Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-15 / 38. szám
14 PEST MEGYE1 HÍRLAP VELEMENY 1994. FEBRUAR 15., KEDD Előfordulhat, hogy visszarendeződik minden Az átkos diktatúrában tízmil- lióan éltek, kik jól, kik kevésbé jól. Voltak, akik a diktatúra szolgálatában, s voltak, akik a másik oldalon. Az előbbiek fényesen élhettek, hiszen a többiek zsebéből éltek, és onnan jó sokat kivettek. A másik oldalon állók szolgálták hitük szerinti egyházukat vagy eszméiket. Akik az egyházukat szolgálták, nem dúskáltak a földi javakban, hiszen — köztudott — ahol lehetett, ott gáncsolták őket. Emlékszem, édesanyám nyupán azért volt kénytelen a negyedik faluba dolgozni járni, mert édesapám református lelkész volt. (Édesanyám pedagógus.) Négy apró gyermek mellet nem volt kényelmes eljárni akkor, amikor a szomszéd épület (református) iskola volt. Életüket leélték az örökös nélkülözés mellett. Aki az ördög cimborájának szegődött, az bezzeg jól élt, de ezt mindenki tudja. Drága szüleim megőszültek, megöregedtek, mindketten közel járnak már a nyolcvanadik életévükhöz, szerényen, kettesben éldegélnek. Az elmúlt — életük aktív idejében — években szolgálati lakásban laktak s örültek, ha a négy éhes gyermek száját ennivalóval betömhették, tanítat- ták (amennyiben azt engedték a túloldaliak). Lakásvásárlásra így nem futotta. Nem voltak egyedül. Mi gyerekek szétszóródtunk, kinek így, kinek úgy sikerült megoldani lakásgondjait. A szülők ma albérletben laknak (igaz, egyenes derékkal), nem drága — bár ez viszonyítás kérdése — havi 10 000 Ft egy másfél szobás panellakásért. Fizetik, mert mást nem tehetnek. Ez ma egy ilyen lakás bére. Az már másodlagos, hogy a lelkészi, tanári nyugdíj mekkora. Az egyház nem tud segíteni rajtuk. Mi, gyermekeik, tele vagyunk adóssággal, így ebben a rendszerváltozott világban is szűkösen élnek, mint ahogy az elmúlt negyven évben is tették. Úgy hiszik, nekik így kell élniük. Isten ezt rendelte, ezért ebbe bele is nyugszanak. Nem úgy én, vagy mi gyerekek, akik a rendszerváltozást látjuk is, meg nem is. Felháborító, hogy az, aki az elmúlt negyven évben mindig a napos oldalon járt, mindig köny- nyebben élt, az ma is azt teheti. Bosszantó, hogy ezek az emberek ma is az egyházi épületeket bitorolják, míg az egyház hű szolgái albérletbe kényszerülnek. Bitorolják, mert bérletről nem lehet szó. A bérlet feltételez egy bérbeadót és egy bérbevevőt. A bérbeadó joga megállapítani a bérleti díjat s a bérlő köteles azt fizetni — lásd szüleim —- vagy lemond bérlési szándékáról. De nem mond le az, aki megszokta, hogy a szocializmusban neki minden bagóért jár. Dehogy mond le, sőt! Hangosan kiabálja, „egyházi kurzus van”. Ezek az emberek biztos, hogy nem 10-20 ezer forint fizetést kapnak, inkább 60-90 ezer forintot havonta. Ebből az összegből vidáman — hogy ne mondjam hetykén — fizetik ki a saját maguk, vagy a diktatúrában a kebelbarátaik által megállapított „lakbért”. Most mi módon lehet az, hogy ma egy többszobás családi házért — ami egyházi tualjdont képez — havi 1200 Ft-ot mer valaki fizetni? Ez az ember ma fontos pozícióban van. Miért?! Rászolgált, hiszen negyven évig is ilyen pozícióban volt. Az egyház megkapta ingatlanai egy részét, jó vagy kevésbé jó állapotban. Tenni, cselekedni szeretne, ehhez viszont pénz kellene. Mikor először felvetődött a lakbér