Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-16 / 39. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 16., SZERDA J3 Mentette, ami menthető á A „liberális” bulvárul lap Levélvélemé- $ nyék című rovatá- -mmr—- ban nemrég gondolatpárbaj zajlott le Gerlócz István mérnök, levelező és egy névtelen szerkesztőségi munkatárs között. Az olvasó Horthyt védelmezi, bizonyítván, hogy nem volt fasiszta és antiszemita. A névtelen válasz pedig elmarasztaló. Sajnálatos, hogy az elfogultság és rosszindulat apostolai még mindig nem szégyenük e vádak konzerválását, a gyűlölet szítását. Igaz, a nevét nem adja ehhez a „bátor” munkatárs, de még mindig kitart amellett, hogy Hothy „még ha helyettesíti is a királyt (mai szóhasználattal: teljes királyi jogkörrel felhatalmazott alki- rály)... mindenért felelős, ami az országban történik.” Szomorú, hogy ilyen félig vagy félig sem művelt emberek tekinthetik hivatásnak az újságírást. A válaszoló a legelemibb alkotmány- jogi kérdésekben is tájékozatlan. A királyság lehet alkotmányos és abszolutisztikus. Az előbbi nem társul korlátlan felelősséggel. Az angol királynő sem vonható kérdőre a felelős kormány ténykedéseiért. Horthynak is korlátozott hatalma volt. Olyan alkotmányjogi kategória pedig, mint a „királyi jogkörrel felhatalmazott al- király”, soha az életben, vagy ha úgy tetszik, a magyar történelemben nem létezett, így aztán a „mai szó- használattal” is értelmetlen! Horthy nyilván tudott a zsidótörvényekről és a numerus claususról (ebben a kérdésben nincs is vitám a válaszadóval), de ezek nem az ő szándékait fejezték ki: ezek ellen törvényt vagy rendeletet alkotni nem volt joga és lehetősége. (Imrédyt viszont nagyon elegánsan „passzra vágta”!) Hitler hatalomra jutása után még olyan nagyhatalmak, mint Anglia vagy Franciaország is, szégyenletes kompromisszumokra, elvtelen egyezkedésekre kényszerültek. Az Anschluss után a tragikus nácista korszellemmel szemben, amely minden német érdekszférába került országban érvényesült — ő sem vétózhatott! A deportálásokat mégis leállította. (Azt Szálasiék hajtották végre.) Sok tízezer zsidó életét mentette vagy hosszabbította meg így. A tőle független történelmi tendenciákkal azonban nem szállhatott szembe! Szeretném tudni: a névtelen válaszadó elképzelhetőnek tartja-e, hogy Rákosi vagy Kádár — ha akarta volna (!) — felszámolhatta volna-e az osztálygyűlöleten aíapuló pártpolitika érvényesülését?! Nem! De nem is akarta!!! Horthy viszont — kockázatokat is vállalva — mentette, ami menthető! Miért nem érti a névtelen cikkíró, hogy Chorin báró, Goldberger és Montgomery miért támogatta — többek között — az emigrációban a Horthy családot? S vajon miért nem állították Horthy Miklóst a nürnbergi nemzetközi bíróság elé, még tanúként sem? Mert nem volt ok és jogcím erre. A győztesek bírósága nem volt részrehajló! (...) Taál Márton Budapest Mit mutat az Ilkey-reflektor? Az „Új reflektor magazin” korábbi előzetese Ilkey Csaba úr részéről eléggé perzselő hangú, szélsőbalos, kampányízű volt, ezért kíváncsian vártam a műsort. Nem csalódtam. Az egyesek által „kormánypártinak” nevezett tv-ből olyan vörös-lángszó- rós szóáradat lövellt, hogy oldalra kellett húzódnom a tv elől. Megismételte az előző — karácsony előtti — adásban szereplő jól táplált családanya sirámait, hogy nyomorában nem tud gyermekeinek karácsonyt csinálni. A