Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 12., SZOMBAT 13 A megalázott hit ereje „Ebben az országban vagyok otthon.” Ezt mondja a köztiszteletben álló ötvenhatos veterán, élete hetvenhetedik évében. Indulatoktól mentes, letisztult szavait hallhattuk a rádióból az elmúlt év október 23-án, nemzeti ünnepünkön. A történelem igazságtevő keze meghozta számára is az elismerést. Érdemeiért a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztje kitüntetésben részesült. A politikai cselekvést tudatosan és szenvedéllyel vállaló jogász értelmiségi pályáját már fiatalon a jobbító szándék belső kényszere határozta meg. Akkor is, midőn részt vett a Párizst felszabadító harcokban. A szabadságeszme elkötelezettjét, az ellenállás harcosát útja feltartóztathatatlanul Nagy Imre köréhez vezette. 1956-ban a Szabad Kossuth rádió szerkesztője volt. Majd a megtorlás egyik sokadik áldozataként, „szervezkedés” és „hazaárulás” vádjával 13 évi börtönre ítélték. 1957-ben egymaga fordult az ENSZ-hez segítségért. (Ez volt az ellene felhozott vádpontok egyike). 1969-ben szabadult, nem disz- szidált. Tartását megőrizve ott állt, a társadalom élő lelkiismereteként, mint útjelző, méltósággal bánva az emlékezettel. Körötte pedig a kemény, majd a puhára „szelídült” diktatúra gyámkodása és Kádárék ,Áli- üzenetes” kebelre ölelése: „kedves értelmiségiek, mindenkit tárt karokkal várunk”. Hisz — mozgalmi szóval élve — káderhiány volt. (Kivégzett, bebörtönzött, menekült értelmiségiek sora a tanúságtevő.) Földes Péternek nem volt erre a zászló- bontásra gusztusa. Ő az „apró- dok éneklését” belső emigrációban vállalta. De kinek-kinek milyen lehetőség adatott?! A hidegháború a maga (nélkülözhetetlen) vasfüggönyével nem kedvezett az egyén bátorságának, a politikai cselekvésnek, ez köztudott. Óriási „kávédaráló” volt. Nyelvismerete mentette meg az éhhaláltól. Nyugati világnyelveken (francia, angol, német) tolmácsolt, szabadfordító volt. A társadalom peremére szorulva „lopta az életét”, átmentve jobb időkre. Volt árus is, divatárus az Apostolok melletti boltocskájában, a „Kati kötödé”-ben, kipróbáltam Damoklész kardjaként naponta ott lógott a „bülbülsza- vú” fenyegetés: nincs butik! Ő viszont tudta, mert átélte, hogy a „lemosolygott, megalázott hit az erős”. Sokan mentek, ő nem akart menni. Hitt az igazságban, a szükségszerű változás lehetőségében. (Noha még 1962-ben is voltak akasztások.) A félelmet kivezetni az országból, nem leszámolással, hanem helyretétellel. Ez volt a mához érkező kérdés és a feladat. A „nem ránk tartozik” gesztusát elutasítva, elérkezett a cselekvés történelmi pillanata: 1989. június 16-a. Mint a TIB alapító tagja, egyik előkészítője volt a mártírok temetésének, üt is rehabilitálták, a Magyar Rádió főmunkatársa lett. A rendszerváltás és az első demokratikus kormányzat a „gyámkodástól” megszabadította az ország népét. „Túl vagyunk az első megmérettetésen, és tisztában vagyunk lehetőségeink korlátáival is”. Önvizsgálatot tartva, „felnőtt” nemzetté kellene válni — ez lenne a kívánatos és a józan önmérséklet érvényesülése — mondja higgadt megállapítással. Az ’56-os veterán, Földes Péter, óva int az elhibázott lépésektől, a felelőtlen túlkapásoktól: „ne legyünk igazságtalanok!”