kérdése — arra jogosult helyen — a 15 000 Ft/hó bérleti díjat néhá- nyan sokallták. Az én szüleim nem? Talán azért, mert ők nem töltenek be fontos pozíciót. Ezért fizetheti ma is azt a nevetséges „bérleti díjat” (inkább bitorlási díjat) s küldte vissza a bérleti szerződést aláírás nélkül az az ember, aki a mai napig is egyházunk egyik ingatlanát lakja. Hivatkozási alap: „nem az egyháztól vette bérbe az épületet.” Akitől bérli, már nem is létezik (Városi Tanács). Most hamarosan jön-a választás. Jól gondoljuk meg, kire adjuk voksunkat, mert könnyen előfordulhat, hogy visszarendeződik minden. Szüleim tovább fizetik a havi 10 000 Ft-ot s akinek egy életen át szolgáltak — egyházunk — az lemond évi 100 000 Ft-ról. Dehogy mond le, hiszen azt nem teheti, mert meg sem kapja azt, amiről lemondhatna. A havi 1200 Ft-ot viszont továbbra is dalolva fizethetik az elvtársak és kebelbarátaik. Kis Csongor Vác Választók és választások Amikor Göncz Árpád köztársasági elnök —- eleget téve az alkotmányban előírt kötelezettségének — bejelentette a választások időpontját, sokan úgy ítélték meg, hogy ezzel hivatalosan is megkezdődött a választási kampány időszaka. A választások kiírása ugyan nem jelentett törésvonalat a magyar belpolitikai életben, nem kezdődött azonnali és látványos versenyfutás a szavazók megnyeréséért, kétségtelen azonban hogy megkezdődött a visszaszámlálás. Választási műsort közvetítenek a rádióban a hat parlamenti párt részvételével, a televízióban pedig bemutatják az elmúlt időszak legjelentősebb belpolitikai szereplőit, a kormánytagokat. Van ebben valamiféle nosztalgiázás: visszafelé nézünk, szeretünk ábrándozni, álmodozni, elmerengeni a múltunkon. Eltelt négy esztendő az életünkből, ismét gazdagabbak lettünk sok-sok tapasztalattal. Ismét eljött az idő, hogy döntési helyzetbe kerültünk, hogy választhatunk, hogy igent vagy nemet mondhatunk programokra, ideológiákra, Ígéretekre. Eljött az idő, amikor nem mi, szavazópolgárok vagyunk kiszolgáltatva a politikai pártoknak, hanem ők vannak kiszolgáltatva nekünk. Hiszen rajtunk, mindnyájunkon múlik, ki jut be a parlamentbe, ki marad ki, ki lesz a győztes, ki alkot koalíciót, ki alakít kormányt, ki irányítja az országot és ki az, aki háttérbe szorul, akire a választó nem kíváncsi. Bár nincsen nagy felhajtás, a politikai pártok jó ideje megkezdték meggyőzni a választókat. Mindegyik azt állítja, hogy csakis az ő elképzelése, tervei, nemzetmentő és nemzetfelemelő kilábalási programja lehet egyedül üdvözítő az ország számára. Egy-egy felelőtlenül ígérgető szónoklaton kívül viszonylag mérsékelt hangnemben folyik egymás túllicitálása. Mindegyik párt felveszi mosolygósabb arcát, mindegyik a szociálpolitikára helyezi a hangsúlyt és megígéri, hogy amennyiben kormányra jut, minimálisra csökkenti a munkanélküliséget, megszünteti a szegénységet és csökkenti az adókat, miközben az országot is sokkal, de sokkal gazdagabbá teszi. Most mindenki az elkövetkezendő parlamenti ciklus második felére, 1997-re ígéri a gazdasági fellendülést, az előző választások idején bejelentett 1993-al szemben. Szinte már magam előtt látom a négy évvel ez után következő választásokat, ahol minden józan, szélsőségektől mentes, mérsékelt politikai erő megígéri, hogy 2000 után immár valóban bekövetkezik az a várva várt növekedés, ha a nemzetközi