Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-25 / 20. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 25., KEDD 13 Válasz egy elkeseredett levélírónak A Pest Megyei Hírlap 1994. január 12-i számában, a „Levelünk jött” című rovatban jelent meg Végh Istvánná dolgozónk „Pezsgő helyett könnyek!” című írása. Amennyiben úgy gondolják, hogy a korrekt tájékoztatáshoz, illetve a „hallgattassák meg a másik fél is” elvhez hozzátartozik, úgy levelünk megjelentetéséhez hozzájárulunk. Németh Béláné bér- és munkaügyi osztály vezetője * Kedves Irénke! Ügyen megengeded, hogy így szólítsalak, hiszen több mint egy évtizedig munkatársak voltunk a Parma Patikánál. „Pezsgő helyett könnyek” című írásodat olvasva szomorúság és bosszúság kerített hatalmába. Szomorúság azért, mert bár egészen az utóbbi időkig elkerülte vállalatunkat a manapság oly általános „leépítés”, azonban nehezedő gazdasági helyzetünk — sok más szükséges intézkedés mellett — a létszám mérsékelt ütemű csökkentését is indokolté tette. A bosz- szankodás azért ragadott el, mert a cikkedben — elnézést, de nem tudok másképp fogalmazni — több valótlanságot állítasz. A felmondás oka nem az idegen nyelv ismeretének hiánya volt — mint ahogy írod —, hanem belső átszervezés és ennek kapcsán történő létszámcsökkentés. Erről szól a felmondásod is. Az kimaradt a cikkedből, hogy az irattárban a belső átszervezés rajtad kívül sajnos további négy főt is érintett. Még a felmondás szóbeli közlése előtt megkíséreltük, hogy a vállalat más részén elhelyezzünk, de erre lehetőség nem volt. Elhelyezésed, illetve ellátásod további esélyeit latolgatva felhívtuk figyelmedet az előnyugdíj intézményére is, melyre végső esetben lehetőség van, ha a munkaügyi hivatal nem tud megfelelő munkahelyet biztosítani. (Korengedményes nyugdíjat a már említett gazdasági körülmények miatt vállalatunk nem vállalhat.) Azt sem említetted meg a leveledben, hogy nem üres kézzel bocsátottunk utadra. hogy munkaviszonyod majd 1994. március 4-én szűnik meg, és a felmondási idő teljes tartalmára a munkavégzés alól mentesítettünk, figyelembe véve, a vállalatnál eltöltött munkaviszonyodat. Vállalatunk kollektív szerződése a kötelezően előírtnál kedvezőbb végkielégítést ír elő, így részedre 8 havi átlagkeresetnem megfelelő összeget fizettünk ki. Nem gondolom, hogy ezek kárpótolnak bárkit is az elvesztett munkahelyért, azonban segítik átvészelni — legalábbis anyagilag — a nehéz időszakot. Nem felel meg a valóságnak, hogy eleve lebeszéltünk a „sérelem” orvoslásáról, hiszen a felmondólevél a munkáltatóval való egyeztetési lehetőségről, valamint a munkaügyi bíróságnál tehető előterjesztési lehetőségről is felvilágosít. Nem hiszem, hogy a Parma Patikánál manapság csak a főnökök tudnak mosolyogni, nevetni. Nem hiszem, hogy a dolgozókat évek óta rettegésben tartjuk. A tények és a várható változások ismertetése — melyek sokszor valóban nem adnak okot mosolygásra és nevetésre — úgy gondoljuk, kötelességünk a dolgozókkal szemben. A gyógyszertárak privatizációja évek óta a „levegőben lóg”. Nem ijesztgetés, ha tudomásul vesszük, hogy a vállalati létszám több mint kétharmadát kitevő gyógyszertárak privatizációja után — amennyiben a központi apparátus átalakul — a ma meglévő létszámot jelentősen csökkenteni kell. Ma azonban, e nem túl szívderítő intézkedésnek komoly, súlyos gazdasági okai vannak. Ezt nem kívánom részletezni, hiszen az eseményeknek Te is részese voltál. Úgy gondolom, hogy a maga nemében egyébként szenzációs cikk nem oldja meg a Parma Patika, sem Végh Istvánná, sem