. Ezzel a figyelmeztetéssel összegez: „lényeges, hogy amit igazán, egészen akartunk, megvalósult. Csalódás mindig volt, van most is. De megnyílt a világ, a más kultúrák színe, varázsa”. Rokonainkat is megismerhetjük — teszem hozzá. Nemcsak a távoli nyelvrokont — azt (látszólag) akadály nélkül eddig is vizsgálhatta a tudós —, hanem a határon túli testvéreinket is. Kérdés, hogy a 21. század fiataljai, felnőttéi tudatzavarát megelőzendő, nem késtünk-e el? Mert a diktatúra 40 éves kártevése jóvátehetetlen vétek volt, agysorvasztó egybemosásai és kényszerpályái miatt. A rossz beidegződések még sokáig hatnak, ha késik a korrekció. A teendő cselekvést sürgető. .Másrészt ma — amint látni — a történelem kemény leckéjét a „vörös elnyomást” meg nem élt európai népek (francia, angol, német, osztrák) is megérzik. Ott is, ahol tehát nem volt rendszerváltozás. Egzisztenciálisan és emberi kapcsolatok tekintetében egyaránt újra megmérettetnek ők is. Helykeresésünkben nyitott szemmel haladva és előre tekintve belső erőtartalékainkkal legyőzhetjük félelmeinket”. S hogy melyek ezek a bennünk rejlő erkölcsi értékek? Hadd válaszoljon a költő, Dsida Jenő üzenete: „a szeretet, a munka, a jóság és a türelem a legfőbb emberi jók, ezekkel meg lehet váltani a világot”. Földes Péter vitalitását tettekre váltva ült le a Magyar Nemzet szerkesztőségi asztalához — amikor erre felkérték —* nemcsak újságíróként, hanem a lap reprivatizációs felügyelő bizottságának tagjaként is, ,Jdpró- báltan”. Jól érzi itt magát. „Otthon vagyok” — adja tudtunkra és megnyugvásunkra. Olsvai Tamás Margit Budapest Kegyeletsértő film a tévében Február 7-én és 8-án vetítette a Tv-1 a Kovács András által írt és rendezett kétrészes, „ironikus hangvételű” tévéjátékot, , Álommenedzser” címen. Addig rendben is volt a célkitűzés és a megvalósítás, amíg — láthatóan — Zempléni úr (az úszócsapat hírhedt menedzsere) üzelmek állította fókuszba a film. Ám rengeteg utalás van a filmben az 1990-es évben kezdődő ,rendszerváltásra”, s a film minden negatívumot, amely — sajnos — előfordul közéletünkben, ennek a változásnak a számlájára ír. Kezdve a „múlt rendszer kádereit üldöző” állítólagos tendenciával, (amit sajnos, éppenséggel nem tapasztalhattunk!), a „nemzeties- kedő, alkalmazkodó volt elit bo- kázásáig” (az új „hatalom” előtt). Nem beszélve az olimpiáról hazatért sikeres magyar csapat üdvözléséről a repülőtéren, ahol kegyeletsértő módon, a közelmúltban tragikusan elhúnyt miniszterelnököt gúnyolják ki, az üdvözlő beszéd karikírozásával. Ahol — a film szerint — az „avatott szónok” 15 millió magyar büszkeségéről „áradozik!?!) Igazán csodálnivaló, hogy mindez a többi bárgyúsággal együtt átment azon az állítólagos „cenzúrán”, amelyet kormányzati „rátelepedésként szoktak .jellemezni.!...) Brezovieh Károly Vác Az Uraknak Ura... * Már-már lelkem csúf bűnök veszték S jöttek békés esték: Rákacagott a háborúra Az Uraknak Ura. Lemenő szép Nap volt az arca S könyőrület rajta Az élet beh sok újat hozott S Isten nem változott. Falusi, nádas iskolában Már ilyennek láttam Ki rossz helyett jó és új szívet Adhat mindenkinek. Hajunknak egy ősz hulló szála Följegyzett bú nála S ha bűnös lény tőle elköszön, Ő vár míg visszajön. Nem rója fel soha vétkeinket mert ő szeret minket S poklok felé visz bár az utunk Ő int s visszafutunk. Sebeimre áldóan szedett Balzsamos füveket Szemem övé