helyzet is kedvezően alakul. Van tehát majdnem négy hónapunk, hogy eldöntsük, kire szavazunk, mire mondunk igent és mi az, amit elutasítunk. No persze a választópolgárok nagy része már döntött. Ők azok, akik tudják, hová tartoznak: a konzervatív-keresztény-nemzeti erőkhöz, a liberális blokkhoz, a szocialista-szociáldemokrata irányzathoz vagy más kisebb csoportosulásokhoz. Vannak szavazók, akik választásról választásra ugyanazokra a pártokra voksolnak, a kampány csupán az ingadozók szavazatainak megnyeréséért folyik. Legalábbis Nyugat-Eu- rópa nagy részében, ahol már hosszú ideje modern képviseleti demokrácia van. Magyarország azonban az első tanulási időszak lezárulása után csak az elkövetkezendő időkben szerezhet igazán tapasztalatokat a demokrácia gyakorlásában. Kétségtelen, hogy legnagyobb esélye a választásokon a centrumpártoknak vagy a centrumhoz közel állóknak van, akik az egész ország lakossága számára kívánnak programot nyújtani, és kisebb az esélyük azoknak, akik mereven ragaszkodnak egy ideológiához, még annak árán is, hogy így esetleg szavazatokat veszíthetnek. Azok, akik már tudják, kire szavaznak .és azok, akik még ingadoznak, el fogják dönteni a választások eredményét. Ezt tudják a pártok is, amelyek most árgus,szemekkel figyelik elégedetlenségeinket vagy megelégedettségünket, reagálásainkat a bejelentésekre, a politikai döntésekre, az ígérgetésekre és az esetleges támadásokra. Bár sokan durva választási kampányt jósoltak, mi, a szavazó polgárok, a döntési helyzetben lévők csak reménykedhetünk, hogy e rövid négy hónap alatt a mérsékelt politizálási hangnem fogja továbbra is uralni a politikai és a közéletet. Halász Csilla Tisztességtelen és tisztességes útkeresők Konrád György csaknem egy éve nyilatkozott egy azóta már nem létező tévés riportműsorban. Szinte slusszpoénként kérdezett rá a minden bizonnyal vele szimpatizáns riporter, hogy ha az addig bemutatott értékelésre, bizalomra, barátságokra szert tett bizonyos európai körökben, és ha itt, Magyarországon ő any- nyi mindennel elégedetlen, akkor vajon miért nem választott magának valamely más égtáj alatt letelepedési helyet? Konrád válasza — kissé kitárt tenyérrel — ez volt: „Itt vagyok itthon”. Mai eszemmel, az akkori riporter helyében megkérdezném: hol itt? Ezen a kilencvenháromezer négyzet- kilométeren vagy a Kárpát-medencében, netán azok közt a magyar emberek közt is, akik számára az anyanyelv használatát még engedélyezi a törvény. Szóval: mit jelent Konrád számára az itt és az itthon? Különös tűnődés ez, az állítólagos szélsőségek hazájában. Már csak azért is, mert ahhoz, hogy valaki valóban itthon érezze itt magát, el kell tűnődnie, hogy mi is az a szélsőség. Pontosabban, ki a szélsőség, mert míg a rendszerváltás előtt a guta ütögetett bennünket attól, hogy minden fogalomnak általános alanya volt, ma éppen az ellenkezőjét éljük át, fogalmaink egyre inkább személyesülnek. Konrádtól és cimboráitól például nagyon hamar elhangzott Csurkára vonatkoztatva a szélsőség szó. Na nem, gondoltam magamban, azért ilyen hiszékeny nem vagyok, hogy e véleménynyel azonnal egyetértsek. Már csak azért sem, mert Csurka a közismert értékteremtő irodalmi tekintély volt, úgy értem, neki főként a műveit ismertük abban az időben, amikor Konrád Györgynek inkább csak a nevét. És azt se nagyon... Szóval