más problémáját. Azt csak remélem, hogy megírásához az elkeseredés és nem az ártó szándék vezetett. Szeretném, ha elhinnéd, hogy kétségbeesésedet emberileg messzemenően megértjük, de a külső hatásokat sajnos nem tudjuk kikerülni. Bízva abban, hogy helyzeted rendeződni fog. Üdvözöllek: Németh Béláné Budapest Őrzők, vigyázzatok...! Kitört — a médiaháború után a szépirodalmi és színművészeti háború is! Nem hallhatjuk és nem láthatjuk „legkitűnőbb” íróink műveit a rádióban és a televízióban, mert több mint száz író és színművész megfosztott bennünket politikai célzattal ettől a gyönyörűségtől. Jaj neked, te szerencsétlen Magyarország! Mindössze két dolog nyújt, e „nemzeti szerencsétlenségben” szerény vigaszt. Egyrészt az, hogy a bojkottáló íróknál és színészeknél nagyobb számú pályatárs háborodott fel és tiltakozott e kulturális hadüzenet ellen. A másik örvendetes felismerés, hogy történelmünk legnyomorúságosabb korszaka, az elmúlt 30—40 év ilyen nagy számú művészt adott ennek a sokat próbált nemzetnek. Közel tízszer annyit, mint ahány alkotó a megelőző 150 évet túlélte! Gondoljuk csak meg: a XIX. század elejétől, mondjuk Csokonaitól a XX. század közepéig, 1940-ig, József Attiláig, Móricz Zsigmondig terjedő korszak irodalmi életünk legtermékenyebb korszaka: fénykora. E 150 év azonban igazán nagy, klasszikus alkotót talán ha húszonvalahányat adott hazánknak, ennyien maradtak fenn az idő rostáján. A toliforgatók óriási tömegét kiszellőztette irodalmi életünkből a történelem. De soha, sem a megmaradók, sem az elvérzettek közül senkinek sem jutott az eszébe, hogy politikai haragszomrád- ból eszmei mondanivalóinak terjesztését, műveinek társadalmi hatását korlátozza. Mily’ különös lett volna, ha a társadalmi elismerés hiánya miatt Csokonai megtiltja a Dorottya kinyomtatását, vagy ha Katona a Bánk bán színházi mellőzése miatt nem engedi a mű nyomdai megjelentetését. Az igazi művész sohasem vállalta még a passzív rezisztenciát sem, a harcnak e szerencsétlen módszerét. Ők műveikkel szálltak csatasorba, gyakran a meghurcoltatást, az üldöztetést, a nyomort is vállalva. Most nagy számban szerveződött kétes politikai erővé „nagy íróink, művészeink” olyan sereglete, amelynek tagjai 40—30—20—10 éve bontogatták művészik szárnyaikat. Történelmünk leggyalázatosabb korszakában, méghozzá személyes művészi ambícióktól sarkallva. (írni soha, Rákosi, Gerő, Kádár uralma idején sem volt kötelező!) Nagy részük oly korban vált íróvá, művészé, „mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős", „mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit”, oly korban, „mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra, mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más — a rettentő szavak tudósa, Ésai- ás. ” (Radnóti) Sajnálom, hogy éppen Esterházy Péter fogalmazta meg az Új Magyarország hasábjain zavarodottságát: ő sem sejtette (vajon miért?!), hogy bojkottjuk szakítópróba lesz! Azt viszont elképzelthetőnek tartotta, hogy a külföldi gyógykezelésről hazatérő miniszterelnök az elektronikus médiumok alelnö- keit úgy fogja kirúgni, hogy a lábuk sem éri a földet... Vajon miért gondolták a gyűlölet elleni kampány egykori szervezői, a demokrácia szabadelvű védelemezői, hogy politikai — és nem művészi — érdekeiket kényszer alkalmazásával, zsarolással, az erő demonstrálásával a leghelyesebb érvényesíteni?! Nem kellene már az előző rendszerben megszokott gyakorlaton végre változtatni? Nekem nem Esterházy Péterrel van vitám, hanem mindazokkal, akik vele együtt a kényszerhelyzetek