét elemezzük, kiderül, hogy a teljesítmény festőink európai iskolázottságán, vérbő tehetségén és a tájaink inspirativ erejéből adódik — azok összefogásából. így vált Szolnok, Nagybánya, Vásárhely, Szentendre, Nagymaros, Badacsony, Zebegény piktúránk meghatározó tényezőjévé Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Tornyai János, Barcsay Jenő, F.gry József, Szőnyi István és mások közreműködésével. Érd eddig számon kívül maradt, pdig Ofalu virágzó őszibarackos hegyoldalaival, romai kori leleteivel, hídjával, Mátyás király vadászkertjével (mely talán Vörösmarty Szép Ilonkájának is egyik forrása volt), a ritkaságnak számító minarettjével, a Wimpfen-kastéllyal, vadregényes Duna-partjával festőt sürgetett, festőre várakozott. Megérkezett Szepes Gyula személyében, aki művészetével fölemelte a tájat és önmagát is. Hűsége megindító a fölnevelő tájhoz. Itt született Erd-Ofaluban 1902-ben... Szepes Gyula „érdi vásznai” közül ezúttal az Érdi tavasz címet viselő olajfestményét mutatjuk be a PMH-Galéria nézőinek — lapunk olvasóinak. (b.) Kertesi Anna tárlata Kertesi Anna festő- SjMp i müv®sz kiállítását vtiPy > nyitották meg nem- rég a váci Madách Imre Művelődési Központban —; közreműködött Kertesi Ingrid operaénekes és Bálint János fuvolaművész. A kiállító így vall önmagáról: „Testes- től-lelkestől magyar vagyok. Talán a családi tradíció és tanáraim hite a művészet jobbító erejében lopták szívembe a festészet szeretetét.” A tárlatot március 15-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Kórusfesztivál Pécsett Tizennyolc kamarakórus részvételével április 6-án kezdődik Pécsett a XV. pécsi nemzetközi kamarakórus fesztivál. A magyar kórusok mellett svéd, román, olasz, ukrán, osztrák és izraeli énekegyüttesek is eljönnek a találkozóra, hogy öt napon keresztül szórakoztassák Pécs és Baranya megye városainak zeneszerető közönségét. A vendéglátó város a Széchenyi István Fiúkórussal és a Pécsi Kamarakórussal képviselteti magát a rangos eseményen. Már az érkezés napján nagyszabású, közös koncertet adnak az együttesek a helyi bazilikában, amelyet a következő napokban további négy követ majd. Koncert színhelye lesz a pécsi zsinagóga, a belvárosi nagytemplom, a ferences és evangélikus templom. A fesztivál legfontosabb része azonban a megmérettetés, amelyen öttagú nemzetközi zsűri — köztük Szokolay Sándor és Jós Vranken — dönti el, melyik kórus viheti haza az első helyért járóé díjat Pécsről 1994-ben. Megtalálták Liszt zongoráját Megtalálták, restaurálták és hamarosan ismét megszólaltatják azt a zongorát, amelyen egykoron Liszt Ferenc alkotott és játszott az olaszországi Tivoliban lévő Villa D’Éstében. A nevezetes hangszer sorsának alakulásáról és közelgő bemutatásáról csütörtökön tartott sajtóértekezletet a Római Magyar Akadémián a kulturális intézmény igazgatója, Kelemen János és a zongora helyreállítója, Piero Grassini. Liszt nagyon szerette Olaszországot, életéből sok időt töltött itt. A Villa D’Estében lévő Zongorája'— az Erard márkájú hangszer rendkívül nagy méretei miatt — nevezetes volt, ismerősei, látogatói többször is említést tettek róla a zeneszerzővel történt találkozóikról szóló levelekben. A zongora jelenlegi tulajdonosa csak annyit hajlandó elárulni, hogy „egy római egyházi intézetben” talált rá a hangszerre. Szakértők is megerősítették kutatásának azt az eredményét, hogy valóban Liszt Ferenc zongorájáról van szó.