panasznak szinte éhségíze volt. A kiáltó nyomor oka azonban nem derült ki. A mostani képsorok, amelyek a hálálkodás jegyében készültek, már mást mutatHISTÓRIA László Gyula Különvélemény ősvallásunkról* 1 Szomorú, hogy ezt az • írást már nem olvashatja Tosu tanár úr (így nevezték tisztelői Pais Dezsőt), s nem felelhet „levelesládájában” attikai sóval és borssal fűszerezett száraz humorával. Voltaképpen ez a tanulmányom úgy keletkezett, hogy a negyvenéves régészéletem során sok észrevétlen tapasztalat halmozódott fel bennem. Apró mozzanatok ezek. amelyeknek önálló léte úgyszólván nem is volt, de néha szinte észrevétlenül, véleménnyé, eredménnyé tömörödtek. Ez történt ősvallásunk kérdéseivel kapcsolatban is. Amikor nemrégiben Pais Dezsőnek halála után ösz- szegyűjtött ősvallási dolgozatait olvastam (A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből, 1975), akkor fogalmazódott meg bennem az általánosan vallott nézetekkel szembeni ellenkezés, s ez még meg is szilárdult akkor, amikor az Irodalomtörténet számára beszámolót írtam a műről. Mindjárt elöljáróban el is mondom, hogy mi volt ennek az ellenkezésnek a lényege. A művelődéstörténetben jól ismert jelenség, hogy a beidegződöjt szükségből fakadt régi dolgokat nem lehet egykönnyen megsemmisíteni, hanem színük változtával, tartalmuk megújulásával tudva-tudatlan beleépülnek az újba. Különösen így van ez a világkép, a vallás, a hit tényei- vel. Mindegyik vallásban kimutathatók előzmények, * Pais Dezső emlékére amelyek nemritkán a maguk képére és hasonlatossá* gára formálják a rájuk terült újat, amely ugyancsak a maga képére szeretné változtatni a régit. Jól tudjuk például, hogy a kereszténységnek valamennyi nagy ünnepe „pogánykori” örökség, de új értelmet kapott az új hitben. Szinte az az embernek az érzése, hogy ami nem forrt át az újba, annak nem volt feszítő ereje a régiben sem. Nos, itt kap értelmet ellenkezésem. Míg a magyar ősvallás kutatói a múlt században még — nagyon helyesen — a Teremtőtől kezdve figyelték a vallásos jelenségeket, a XX. század kutatói „kiszűrték” a kereszténységben meglévőt elképzelt ősvallásunkból, csak azt kutatták, ami rajta kívül rekedt. így jutottunk el a sámánok légyölő galócától mérgezett, félőrült dadogásáig mint ősvallásunk „igazi” tartalmáig. Csakhogy — alakult ki bennem lassan az ellenkezés — ez a felfogás velejében téves. Nos, erről szeretnék a következőkben írni. Ha csak az utolsó száz év mitológiai munkáit figyeljük — s ehhez kitűnő gyűjteményt szerkesztett Diószegi Vilmos Az ősi magyar hitvilág címmel (í 971-ben) —, azt láthatjuk, hogy például Ipolyi Arnold — tudjuk, hogy milyen példák nyomán — kutatta az istenhitet, a szellemek világát, az ördöghitet, a tündéreket, a tűz, víz, föld, lég elemeit, de figyelme kiterjedt az égitestekre, természeti tüneményekre s természetesen a papokra is. Kálmány Lajos a Boldogaszszonyról írt a mai napig elfogadott értekezést, Kandra Kabos a mesékben és az égboltra tekintő magyaroknál megmaradt elemeket nézte stb. stb. Ezzel szemben Ró- heim Géza már megmaradt a rontás-varázslat körében, a mitikus lényekben és a nagy ünnepekben is csak azt kereste, ami bennünk nem keresztény. Mintha eleve feltette volna, hogy régi hitünkben semmi olyan nem lehetett, ami a kereszténységben is megvan. Ha a tételt így sarkítjuk, rögtön kitűnik elfogadhatatlan volta! Voltaképpen