teremtését célzó erőfitogtatás hívei, a bojkottot támogatók mindegyikével. Őszintén fájlalom, hogy sohasem fogom megtudni, száz év múlva miként vélekedik róluk az irodalomtörténet, s közülük hánynak marad fent a neve pusztán e szerencsétlen kampány támogatójaként. De hát nem ez a lényeges! Hadd idézzem a költőt: „Jót s jól. Ebben ál! a titok, ezt ha nem érted/ Szánt és vess. ” S hagyjad másnak az áldozatot." Rangos író, költő erre figyeljen! Tamási Máté Budapest HISTÓRIA Az altaji népek ősvallása, tekintettel a magyar ősvallásra V ' A halottaknak nyújtott áldozatot azon- • ban, bár egyébként is indokoltnak találtuk a vallásos szemlélődés által, főleg azon félelemből magyarázza Castrén, mellyel az altaji népek a holtak iránt viseltetnek. A halottaknak saját országuk van ugyané népek szerint, a föld alatt; de általánosnak látszik a képzelet, hogy a földön is bolyonganak, főleg az éj sötétében vagy zivatarban. Leginkább a szél üvöltésében, a lombok susogásában, a tűz sustorgásában és más természeti tüneményekben ismerhetni rájok. Az élők szemei nem láthatják őket, csak a sámánok kábult állapotban. A közönséges embereknek csak mint rossz lelkiismeret jelentkeznek, vagy álmukban kisértik őket. Leginkább kártékony szándokkal látogatják meg az élőket: ezért félnek tőlük, s mindenképp igyekeznek őket eltávoztatni. A csu- vasoknál izzó vasat dobnak a koporsó után, hogy elzárják a visszatérési utat a halott előtt; s toráldozat alkalmával kéri a gyermek elhunyt atyját, ne térjen vissza. A cseremiszek karókkal veszik körül a sírt, hogy át ne hághassák halottaik. S míg egyes altaji népek toroznak, áldoznak a halottaiknak, s lakomák, ünnepeik alkalmával is eleséget küldenek elhunytaik sírjára, hogy az élők közt ne legyenek kénytelenek keresni élelmet: a szamojédok, osztjákok és más északi népek közt a sámánok varázslattal igyekeznek a sírba maradásra bírni a halottakat. Különösen félnek pedig az egyes altaji törzsek a meghalt sámánok leikeitől. A sámánok tudniillik az életben is hatalmasak, mint varázslók, s haláluk után, a szamojédok szerint, a legártalmasabb szellemekké válnak, az úgynevezett itarmakká. Ugyanezen hit és az osztjákok és több más éjszak-ázsiai nép között, valamint a mongoloknál is. Habár az elhunytak, az altaji népek képzel me szerint a földön is kísértenek: sajátlag mindazáltal inkább a föld alatt vagy a sírban van lakásuk. E sírt az altaji népek mind a földbe ásták. Kivételképpen fordul elő az eset, hogy a halottat nem temették el; — ez esetben a lélek is ott tartózkodik, ahol a test hamvait őrzik. Rendesen azonban az elhunytak lelkei földalatti lények: manalainen, mint a finn nevezi. A runókban és mondákban kétféle nézettel találkozunk a lelkek tartózkodási helyéről. Egyik szerint a lelkek a sírokban folytatták árnyéletüket; a másik nézet szerint a föld alatt bizonyos helyen gyűltek össze, amelynek neve tuonela vagy mana- la. Azt előbbi nézet kétségkívül régibb, mint nyersebb felfogáson alapul. Az altaji törzsek közt, melyek még mindig eredeti, mondhatni természeti állapotukban vannak, most is e nézet az uralkodó: míg az utóbbi hitet csak a finneknél, lappoknál és Dél-Szi- béria némely tatár törzseinél találjuk föl. A finnek képzelme a halottakat is istenek ótalma alá helyezte. Azon istent, aki a sírokon és ezek lakói fölött uralkodik, kalmanak nevezték; míg a lelkek alvilági gyűlhe- lyének ura tuoni vagy mana. Kalma, úgymond Castrén, eredetileg halottszagot s a Kalevalában temetési helyet jelent. Ez istenségről azonban csak igen gyér adatok maradtak