Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-01 / 26. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR /., KEDD 13 Kerüljük ki a csapdákat A Komoly tanulság- gal szolgált szá- jvljjfjl munkra Török Bá- ■ ■'1 lint Ne hallgassunk az igazságról! című, nemrégiben megjelent cikke. Magam is módfelett sajnálkoztam, hogy a két kormány- párti politikus a képernyő előtt „belesétált a csapdába, amely pedig alig volt álcázva”. Az adást nem láttam ugyan, de gondolom, magam is fölkaptam volna a fejem a riporternek arra a kérdésére, amely Török Bálint szerint valahogy így hangzott el: „Nem gondolják. hogy a médiumokban tett adminisztratív intézkedések miatt sok értelmiségi fordult el az MDF-től?” A kérdezettek helyében először is kikértem volna magamnak az „adminisztratív eszközök” kifejezést, és csak azután szóltam volna az MDF-szimpatizánsok táborának növekedéséről. A magyar társadalom minden egyes, közéleti felelősséggel bíró tagjának érdemes elgondolkodnia ezen: hogyhogy politikusainknak nem jutott eszébe a Török Bálint által olyan pontosan megfogalmazott és kézenfekvő válasz: „Meg kellett volna mondaniuk, hogy az áthelyezés, a felmentés, az átszervezés egy intézményben nem kényszerintézkedés, hanem vezetői jog és kötelesség.” De ha már az okokat elemezzük, engem nem elégít ki Török magyarázata: „a kulturált csevej bizony elandalította a két képviselőt”. Én egy ennél mélyebb okot is föltételezek. Van egy pár barátom — főleg ’56-osok —, akikről el tudom képzelni, hogy az „adminisztratív eszközök” hallatán ne éreztek volna erős hajlandóságot az asztal felborítására. Ami, ugye, nem lett volna politikushoz méltó magatartás (képletesen sem), hiszen bizonyára már önmagában az sem szerencsés, ha egy politikusnak egyáltalán leküzdeni való indulatai támadnak. Ha nem kötöttünk volna annyi paktumot a régi hatalmi elittel, bármilyen kényszerhelyzetben, kiszolgáltatottan, megzsa- roltan és végső soron igazolhatóan, ha jobban hangsúlyoztuk volna, hogy gondolkodásunk, módszereink, kategóriáink mások, még a nyelvhasználatunk is, s tartottuk is volna magunkat ehhez — nos, akkor bizony elemi reflexként kellett volna bekövetkeznie a csapda felborításának, a belesétá- lás helyett. Például így válaszolva: „Talán bizony a pártállamban érzi magát a kérdező, hogy ilyan kategóriát használ? Most értem csak meg Cassius bosszúságát (és vele az összes paktumellenesét, akár igazuk volt, akár nem). Amikor Antonius Shakespeare halhatatlan Julius Caesar-jában „hízelke- dők”-nek nevezi az összeesküvőket, akik Caesart, Brutus tanácsára, könyörgést színlelve, csellel ejtették el. „Hízelkedők! Köszönd magadnak, Brutus, most nem sértene e nyelv, ha Cassius rendelkezik.” Nekünk persze — éppen ez volt a szerencsénk — nem kellett senki ellen ösz- szeesküdnünk köztársaságunk megteremtéséért és védelméért (sajnos ellenünk annál inkább megtették, főleg a taxisblokád idején), mégis úgy érzem, hogy éppen azt nem tanultuk meg a pártállamtól, amit kellett, illetve lehetett volna. Amikor már végigkoldulták a Nyugatot kölcsönökért (kaptak is), és ennek megfelelően javában tartott az enyhülés, miközben már kezdett nálunk minden, ami pártállami volt, belülről szétrohadni, az elvtársak még akkor is kijelentették: „ideológiailag nincs ám békés egymás mellett élés!” S úgy tudták ezáltal az elvhűség látszatát kelteni, hogy talán még