Róheim könyvének megjelenése óta (1925) egész ősvalláskutatá- sunk mondva-mondatlan az ő igézetében állt, s még jobban leszűkítette régi mitológiánk tartalmát. Vegyük elő Diószegi Vilmosnak, a korán elhunyt kiváló kutatónknak könyvét, A pogány magyarok hitvilágát (1967), s abban egy rövid fejezeten kívül, amelyben a világmindenségről és a világfáról meg az emberről és leikeiről van szó, a többi mind a táltos alakjával foglalkozik. Összegzésül pedig így írt: „A holdas-napos égig érő fa, a kígyók- gyíkok-békák országa, a világfa körüli lelkek, az élet- lélek és szabad lélek, vagyis több lélek jellemezte a pogány magyarok világképét... Mint két egymásba illő fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és rokon népeink sámánizmusa köré fűződő képzetcsoportok... a mai magyar népi kultúránknak van egy olyan ősi rétege, amely a sámánhitből ered: ez volt a pogány magyarság hitvilága.” (134—135.) Kérdés: tagadnám, hgoy Diószegi igen alapos, módszeres munkával elért eredményei helyesek? Nem, nem tagadom, csak azt mondom, hogy a táltoshit, a sámánemlékek, a több lélek stb. a régi magyar hitben nagyjából azt a helyet foglalta el, mint manapság a néphit, a babona, tehát nem alapja volt a hitvilágnak, csak kísérőjelensége, amely különösen baj, betegség esetén lépett a színre. Ám ezt sem korlátozhatjuk a honfoglalás korára, mert nyelvészeink szavaink több ezer éves jelentését hámozzák ki összevetéseik során. Módszerbeli hiba lenne azt vélni, hogy szavaink ugyanazt jelentették a honfoglalás korában, mint sok ezer évvel ezelőtt. De visszatérve ősvalláskutatásunk körének leszűkítésére, nagyjából ez jellemzi Pais Dezső hagyatékát is, a 340 lapos könyvből mindössze 17 lapon foglalkozik Isten, ördög szavunkkal, és kevés helyet kapott az áld, átkoz, boldog szavunk is. Úgy látom, hogy a múlt század széles körű kutatómunkájának leszűkítése mögött az etnológiai érdeklődés megváltozása állt: míg a múlt század a tételes vallások előzményeit kereste ős vallásunkban, századunk azt kereste — s meg is találta —, ami primitív, aminek nincsen helye a civilizált társadalmakban. Tudvalevő, hogy Taylor, Frazer, Wundt, s újabban főként Levy-Brühl (de Freudot, se felejtsük ki!) rendkívül érdekes és vonzó képet rajzol a természeti ember világképéről. Úgyszólván mindenütt, s így nálunk is — mint láttuk, elsősorban Rótak. Szép, tiszta, rendben tartott és berendezett szoba, amelyben divatosan öltözött fiatalasszony köszöni meg II- key úrnak a segítséget. Mert a környező társadalom úgy elhalmozta őket, hogy „ilyen karácsonyuk még sohasem volt”. A szélesebb társadalmi réteg tehát — tudott adni, nyilván a fölöslegéből. Azt azonban kétlem, hogy a „nyomoranya” részére a sminkanyagot a segítők adták volna. Következett a nyomorgó („becsapott”) társadalom téli fűtésének története: a szénről „olcsó szovjet olajra”, majd a gázra való átállás nehézségei. Ezek persze komfortfokozatokat is jelentenek, amelyeket „a takarék- könyvekben összekuporga- tott” pénzekből oldottak meg Ilkey úr pártfogoltjai. A takarékkönyv jelenléte a társadalomban nem rossz tünet, különösen, ha — mint évek óta — állandóan növekszik (sőt devizában is). II- keyék szerint — és ez igaz -— nem mindig volt a fűtés ilyen könnyű, mert évekkel korábban a most gázzal fűtők az erdőben gyűjtött rő- zsével fűtöttek télen. Csakhogy az időközben vörös