Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-17 / 13. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 17., HÉTFŐ J3 Püspöki köszönet Szeretném értesíteni a Pest Megyei Hírlap olvasóit arról, hogy a váci egyházmegye püspöke levélben köszönte meg a galgamácsai lány ok-asszonyoknak az 1993 karácsonyi éjféli misén való részvételt, amelyet a televízió is közvetített. Egy teli busszal zarándokoltak el Vácra a szép népviseletbe öltözött asszonyok, akik ékességei voltak a misének. Legtöbben a régi hagyományőrző népi együttes tagjai voltak, amelyet Vankóné Dudás Juli vezetett és az együttes hazai és nemzetközi fesztiválokon sikert sikerre halmozott és hírnevet szerzett Galgamácsának. Meg kell még említenem, hogy a Gal- gamácsához tartozó filiár- ból, Vácegresről is szép számmal voltak hívek népviseletbe öltözve is. Most pedig köszönet a szervezőknek és azoknak, akik a régi népi együttesből is eljöttek: Ba- loghné, Pesti Andrásné, Sza- badszkiné, Barna Istvánné, Tóth Jószefné Cseri Julianna és Weisz Tamásné. Barna István Galgamácsa Belső megbékélés Köztársasági elnökünk az új év kezdetén — szokása szerint -— köszöntötte a magyar társadalmat. Ebben — eléggé nem dicsérhető módon — felhívott az önmagunkkal való megbékélésre, amely valóban alapja a társadalmi békének. Első hallásra furcsának tűnhet, hogyan lehet valaki haragban önmagával. A keresztény erkölcs szerint ez akkor van, amikor a „belső hang” bírálólag lép fel az egyén bűnös tevékenységével szemben. Ilyenkor az egyén elégedetlen —- szinte haragban van — önmagával. Ezt nevezi a keresztény erkölcs lelkiismeret-furdalás- nak. Javító folyamat ez, csak olyan személyeknél működik, akiknek a lelkűidében még van élő „közeg”. Akiben ez nincs, arra azt mondja a köznyelv: „elvetemült”. A lelkiismeretfurda- lás megszüntetése — vagyis az önbéke helyreállítása — csak bocsánatkéréssel és jóvátétellel érhető el. Erre kell hogy irányuljon az újévkori felszólítás. Az egyén és a társadalom ellen elkövethető legnagyobb bűn, az egyén természetes — veleszületett — jogai ellen való erőszak (rablás, gyilkolás). A diktatúrában mindkettőben volt részünk, elvették munkánk gyümölcsét, aki ellenkezett, azt pedig legyilkolták. Lelki- ismeret-furdalást az elkövetők részéről nem tapasztalunk, mert annak folyománya, a bocsánatkérés (jóvátétel?), egy III/III-as esetet kivéve nem történt. Hát valamennyi elkövető elvetemült lenne? (a Dudást bűnpártoló sajtó szerint ő csak „visszalövetett”). Ezektől még Ju- dás is különb volt, mert visz- szavitte a 30 ezüstöt azzal: „Vétkeztem, elárultam az igaz vért”. Persze az elnöki békéltető felhívásnak nem a fenti az alapja, hanem az azok miatt fennálló gyűlölködés, azonban ezt is a diktatúra emelte állami szintre, amikor kiírta az osztálybíróságon: „gyűlöld az osztályel- lenséget”, a börtönökben pedig: „ne csak őrizd a rabot, gyűlöld is”. Az elnöki szimat nem alaptalan, amikor békétlenséget jövendöl, de ennek elkerülése — ha már az elvetemültség miatt bocsánatkérés nincs — csak igazságtétellel lehet, mellőzve az elnök részéről is a sorozatos pártosságot és alkotmánysértést. A kívánatos cél érdekében járjon elől jó példával. Cséplő István Kismaros Vadász János tévedése Olvasom, hogy a kormányrendelet kizárta a legmagasabb közalkalmazotti osztályba