ez is hozzájárulhatott hatalmuk meghosszabbításához. Lehet, hogy vannak a politikában olyan kodifikált eszközök és módszerek, amelyek egy demokráciába beleférnek, noha a „homo morális”, az erkölcsi ember nem alkalmazhatja. Én mégis azt gondolom, hogy nagyon megfontolandó, sza- bad-e engedményeket tenni a pillanatnyi taktikai előnyök kedvéért a stratégia rovására, amelybe már az erkölcs szempontjai sokkal szervesebben beletartoznak. így például az is, hogy messziről kerüljük el ellenfelünk erkölcsileg kifogásolható és általunk is kárhoztatott módszereit, még akkor is, ha pillanatnyilag hasznosnak mutatkoznak. Ennek a szem előtt tartásában vélem kiteljesíthetőnek azt az erkölcsi megújulást is, amelyet a kormányzópárt még kormányra kerülése előtt meghirdetett, és amelynek megvalósításában minden eddigi eredmény mellett is maradt még tennivalója. Az ingalengés törvénye persze abszolút mértékben érvényesül a „bukott teóriák” területén is. Olyannyira, hogy meg sem kísérlem „a cél szentesíti az eszközt” elméletét valamiféle „dialektikus megközelítéssel” bírálni. Inkább megfordítom az egészet, és azt mondom: az eszköz szentesíti a célt. Hiszen az egész HISTÓRIA Kassa megszállása 1918-ban n Kassa elfoglalását az tette sürgetővé, • hogy Dvortsák Viktor 1918. december 18-án kikiáltotta az önálló Szlovák Népköztársaságot, mely magyarbarát politikát kívánt folytatni. Ez a kormány a magyar népkormányhoz fordult engedélyért, hogy ideiglenesen Kassán székelhessen, amíg Szlovákiában nem konszolidálódik a helyzet. „A tót nép nem ül fel a csehek félrevezető eszközeinek, és napok alatt nyilvánvaló lesz, hogy az igazi tót nemzeti érvényesülés ügyének egyetlen fizetett árulója sem akadt.” — idézi a korabeli közleményt Hosszú Ferenc: Hegytetőn három fenyő c. agyoncenzúrázott munkájában (II. k., 241. o.). Divis altábornagy december 13-án parancsot adott ki az előrenyomulásra „Kelet- Szlovákiába”. 15-én befutott a csehszlovák páncélvonat Poprádra. A magyar egységek Kassától északra, a mar- gitfalvi alagútnál fogtak hozzá a védelem kiépítéséhez. 16-án a csehszlovák csapatok birtokba vették Iglót és Lőcsét. December 28-án Margitfal- vánál a 30. lövészezred egyik százada lendült támadásba a magyar védőállások ellen. Mivel a magyarok túlbecsülték az előrenyomuló egységek erejét, ellenállásuk hamar ösz- szeomlott. Még ugyanaznap Eperjes harc nélkül került a csehek kezére. Az ottani helyzetet egyszerű tömörséggel Gömöry János, az epeijesi evangélikus kollégium igazgatója foglalta össze Emlékeim egy letűnt világról c. művében: „Eperjesre ... bevonult a csehszlovák katonaság, s vele együtt több olyan nyugati szlovák, akikben a nemzeti érzés sovinizmussá fokozódott. A hivatalokban a régi tisztviselőket félreállították, az ösz- szes magyar intézmények működését betiltották, az utcai és üzleti magyar feliratokat szlovák nyelvűekkel cserélték fel. A városi levéltár századokra visszamenő iratait leszórták a városháza lépőcsőjének aljára. Negyven magyar polgárt túszként a terezini fogolytáborba szállítottak.” (i. m. 114. o.) A kassai hadtestparancsnokság úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nincs esélye a csehszlovák egységekkel szemben, így a harc nélküli feladás mellett döntött. Még december 22-én a délutáni órákban elhagyta Kassát és Nyíregyházára települt. Kassát Schöbl saját szakállára foglalta el, Piccione tábornok kifejezett tiltása ellenére. Hét hét alatt a kis létszámú, gyöngén felszerelt csehszlovák egységek elfoglalták a leendő Szlovákia kétharmadát. 