volt, kezem: keze, Mindent Ő végeze. Háborúba el ő bocsájtott S bűnökből kihántott. Rákacagott a háborúra Az Uraknak Ura. R. A. E. * (Amint már tapasztalhatták olvasóink, ebben a rovatban verset csak a legritkábban, egészen kivételes esetben szoktunk közölni. Ez alkalommal ilyen kivételes esettel állunk szemben. A szerkesztő) HISTÓRIA A sárosi magyarság pusztulása V A világosi fegyverleté- • tel után a császári abszolutizmus hovatovább gyűlölné válik a lakosság előtt. A szlovákok is csalódnak reménységeikben. Valóságos magyar világ van Eperjesen. A magyar ruhát' olyanok is felveszik tüntetésből, akik egy szót sem tudnak magyarul. A tekintélyét vesztett császári kormány rendeletéit már nem félelemmel, de undorral fogadja a nép. Amikor 1860 tavaszán a sok cserebogár irtását rendelik el, versben énekelik ezt meg: Eperjesen kidobolták, Cserebogárt ne dalolják, Cserebogár, sárga cserebogár Mikor száll el a kétfejű madár? Az abszolutizmus korszaka nem gyengítette meg Eperjes magyar kulturális életét. Az 1849-ben megnyílt Vigadó nagyterme — amelyhez fogható szép terem ma sem igen van Szlovenszkón — kiválóan alkalmasnak bizonyult kultúresték, táncvigalmak, társas összejövetelek rendezésére. A mindjobban nekilendülő, magyar életnek sok-sok emléke fűződik ehhez az immár történelmi nevezetességű teremhez. A magyar alkotmány helyreállítása, az 1867-i kiegyezés és a király megkoronázása pezsgő magyar társas életet talál Eperjesen. Nem rettegett hatalmi parancsszóra, de önként, a polgárok iniciatívá- jára jött létre ez! A század végéig az iskolák egész sora keletkezik. Epeijes igazi iskolavárossá lesz. A katolikus gimnáziumot még az abszolutizmus korában nyolc osztályú főgimnáziummá fejlesztik s mint kir. kát. főgimnázium jeles tanáraival tűnik ki. Az Án- golkisasszonyok nevelőintézete idők folyamán felsőbb leányiskolává, majd leánygimnáziummá feljődik kereskedelmi szakiskolával kapcsolatosan; az állami tanítónőképző mellett gör. kát. tanítóképző, polgári iskola virágzik. A kollégium ekkor áll fejlődésének tetőpontján. Tulajdonképpen négy tanintézetből áll: teológiából, jogakadémiából, főgimnáziumból és tanítóképzőből. Tanárai közül többen tagjai a Magyar Tudományos Akadémiának. Az iskola maga országos hírnévnek örvend. Hogy mindez lehetséges, hogy Eperjes ilyen tanintézményekkel dicsekszik, most is mint a századok folyása alatt annyiszor, a művelt lakosság kultúrszellemének a gyümölcse és abból magyarázható. Pedig ez a konzervatív, zárkózott s az idegent nem könnyen befogadó társadalom, amikor már Nyugaton grandiózus arányokban bontakozik ki a mai Éurópa s az új problémáknak egész zuhata- gát produkálja, még mindig a régi biedermeier álomvilágát éli. Kis városunk polgárai szerény anyagi viszonyok között, örökös takarékoskodásban élik le életüket. Van intelligenciájuk. A régi Eperjes műveltsége változatlanul megvan. Gyermekeiket gondosan taníttatják és 1867 után, amikor az érvényesülés lehetősége nagy, az eperjesi művelt fiúk rendszerint elvesznek szülővárosukra nézve, mert elkerülnek a nagyobb központokba, ahol csakhamar vezető állásokba is jutnak. A társadalom csúcsán ott van az a pár birtokos család, amely vagy bejött a faluról a városba, mert szereti a városi életet, vagy ideköti a hivatal, amelyet a férfiak a megyénél vállalnak. A régi