történő besorolásból a felsőfokú „politikai” végzettségűeket, ami a szocialista érzékenységű Pedagógusok Szakszervezetében bizonyos zavart okozott. Vadász János, a közművelődési szakszervezeti vezető pedig mindent vállalva kiállt és úgy tiltakozott e kormány- rendelet „politikai diszkriminációja” miatt. Vadász Jánosnak hivatalból kell tudnia, hogy a 150/1992. számú kormány- rendelet éppén a szakszervezet kívánságára helyezte előtérbe közalkalmazotti vonalon a szakmai követelményeket. Tehát a mostani módosító rendelkezés is azt a célt szolgálja, hogy a nem szakmai jellegű politikai végzettséget nem tartja elfogadhatónak a magasabb fizetési osztályba való átsoroláshoz elegendő, többletértékű diplomának. Nem tudom tehát, hogy Vadász János kiket akar pártfogolni, amikor a régi rendszerben működött, marxista töltésű politikai egyetemeken szerzett diplomákat egyenlő értékűvé kívánja minősíteni egy orvosi, műegyetemi vagy agráregyetemi végzettséggel? Hol, mely területen kívánja érvényre juttatni a „marxista diplomásokat”? Hisz köztudott, hogy ezeket az elméleteket már világszerte sutba dobták, mert azok elméletileg és gyakorlatilag még a Szovjetunióban is megbuktak. Furcsa és tartalmában sánta Vadász Jánosnak az a fel- tételezése, miszerint a „marxista diplomáival végzettek diszkriminációja során fejezi ki „féltését”, hogy a következő kormány esetleg a jövőben más felsőfokú diplomákat is a marxista diplomához hasonlóan kétségbe vonhat, mint például az egyházi egyetemekét is. Vadász János féltő aggodalma együttérzőnek tűnhet, de a valóság vizsgálata során felesleges. Gondoljunk csak az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, melynek ősét 1635-ben Pázmány Péter alapította Nagyszombaton, és működését mindenkor — kivéve a pártállam idejét — olyan magas fokon tudta tartani, hogy az ott szerzett diplomákat a világ legfejlettebb országaiban is mindig elfogadták. Az egyházi egyetemeken nem a katekézist sulykolják a hallgatókba, hanem elsődlegesen a választott pályákhoz tartozó ismeretek európai szintű tartására törekednek, melyek szakmai emelkedését szolgálják a világ szellemi integrálódása céljából. Az egyefemi és főiskolai oktatás általános szintemelésére óriási szüksége van hazánknak. Köztudomású ugyanis, hogy a pártállam idején a nagy tudású diplomások nagy részét — akik nem hajlottak meg a rendszer előtt — félretették, vagy azok arra kényszerültek, hogy elhagyva hazájukat mellőzésük miatt fejlettebb országokban érvényesítsék nagy tudásukat. Az ország akkori iparosítása miatt utánpótlásul „gyorstalpaló” oktatással szalagon kreáltak „mérnököket”, akiket tudásban a barbárság szakaszának szintjén állóknak lehetett tekinteni. Nem is lehetett tőlük nagy eredményt várni, hisz legtöbbje az elemi iskola vagy a polgári iskola elvégzése után egy év alatt szakérettségit szerezve került az egyetemre, ahol nem volt meg az a szellemi alapjuk, melyre a diplomát jelentő ismereteket rá lehetett volna építeni. Nagy részük még a magyar helyesírást sem ismerte, és az általános műveltségük nem is hasonlított a magyar közvéleményben korábban megszokott mérnökéhez. De az fontos volt, HISTÓRIA hogy jó pártkáderek voltak, és legtöbbjük a politikai megbízhatósága révén munkahelyén felsőfokú besorolásban részesült. Iparunk főképpen ennek