1919 januárjában Schöbl ezredes csoportjának parancsnoksága Zsolnáról Kassára települt. Ekkor már a csehszlovák hadsereg valamennyi egységének szlovákiai tevékenységét a kormcríz parancsnokság irányította Piccione olasz tábornokkal az élen. 1919. január 16-án szervezték meg Kassán a szlovákiai Országos Parancsnokságot, melynek parancsnoka Schöbl ezredes lett. Ebben az időszakban Nagyváradon történt egy apró epizód, mely jellemzi a korabeli helyzetet. A nagyváradi Hadapródiskola II/B osztályának diákjai összebeszéltek, és egy éjszaka fegyverestül, lőszerestül megszöktek. Elindultak, hogy Kassát fölszabadítsák. Átugrottak a kerítésen és a vá- radolaszi állomáson bevagoní- roztak, lepecsételtették magukat és mint gyümölcslekvár indultak útnak. Legalábbis ez volt feltüntetve a menetlevélen. Az iskola parancsnoksága táviratokat küldött mindenfelé és másnap délben már megoldódott a rejtély, a debreceni állomáson megtalálták a szabályosan lepecsételt vagont. Az osztályt azonban nem sikerült leparancsolni a vagonból, csőre töltött puskákkal álltak ellen. Végül is a tárgyalást folytató őrnagy cselhez folyamodott. Felajánlotta a diákoknak, hogy egy Erdélybe, a románok ellen induló katonaszerelvényhez csatlakoztatják őket, és majd ott harcolhatnak. De a vagont Nagyváradon lecsatolták a szerelvényről, és a hadapródo- kat visszaparancsolták az iskolába. Más körülmények között természetesen büntetés várt volna a szökevényekre. Koltay Jenő, aki ezt a történetet lejegyezte, így örökítette meg az iskola parancsnokának találkozását a diákokkal, akik teljes felszerelésben vonultak be irodájába: „—Szakasz, jobbra nézz! — vezényelte katonásan Ür- mösy, s maga is kemény fordulattal vetette fejét a parancsnok felé. — Ezredes úrnak alázatosan jelentem: a kettő bét parancsára elővezettem... Az ezredes szótlanul tekintett végig a soron. Gyerekszemeknek csodálatos tüze sugárzott felé, hogy szinte forrt tőle a terem levegője. S csak nézett... nézett... némán, szótlanul az ezredes... farkasszemet nézett az ifjúság csodákat teremtő, vakmerő tüzével... amelynek forrósága őt magát is elöntötte hirtelen... s egyszer csak megteltek szemei valami fényes csillogással... és két könnycsepp gördült alá szigorú arcán... Megcsuklott a hangja, amint Ürmösyhez fordult kurta parancsot adva: — Elvonulni...” (Graman- tik Margit: Kigyúló csillagok, B. 1930., 75—76. o.) Dr. Ján Sekác így emlékezett vissza az akkori időkre tíz év távlatából: „Kassa lakossága ezt a várost olyan természetességgel tartotta Maélet eszközök igénybevételéből áll, és aki kényes arra, hogy ne vegyen igénybe alantas vagy erkölcsileg kifogásolható eszközöket, annak nagy valószínűséggel a céljai sem lehetnek ala- csonyrendűek. Berzsenyi intelmére szeretnék csak emlékeztetni: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs. ” Kiss István Budapest Miniszterelnök kerestetik? Németh Miklós — a Nép- szabadság szerint (amely 52. évfolyamával elvállalja a véres múltat) nemrég „megüzente, hogy nem jön vissza” az MSZP-be miniszterelnök-jelöltnek. Furcsa megfogalmazás, a „szimpatizánsok” nem szoktak üzengetni, inkább csak a távolságtartók. Tényként kell elfogani azonban, hogy az MSZP-nek nincs