hallom Csurka leszélsősé- gezését, figyelem a Charta nagygyűlését, Csurka sokat emlegetett tanulmánya még elolvasásra várt az íróasztalomon, amikor Konrádról s a Chartáról máris megfogalmozódott bennem: ez a személy és ez a szervezet kétséget kizáróan szélsőség. Csűr- káról — gondoltam — majd eldöntőm, ha a tanulmányt elolvasom. Őtő- lük azonban már nincs mit elolvasnom. Ha valaki azt mondja a másikról, hogy te szélsőség vagy, én pedig nem, és ezt én vagyok hivatott eldönteni veled és önmagámmal szemben, akkor az a valaki éppen önhittsége miatt biztosan szélsőség. Kezdettől nem hatott meg Konrád pietisztikus hangvétele, sajnos még az orvosi hipnózishoz is rossz médium vagyok. Egy, a demokratikus jogait gyakorló másik fél ellen összegyűlő szervezet — Koncz Zsuzsástól, Komisostól, Farkasházystól — nagyon ellenszenves. Nagygyűléseik sugallják egy félcivilizált civil társadalomnak, hogy ne írj, ne olvass, ne ismerkedj meg az általunk támadott írásokkal, nézetekkel, személyekkel, nehogy rossz hatással legyen rád. Nézd, mi milyen sokan vagyunk, csapódj közénk, és mi demokratává, igazi nagykorú állampolgárrá avatunk téged. Mi lehet az igazság abból, hogy Csoóri, Csurka, Lezsák, Fekete egyéniségével szemben mindaddig képtelen volt felvenni a harcot Konrád, Göncz, Eörsi és köreik, amíg az olvasók és az írói kvalitás volt a mérce? Nem tudom, de logikusnak látszik, hogy ez is igaz. Márcsak azért is, mert meglehet, közülük né- hányan kitűnő nyelvtehetségek, különösen, ha az ország lejáratásáról vagy pornográf novellák műfordításáról van szó, ám az itthon használatos irodalmi nyelv, szókincs, gondolkodásmód — fájdalom — mégiscsak a magyar. Előfordul, hogy egyesek az irodalom és az értékek iránti elkötelezettség jegyében elmennek gimnáziumi, esetleg főiskolai vagy egyetemi tanárnak azzal az ambícióval, hogy ha már nem tudtak a nagyok közt résztvevők lenni az értékteremtésben, akkor legalább átadókként valósítsák meg kulturális hivatásukat. Nem érdekelne Konrád György hanghordozása, megjelenése, sőt még világnézete sem, ha mint egyébként bizonyos szintű irodalmi érzékkel rendelkező ember Jókait vagy Illyést tanítaná mondjuk egy tanítóképző főiskolán, és mellette segítene a hallgatóknak felkészülni a középfokú német nyelvvizsgára. Ami azonban legjelesebb íróink politikai másságuk miatti lejáratásával együtt jár, az a nemzet bizonyos szintű értékfosztása. Példaként képzeljük el, hogy valaki rásütné Munkácsyra, hogy nacionalista volt, Kodályra, hogy irredenta, Yblre, hogy tekintélypárti és ezzel munkásságukat is abba a jól ismert európai süllyesztőbe taszítaná, amelyben a magyarság már nem akármilyen mélységeket járt végig. Mindez azért foglalkoztat ennyire, mert a hazaárulás gondolatával, csak az ominózus Landeszmann—Eörsi eszmei kör jegyében elhangzott politikai nyilatkozatok kapcsán foglalkozik az ország. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy idehaza egyre élesebbé válik a törés a kultúra és az álkultúra között. És arról se sok, hogy ha már az álkultúra képviselői továbbra is képtelenek értékhordozókká válni, most, amikor ez viszonylag szabad lenne, hát nekilátnak külhonban lejáratni azt az országot, ahol az igazi útkeresést — jobboldalként vagy centrumként — mégiscsak tisztességes politikai erők irányítják. Pajor András Adolf Born rajza