köszönhette, hogy gyártmányainak minősége messze alulmaradt a fejlett országok hasonló termékeitől ! Ám ez a fajta egyetemi oktatás politikája rányomta bélyegét az egész országra is. Innen van, hogy például Havas Henrik „docens” a televízióban történt szereplése során elárulta, hogy mit sem tud Keresztes-Fischer Ferencről, aki hosszú éveken át a magyar belügyminiszter volt, és aki mindig következetesen fasisztaellenes politikát folytatott. Havas őt ennek ellenére fasiszta beállítottságúnak nevezte a televízió közönsége előtt. Persze lehet, hogy neki ezt a pártállam idején így tanították, és sok mindent még így lát, biztosan még Horthy Miklóst is fasisztának minősíti. Nem ártana, sőt nagyon időszerű volna, ha a közéletben még meghagyott marxista diplomával rendelkező — a marxista filozófiát nehezen felejtő — személyeket álláspontjukban a valóság megismerésének idejéig kivonnák a tévedésekből vagy tendenciózus félrevezető közszerepléseikből. Mert felmérhetetlen az az ártalom, amit például Havas Henrik mint a szegedi egyetem újságírói tanszékének vezetője — tájékozatlanságánál fogva — még elkövethet! Monostory Imre Tököl A História rovatban megjelent írások tartalomjegyzéke A csaknem egy esztendeje indított rovatunk azt a célt szolgálja, hogy a magyar történelem iránt érdeklődők érdekes, olykor nehezen hozzáférhető tanulmányokkal, ismeretterjesztő írásokkal bővíthessék tudásukat. Az alábbi tartalomjegyzéket emlékeztetőül adjuk közre, ezzel is segítve az eddig megjelent anyagok áttekintését. I Clair Vilmos: Deli Vid magyar és Demirkán tö- • rök bajnok — 1566 június (a Magyar párbajok című könyvből, megj.: 1993. február 11.). Vay Sarolta: A cár diadém- ja (a Régi magyar társasélet című könyből, megj.: február 12.). Pongrátz Gergely: Corvin köz, 1956 (részlet, megj.: február 13.). Clair Vilmos: Magyar párbajok (részlet, megj.: 1993. február 15.). Berzeviczy Albert: Régi emlékek (részlet, megj.: 1993. február 16.). Vay Sarolta: Hajdani bálok (a Régi magyar társasélet című könyvből, megj.: február 17.). Vay Sarolta: Az első pesti fürdő (a Régi magyar társasélet című könyvből, megj.: február 18.). Makkai László: Magyar— román közös múlt (részlet, megj.: február 19.). Kajetán Endre: A második Mohács (részlet, megj.: február 20.). Tardy Lajos: Ürömi krónika (a Régi hírünk a világban című könyvből, megj.: február 22'.). Vay Sarolta: Budapesti árvizek (a Régi magyar társasélet című könyvből, megj.: február 23.). Antalffy Gyula: Nyúzó uraimék (az így utaztunk hajdanában című könyvből, megj.: február 24.). Szombathy Viktor: Tarkő (a Száll a rege várról várra című könyvből, megj.: február 25.). Vay Sarolta: Nagy vadászatok e század elején (a Régi magyar társasélet című könyvből, megj.: február 26.). Daniel Speer: Magyar Simplicissimus (részlet egy XVU. századi útleírásból, megj.: február 27.). Horthy Miklós kormányzó kiáltványa a nemzethez 1944. október 16-án (megj.: március L). Gróf Széchenyi István levele William Tiemey Clarknak (megj.: március 2.) Pest-Pilis-Solt vármegye nemeseinek névsora az 1754—55. évi összeírás alapján (megj.: március 3—4., I—II.). Vay Sarolta: Borosjenői Tisza István öngyilkossága (a Régi magyar tájsasélet című könyvből, megj.: március 5.). Tardy Lajos: Dunántúli útonállók aratása az 1430-as években (a