miniszterelnök-jelöltje. Ugyebár könnyű volt a pártállam idején „vezető” embert találni, amikor Moszkva tologatta a bábukat, a karrieristáknak csak végre kellett hajtani az utasításokat, és bezsebelni a jú- dáspénzt, de most stratégákra lenne szükség, mert a társadalom vegetatív része — amelynek valóban a lét formálja a tudatát — egy ballépés miatt is hátat fordít, és akkor kész a bukás. Stratéga pedig ezek szerint a marxista gyorstalpaló „doktorok” között nincs. A három és fél évig kibi- celő, rémhírterjesztő hollóknak — a felelősséget megszállottként vállaló, „őskőzetből faragott” (Margaret Thatcher) volt miniszterelnöktől eltérően — csak a problémáktól való félelmük létezik, mert nincs mögöttük a minden körülmények között védelmet nyújtó szovjet szurony. így aztán most sunyin várják, hogy az eljövendő választások után ki az az elvbarát, akire ráakaszthatnák a felelősséget — tovább kibicel- ve. Németh Miklós úgy látszik, nem sétált be a kelepcébe. A részéről állítólag fennálló szimpátiának ellentmond az a tény, hogy „népszerűségét akkor erősítette meg, amikor ’89—90-ben következetesen eltávolodott a pártjától. Ez a távolságtartás, a mostani elutasítással, valamint az, hogy a „személye körül kialakult tartós rokonszen- vet nem akarja egyesíteni az MSZP állítólagos népszerűségével,” szintén a szimpatizálás ellen szól. Cséplő István Kismaros gyarország integráns részének, hogy a nyugaton lejátszódó eseményeknek — a köztársaság kikiáltásának Prágában és Túrócszentmártonban, a csehszlovák hadsereg előrenyomulásának — semmilyen jelentőséget sem tulajdonított, nevezetesen nem olyan értelemben, hogy Kassa sorsa bármilyen irányban érintve lenne.” (Jubilejny almanach mesta Kosic a vychod. Slovenska 1918—1928 — Kassa és Ke- let-Szlovákia jubileumi almanachja 1918—1928, Kassa, 1928., 30. o.) (Folytatjuk) Balassa Zoltán Svédek Gödöllőn és környékén 1710-ben Svédország háborúban állt Oroszországgal. A hadműveletek egy része lengyel területen zajlott, Az egyik svéd csapategység az orosz túlerő elől kénytelen volt hátrálni, és Rákóczi fejedelem Magyarországán keresztül kívánt eljutni a svéd uralkodóhoz, Xil. Károlyhoz, aki viszont akkor török földön volt. Rákóczi ehhez megadta az engedélyt, és a svéd csapatok egy ideig, január végétől márciusig a fejedelem seregével vonultak az országban, többnyire Pest vármegye területén. Az egyik tiszt, a német származású, de svéd zsoldban harcoló Schneider von Weismantel megörökítette az eseményeket. A magyar had a romhányi csatavesztés utáni napokban volt, az ütközetben egyébként a svédek is harcoltak, és több tiszt is elesett. A svéd csapat a magyarokkal együtt vonult vissza, február 2-án érkeztek Gomba községbe. Schneidern von Weismantel jegyezte fel, hogyan szállíttatta el Rákóczi a Gödöllő környékén előre felhalmozott búzát. A fejedelem azt találta ki, hogy az egész sereg szálljon nyeregbe, s mindenki vigyen magával egy-egy zsák búzát. „Sem az ő, sem a mi embereink nem mutattak erre nagy hajlandóságot, lettek légyen bár tisztek vagy: közém berek”— jegyezte fél. „Erre magába fejédeWtn helyezett maga mögé lován egy zsák búzát, s példáját követték a generálisok és a tisztek. "Maguk a svédek — bár kelletlenül — is felpakolták a zsákokat és Gödöllőre vitték, ahol Esterházy Antal kuruc generális vette át a búzát, hogy eljuttassa Érsekújvár várába. Pogány György
