Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. FEBRUÁR 12., SZOMBAT 7 Aaro Hellaakoski (Finnország) A vakondok El innen e zsibvásárból, Az. emberek örök álmát a föld alá, mély es mélyre. vigyázom itt lenn a földben, hogy fekete palástomat én elbújtam tőlük, de ők semmi mocsok, szenny ne érje. nem bújhatnak el éntőlem. El innen a föld mélyébe, Eltemetett testük s benne vissza oda, honnan jöttem, a csontjaik szemem előtt, megsüketít ez a nagy zaj, porladnak. Az élet-halál ami itt van körülöttem. kapujában állok én őrt. Énfelőlem hámárkodhat, A tölgy, ki a koronáját őrjönghet most már a világ, felnyújtja a fellegekig, a föld alatt barangolok, itt előttem bontogatja mint egy vagabundus-diák. száz irányban gyökereit Éjfél van-e, vagy nappal van? Kapaszkodik a fűszál is. tavasz van-e, avagy nyár van? Azontúl a szemem látja, én nem tudom, nincsen óra mi folyik a növényi sejt az örökkévalóságban. titkos labirintusában. Én a titkok őre vagyok, de csak addig, amíg a csend körülölel. Csak a csendért élek itt a föld alatt, lent. Finnből fordította Gellert Sándor Szappankultúra avagy: Vígestély SzamosújVárt A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletlenül alkalmunk adódott ezt a hivatalosaknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem vagyunk bolondok ugyanazt a lehetőséget megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak megszerzi magának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, gyorsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészpor- ral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Orvosságos üveget megtölteni a reggeli úgynevezett feketekávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral, hogy az írás fehér alapon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egy fanatikus társunk egy széttépett lepedő arasznyi darabjait varrfa össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hipermangánol- dattal. Nagyon nehéz volt rejtegetni, végül el is kapták. Igényes kultúremberek magasabb rendű technikával dolgoztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tutaja ki veheti még hasznát: Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az, ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mócsingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szerencsére a konyhán dolgozó boldog közbűnténye- sek nem voltak mindig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek egy-egy kincset valami kemény csontdarabot. Ebből aztán mindent lehetett gyártani, amit csak a legigényesebb ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánthoz: egy egész kisujj nagyságú kemény lábszár- csontdarabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gombostűfej alakú, nagyságú és simaságú hegyet csiszoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendelkezésemre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted elölről az egészet, a végtelenségig. S ami a legfontosabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas ujjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappanomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasználni! 40 angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. A nyelvleckét jól ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom. Verset tanulni, nem csak emlékezetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvassa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Sza- mosújvárt, egy 80 személyes cellában elhatároztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze románul, ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt „titokban”, hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt: pár héttel azelőtt Emi- nescu-ünnepélyt tartottunk, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csattanós jellemzésekkel egy szuszra bemutatni.) A legsötétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam, aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatását. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén összehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakuporodott, négy emelet ágy-magasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap három szervezőt jól elvertek, de még azok se bánták. (Én nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultúráért is. Varga László (Erdély) Beszélgetés Bo Carpelan Finlandia-díj as svéd íróval Elégtelen a Svéd Akadémiának A legnagyobb finn könyváruház Helsinkiben a „Pohjos — Espa” és a Keskuskatu sarkán lévő modern Akadémia Könyvesbolt. (A skandináv országok második legnagyobb könyvesboltjaként tartják számon.) Az első emeletén lévő Alvar-Aalto kávézóban találkoztam Bo Carpelan Finnlandia-díjas svéd nyelvű íróval, az elmúlt év legrangosabb finnországi kitüntettjével. Amíg Irene Wichmannal, a Finn- Magyar Társaság megbízott főtitkárával vártuk őt, volt időm körülnézni. A nagy finn építészről elnevezett kávézó asztalain, stílszerűen a híres nevezetes Alvar-Aalto- vázákban a kinti, dermesztő hideggel dacoló piros tulipánok illatoztak. Bo Carpelan, a vezető finnországi svéd író könyvtárosként éppen ebben a könyvesboltban dolgozott tanulmányai elvégzése után. 1946-ban írta első verseskötetét. Ma is ír prózát, verset, prózaverset. Minden műfajban otthonos — csak színdarabot nem írt még. Nehéz olvasni, fárasztó olvasmány ő, túl elvont, túl filozofikus — mondják. Csak az értelmiség értékeli. Mindezt a januári