fönn; a rokon népeknél neve sem fordul elő. Annál gyakrabban emlékszenek az runók tuoniról és manáról. Mindkettő sajátképp az alvilág istene; olykor mindazonáltal magát az alvilágot is jelenti, de amely esetben többnyire tuonelat és manalat olvasunk. Tuonelat a német Tóddal és a görög thanatosz- szal egy eredetűnek s így a finnben idegen szónak tartja Castrén. Finnül az alvilág sajátképp maan ala (föld alatti), honnan összerántva lesz ma- nala. Mana tehát: föld alatti isten, és manala: föld alatti hely. Vajon nem okszerűebben hozhatjuk-e tehát e szókkal összeköttetésbe a magyar manó szót, mint régibb mitológiáink szerint, a manicheiz- mussal? Egyaránt mondjuk: „vigyen el a manó!” és „eredj a manóba!” A mindkét szólásforma megfelel a finn mana „alvilági isten” és manala (al=ó, például álmámmá) „alvilági hely”.* Mellőzöm e helyen, minő színekkel festette utóbb a finnek képzelme a halottak országát és ennek urát iszonyú családjával. Oly részletek, melyek többnyire a finn költészet saját eredményei; s én csak azon főbb vonásokat állítom egybe, melyek általában az altaji népek őshitére vetnek világot. Az atlaji népek közt, mint az idevonatkozó számos ne- veztből látjuk, meglehetősen ki van fejlődve a lappoknál is az alvilág hite. Az előttük fekvő adatok azonban nem nyújtanak afelől határozott fogal* A szó eredete ismeretlen. Irán egyeztetése és egyéb származtatása nem fogadható el mat. S még hiányosabbak e részben az adatok a tatár népek képzetéről. A szajáni fe- nyéreken (a jenyiszeji kormányzóság déli részén) lakozó tatár törzsek azt képzelik, hogy a halottak országában kilenc úgynevezett irle-klán [-erük kán] országok kik közöl egyik fejedelem vagy atamán, s jogarának, a halottakon kívül, számos látható és láthatatlan szellem hódol. S valamint a tatároknak, úgy a szamojédoknak is sok mondájuk van a föld gyomrában lakó jü és rossz lényekről. A csuvasok Esrel név alatt imádják a halál istenét. Legkevesebbet tudunk az osztjákok, cseremiszek, vogulok, votjákok túlvilágot illető hitéről. (Folytatjuk) Csengery Antal Letelepedési feltételek a megyében A 19. század első felében, a rendi keretek között élő társadalom meglehetősen szigorú előfeltételeket támasztott egy adott településre való költözés engedélyezéséhez. Részben a céhek hatására: a mozgéknyabb iparűzőktől tartottak a céhmesterek, és így próbálták a „konkurenciát” visszatartani. Általában a házvásárlást kötötték ki, a letelepedni szándékozónak tehát jómódúnak kellett lenni. Ráckeve is ezt a gyakorlatot követte. Egy lórévi szűcslegénynek még a helyi céh is javasolta az engedély megadását, ám a tanács hajthatatlan maradt: „Mivelhogy itt különben nagy számmal volnának a szűcsök, úgy hogy már azok is terhesen fizetnek csekély keresetjükből adójokat, de különben is az efféle zsellérsor- sú emberek több adófizető társaiknak úgy mint a Törzsö- kös Gazdáknak nem kevés kárára volnának a közteher viselése melletti tehetetlenségek miatt, kérése csak akkor fog teljesítettni, ha és amikor itt házat vehet.”Az 1843. január 26-án hozott határozatot pár évvel később, 1845-hen másik is követte, külön lakhatási díjat kértek a beköltözni szándékozóktól. A tanács külön bizottságot is felállított „a beköltözködéssel nyerendő haszonvételi díj kiszámítására”. Egyszer tekintettek csak el a házvásárlástól: egy kőműves esetében. Mint a tanács indokolásából kiderül, azért, mert a kőműves úgyis épít majd magának házat „és kőművesre a városnak tagadhatatlan szüksége van”, mivel a régiek kihaltak, megbetegedtek vagy elvándoroltak. Pogány György