lángszóróvá változott „reflektor” akkor máshová irányult... A harmadik probléma a szennyvíz volt. Énnek pedig nyilváh az az oka, hogy egyre több lakásban van fürdőszoba és vízöblítéses WC. Ezeket az eredményeket — mint az éremnek a túlsó oldalát — az Ilkey-reflektor sötétben tartotta. Kétségtelen, vannak elesett emberek, akik jogosultak a közkonyhára, de Ilkey úr riportalanya, az a „kenyérkéregetésre szoruló”, erős termetű fiatalember megfoghatta volna télen a hólapát nyelét! Látok az utcákon ötágú csillagos, „feltámadás” feliratú „Auróra”-plakátokat, melyek a történelmet visszaforgatnák. A tv-ben (és a rádióban) befészkelt egyes csoportok is, úgy látszik, ezt támogatják műsoraikkal, mert nekik „minél rosszabb — annál jobb”. Cséplő István Kismaros heim nyomán — megindult a régiség feltárása, amelyben elsősorban a megismert primitív világkép nyomait keresték, s természetesen meg is találták (pl. Solymossy Sándor); ám közben az ősi hitvilágnak egy sereg lényeges vonása, amely nem illett bele az „ősi” képbe, elsikkadt. A „logika előtti világ” igézete még azokban is kísértett, akik elvetették a „praelogi- kus mentalitás” eszméjét. Nos, ebben a légkörben szűkült le ősvalláskutatásunk a táltoshitre, s vált ennek következtében a régi magyar szellemi élet kezdetlegessé, a legelmaradtabb népek példájára. Természetesen, ha így lett volna, semmi szégyen nem lenne benne, és vállalnunk kellene. De hogy nem így volt, erre először a Szent László-legenda falképeinek elemzése során bukkantam rá, amikor e kereszténnyé vált ősi legendában a világosság—sötétség ellentétpárjának világot formáló harcát sikerült kihámoznom. Ezzel elérkeztünk a honfoglalás előtti „pogány” világképünkben a világvallások szintjére, a perzsa világképpel rokon, ellentétekből szőtt világképhez. Ehhez jön Isten szavunk, ördög szavunk régisége, a Boldogasszony-hit, s íme egyszeriben más világba érkeztünk, mint az elmebeteg sámánok vajákossága! ( Folytatjuk) Páty község beadványa Páty község nevének említésével meglehetősen gyakran találkozhatunk a vármegyei közgyűlés jegyzőkönyveiben lapozgatva. Elsősorban természetesen azért, mert a községet — a többi Pest megyeihez hasonlóan — különböző szolgáltatásokkal terhelte a vármegye, illetve a kincstár. A falu Buda előtti fekvése következtében szinte felkínálta magát arra, hogy minden, az ország központja vagy dél felé haladó had útba ejtse és különböző terhekkel sújtsa. 1698-ban végül is maguk a pátyiak unták meg a szüntelen zaklatást és a megye segítségét kérték. 1698. február 16-án beadvánnyal fordultak a vármegyéhez. A kérelemben leszögezték: „... mi mivel itt Buda tövihen lakunk, és akár Fehér vármegyéből, akár Komárom vármegyéből, akár Esztergom vármegyéből jöjjön Buda felé ő Felsége hada, minékünk meg kell váltanunk”, A falura rótt terhek elsősorban fuvarozást jelentettek. De nem Buda váráig kellett vinniük a különböző katonai felszereléseket, hanem egészen távolra, a Dunán átkelve: „Palotára, Fótra, Gödöllőre, Aszódra, Csabára, Veresegyházára, Gyömrőre, Némedire, Harasztira, Dömsödre és minket mind ezekbiil az megnevezett helyekbül szabadítanak vissza. ’’Hogy mit tudott tenni a vármegye a falu érdekében, nem tudjuk. Mindenesetre áprilisban elrendelte, hogy minden faluból jelenjen meg két szavahihető ember, adja elő a helységnek a katonaságtól szenvedett kárait. Pogány György \