Régi feljegyzések Magyarországról című könyvből, megj.: március 6.). Antalffy Gyula: A posta- hintó meg a gyorsparaszt (az így utaztunk hajdanában című könyvből, megj.: március 8.). Béla király jegyzője: A magyarok cselekedeteiről (részlet, megj.: március 9.). A cenzúrahivatal aktáiból: Pest-Pilis-Solt vármegye tiltakozik az országgyűlési ifjak elfogatása ellen (megj.: 1993. március 10.). A cenzúrahivatal aktáiból: A helytartótanács 1837. szeptember 19-i tanácsüléséből Pest vármegyéhez (megj.: március 11.). Béla király jegyzője: A magyarok cselekedeteiről (részlet, megj.: március 12.). Supka Géza: A fiatal „Apó” (részlet az 1848—1849 című könyvből, megj.: március 16.). Vay Sarolta: Az első cilinder Magyarországon (megj.: március 18.). Supka Géza: Messenhau- ser, a hős (részlet az 1848—1849 című könyvből, megj.: március 19.). Hardi Péter: Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához (megj.: március 20—április 3., I—XIII.) Hardi Péter: A vörös uralom pap áldozatai (megj.: április 3.). Antalffy Gyula: A menet- rendszerű társaskocsi (megj.: április 5.). Jókai Mór levelei: Arany Jánosnak — 1847. június 18., Petőfi Sándornak — 1847. augusztus 18. (megj.: április 6.). Bánó Attila: A fővezér szálláshelye (Horthy Miklós és a Gellért Szálloda (megj.: április 7.). Béla király jegyzője: A magyarok cselekedeteiről (részlet, megj.: április 14.). Domokos János: Katonadalaink, katonanótáink (megj.: április 16.). Illyés Gyula: Petőfi Sándor (részlet, megj.: április 17.). Harsányi László: A kisan- tant változásai (megj.: április 19—21., I—III.). Tardy Lajos: Szép rabszolganő — tíz dinárért a Régi feljegyzések Magyarországról című könyvből (megj.: április 22.). Vay Sarolta: Mikor kezdtek csárdást táncolni? (a Régi magyar társasélet című könyvből, megj.: április 24.). (Folytatjuk) Eró'dítményépítés Pakonyon A várépítés engedélyezése a középkorban az uralkodótól függött, érthetően, hiszen fontos, az ország védelmét meghatározó létesítményekről volt szó. Pest megye területén viszonylag kevés vár épült — elsősorban a határvidéken, illetve a stratégiailag fontos helyeken épültek várak. (Igaz, a megyében állt Buda és Visegrád vára, bár ezek elsősorban uralkodói székhelyek voltak.) Zsigmond király uralkodása alatt viszonylag sok várépítési engedélyt adott ki, bár feltehetően a kiadott engedélyek nagyobb része nem igazi vár, hanem megerősített kastély volt. A Zsigmond alatt kiadott engedélyek négy részből álltak: a király kinyilvánította különös kegyét; az engedély meghatározta az építendő vár helyét, a pontos kijelölés azonban mindig a tulajdonosra maradt; pontosan tisztázta az erőd jellegét és végül kiterjesztette az engedélyt a kérelmező utódra is. Ennek azért volt jelentősége, mert költséges, hosszú ideig tartó munka volt egy-egy vár felépítése; sok birtokos csak az elvi engedélyt szerezte meg, a tényleges építkezést utódaira hagyta. Zsigmond király 1417. január 17-én adott ki egy ilyen engedélyt JBakonyi Jakab fia Jánosnak és Jakab vejének, András fia Domokosnak: a király hozzájárult, hogy .,birtokaikon, főként a Pest megyei Pakonyon erődítést építhessenek. ’’Zsigmond haláláig nem készült el (vagy olyan kicsi lett, hogy nem vették jegyzékbe), mert az 1437—39-ben készült várjegyzékben nem szerepel a pakonyi vár. Pogány György