nemesség és a régi céhbeli polgárságnak ivadékai így kerülnek egymás mellé. A régmúltban bizony kasztszerűen elzárkóztak egymástól. Vajon megtörténik e az olyannyira kívánatos egybeolvadás most, amikor az 1848-i törvényekben benne van a törvény előtt való egyenlőség és az 1867-i kiegyezés után meg is van az alkalom az egységes magyar polgári társadalom kialakulására. Hát bizony az erős, öntudatos városi polgári társadalom — akárcsak más városainkban — Eperjesen sem alakult ki. A dzsentri — amint ebben az időben kezdik nevezni a vidéki birtokos osztályt — különállását megtartja. Jellemvonásai között van sok olyan, amely vonzó és rokonszenves. így gavallér fellépése, udvariasságá, minden szépért és nemesért he- vülő természete, a közügyek iránt való érdeklődése predesztinálják arra, hogy továbbra is vezető szerepet töltsön be. Emellett azonban megvan benne az osztályöntudat és a nemfajtájához tartozóval szemben a zárkózottság. A dzsentritől tehát nem várhatta senki sem a hőn óhajtott társadalmi összeolvadást — sem nálunk, sem másutt. Sajnos — meg kell vallanunk a polgárságtól sem. Pedig hát a polgári önérzet kifejlesztését, a polgári munka megbecsülését, a polgári foglalkozásnak kívánatossá tételét elsősorban azoktól a polgároktól várhattuk volna, akik a régi céhbeli polgárok egyenes ivadékai lévén, polgári rendjüknek érdekében hivatva lettek volna síkra szállani. Az ellenkezője történt. Az iparos, kereskedő is dzsentri allűröket vesz fel. S boldog, ha tisztes polgári környezetéből kiemelkedve régi társadalmi helyzetével szakíthat. Milyen kár származott ebből a közre! Virágzó kereskedő és iparos cégek mennek az úr- hatnámság hatása alatt tönkre. Ezek a polgári származású családok emellett a legtöbb esetben nem is tudnak jól elhelyezkedni; a zárkózott dzsentri továbbra is idegent lát bennük s nemegyszer kell érezniök mellőzöttségüket. ( Folytatjuk) Gömöry János Üllő iskolájának ügye Az iskolák államosításának ügye Üllő községben meglehetősen korán napirendre került. Még tartottak a harcok az ország területén, mikor a község képviselő-testü- lete 1945. február 13-án ülést tartott. Alexy Rezső katolikus esperes, a képviselő-testület tagja felvetette, hogy az iskola javításra szorul, ezért a község az egyháznak nyújtandó segély terhére előlegezze meg a költségeket, illetve vizsgálja felül az iparosok által kért összeg helyességét. Az egyik tag, Szabó Ferenc ezt elutasította, helyette azt indítványozta, hogy Üllő kérje a felekezeti iskolák államosítását, mert csak úgy látja biztosítottnak az egészséges nevelést, ha az állam veszi kezébe és nem az anyagi gondokkal küzdő' egyházak intézik a nemzetnevelést”. A javaslatot ellenezte Alexy Rezső, kérte, ne vágjon a kormány intézkedései elé a képviselő-testületet, „egyelőre csak a munkások díjazása ügyében határozzon”. Vita alakult ki, melynek során a testület salamoni döntést hozott: mindkét vitázó indítványát elfogadta. Alexy Rezső kérelmének helyt adva, „az iskola kijavításával felmerült munkadíjakat az egyháznak járó segély terhére előlegezi. A végzett munkálatokat szakértőkkel felülvizsgáltatja és az eredménynek megfelelően fizetteti ki az elöljárósággal. Az iskolák államosítását kéri a kultuszminisztériumtól, ezért a jelen jegyzőkönyv kivonatát felterjeszteni rendeli el." Pogány György