lapokból tudhatta meg az átlagos finn olvasó, valamint azt is, hogy szereti a zenét, a rockot is, és mindig nagyon kedvelte a táncot. Nagy szürrealista; nála is „repülnek” a házak, nemcsak Chagallnál. Musil valószínűleg hatással volt rá. Legnagyobb regényét (Axel címmel) 17 évig írta; nagyapjának a testvére barátja volt Jean Sibelius- nak, a halhatatlan finn zeneszerzőnek. Valóságos alakokat kellett megrajzolnia, és valóságos kort. Finnlandia- díjas regénye, az Alkutuuli (svédül: Urwind) viszont fiktív. — Magyarul mi lehetne a címe? — kérdeztem, amikor megérkezik. — Az egyetlen szónak sok jelentése van. Ezért nehéz megmondani — feleli —, talán „Eredet”, vagy „Óra”, esetleg „Szél” vagy „Padlás”. Maradjunk a „Padlásánál. — Ön, aki több mint harminc könyvet írt eddig, melyik munkáját tartja a legfontosabbnak? — Talán a legfontosabb a verseskötet, az „Udvar”, ami a gyerekkoromról szól. Ebből a kötetből fordítottak magyarra is — A finnországi svéd költők antológiájá-ba. (A fordító nem más, mint Já- vorszky Béla, a jelenlegi finnországi magyar nagykövet.) A másik nagyon fontosnak tartott munkám az Axel. Az 1868-tól 1919-ig terjedő időszakot öleli fel, Axel tízéves korától haláláig. Napló formájában írta, s megpróbáltam belebújni Axel kabátjába. Céduláztam, hogy rend Bo Carpelan: „...írócsoporttal voltam Hódmezővásárhelyen, ahol a kétnyelvűségről sokat beszéltünk.” legyen, több mint másfél millió cédulám volt, amikor 1981-ben nekikezdtem írni. 1985-ig tartott. — Mivel indokolták megtisztelő Finlandia-díját? —- Ez a negyedik alkalomvolt már, amikor fölteijesz- tettek a díjra. Ez úgy történik, hogy kiadók, kritikusok, alapítványok választanak az év könyvterméséből.' Ez nem állami díj — kiadók, könyvesboltok állnak mögötte. — Úgy tudom, először fordult elő, hogy egyetlen ember — még ha a nagy tekintélyű irodalmár, Kailaitinen professzor is — ítélte oda a díjat. Mit szól ehhez? — Nem tudom miért döntöttek így, hogy csak egyetlen ember választ az előterjesztett könyvekből. Szomorú, hogy csak a regény műfaját díjazták az idén, és az esz- szé, valamint a líra kimaradt. Sokféle irodalmi díjat ítélnek oda Finnországban, de ez a legnagyobb. A vele járó pénz százezer finn márka. A hetvenes évek elején is ennyi volt, de ennek is nagyon örülök. (Egy finn márka 18 vagy 19 forint, az árfolyamtól függően. — Megj.: O. É.) Ez a könyvem finn és svéd nyelven is megjelent. — Mi a véleménye a finn kisebbségi politikáról? — Nagyon nagy kérdés! Órákon, napokon át lehetne erről beszélni. Tudja, a svédek ugyanannyi ideje élnek ezen a földön, mint a finnek. Az én családomról adatok vannak a XIV. századból. A harmincas években érezhető volt a finn nacionalizmus. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy talán a svédeket haza kellene küldeni. De jött a háború, együtt harcoltak a finn és svéd fiúk, és utána már nem volt konfliktus. Nekem sok finn íróval van kapcsolatom, igen sokat fordítottam svédre. Felhőtlen, baráti a viszonyunk. Lehet, hogy a legutóbbi időkben itt is kezdődött valami az európai nacionalizmusok hatására és mintájára. Én ezt személyesen soha nem tapasztaltam... S a svédországi finnek? A legtöbben a háború után költöztek át, mert itt nagy volt a munkanélküliség. Természetesnek tartom, hogy Svédországban nem született meg annyi kisebbségi törvény, mint itt, nincsenek olyan nagy lélekszámú kisebbségek ... Most az elnöki előválasztásokon a svéd Elisabeth Rehn a szavazatoknak több mint a húsz százalékát kapta, pedig Finnországnak mindössze hat százaléka svéd. És szavaztak rá a lappok is. Azt nézik az emberek, hogy ki a legjobb, s nem azt, hogy milyen nemzetiségű, milyen nyelven beszél. Nagy öröm lenne sok férfi számára, ha egyszer nő elnöke lenne Finnországnak. És úgy látom, változóban a politikai légkör, a fiataloknak elegük volt, a régi rókákból. Izland elnöke is nő, és Rehn is nagyon jó lenne. Hogy milyen tehetséges, az abból látszik, hogy nagyszerű honvédelmi miniszter. (Február 6-án tudtuk meg — már itthon, Budapesten —, hogy a Finn Köztársaság elnöke férfi lett, Mami Ahtisaari.) — Úgy tudom ön háromszor is járt Magyarországon. Milyen élményeket szerzett nálunk? — Igen, háromszor is. Egyszer finn írócsoporttal voltam Hódmezővásárhelyen, és ott a kétnyelvűségről sokat kérdeztek az emberek. Emlékszem, nagyon érdekelte őket ez a téma. S egyszerre csak valaki megjelent, és berekesztette a beszélgetést. Nagyon csodálkoztam. — Gondolom, a hallgatóság nem annyira. Mi a majd fél évszázad alatt szinte megszoktuk az ilyen „berekesztéseket”. — De szerencsére önök is hazaküldték az oroszokat... Jól éreztem magam Budapesten, amely szerintem jelentős kultúrváros, és ahová szeretnék még elmenni. — Üzen-e valamit a magyar olvasóknak? — Folytassuk az együttműködést! Fontosnak tartom az irodalom kölcsönös fordítását — finnről magyarra, magyarról finnre, minél többet. Meg kell ismernünk egymás irodalmát, kultúráját. A kiadókat úgy kellene segíteni, hogy ez folyamatos lehessen. Nyelvrokonok vagyunk, magam is olvastam néhány nagyszerű magyar költőt; Ily- lyés Gyulát, Weöres Sándort, Csoóri Sándort. Tudja, miért adnék én a Svéd Akadémiának elégtelen osztályzatot? Mert magyar író még soha nem kapott Nobel-dí- jat. Miért? Pedig milyen sok országban megtalálták már a Nobel-díjasokat! Nem is tudom, manapság olyan fontos-e a Nobel-díj... mint valamikor ... Onody Éva
