Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JANUÁR 8., SZOMBAT A csikós tv-feldolgozásához Könyvespolc Egy népszínmű buktatói Ritka vendég mostanában a televízió képernyőjén az újonnan készült hazai tévéjáték. Különösen az, amelyik régebbi irodalmunkból merít, évtizedekkel, esetleg századnál is régebben írt művel ismerteti meg a ma nézőit. Kevés fogalmunk van már a hajdan oly kedvelt népszínműről, „ősdarabjának”, Szigligeti Ede A csikósának új, televíziós feldolgozását láthattuk a héten Zsurzjs Éva rendezésében. Szigligeti Ede, a múlt század magyar színházi életének egyik meghatározó egyénisége, kinek nevét leginkább Lihomfi című színművével összekapcsolva is- meijiik, 1847-ben írta A csikóst. Bécsi minták hatására született meg eme első magyar népszínmű, melyben — szemben a műfaj későbbi darabjaival, például Tóth Ede A falu rosszával, Csepreghy Ferenc Piros bugyel- lárisával — még nagyobb szerepe volt a cselekménynek, mint a dalnak. Itt még igazi, izgalomra alkalmat adó tétje van a játéknak, azonkívül társadalmi töltése is: győz-e a szegény emberek igazsága az urak hatalmával, ravaszságával, gonoszságával szemben? Diadalmaskodhat-e a józan paraszti ész — pontosabban csikósész — azokkal szemben, akik külhonból hozzák a falvak, a puszták népe iránti megvetésüket? Hiszen ők sem, a nép különböző képviselői sem fognak ösz- sze. A telkes jobbágynak már kevés a nincstelen csikósbojtár, más, tehetősebb férjet szánna a lányának. Szerencsére ott van a háttérben a bölcs, öreg, tapasztalt csikós számadó, aki mindenen átlát, mindent elrendez. Nem egyedül. Emberséges szövetségesre talál az „urak” között is a rejtélyes, félreértésre, elhamarkodott ítélkezésre alkal- mat adó gyilkossági esetet kivizsgáló bíró személyében. Végül minden elrendeződik. A velejéig gonosz szereplő, hiába lakik palotában, hiába őrzik lakájok, lelepleződik, s —; feltehetően — elnyeri méltó büntetését. A fiatalok egymáséi lesznek, a csikósbecsület pedig fényesen tündököl. Eléggé vegyes színvonalúra, talán még vegyes stílusúra is sikeredett a tévéjáték, aminek okát a bizonytalanságon kívül abban a kérdésben, hogyan is jelenítsünk meg egy népszínművet, kereshetjük a helyszínekben, a szereplők különböző szintű színészi játékában is. Nehéz lehet realistán játszani egy skanzen faluban. Nehéz a realizmustól elvonatkoztatni egy valódi mezőn. A főszereplő fiatalok inkább csak megjelenésüket adják, típusokként — daliás és egyenes legényként, szép és tiszta leányként —, s nem jellemekként vesznek részt a játékban. A .jellemszínészek” között gyengék és kiválóak egyaránt találhatók. Bizonytalanság érződik a közben-közben felcsendülő népdalok kiválasztásában is. Szépek ezek a dalok, de inkább olyanok, melyek kizökkentenek a cselekményből, ahelyett, hogy annak menetébe illeszkednének. De minden kifogás mellett, jó volt megismerni A csikóst. Nádudvari Anna Xantus Gyula temetése Holnap a Duna Tv műsorán Portrévázlat Kovács Margitról Xantus Gyula festőművész, egyetemi tanár búcsúztatása január 24-én, hétfőn 11 órakor lesz a Farkasréti temetőben — tudatta a Magyar Képzőművészeti Főiskola. Xantus Gyula 1919. december 28-án, az erdélyi Bo- rosbenedeken született. A képzőművészeti főiskolán Szó'nyi István növendéke volt. Az 1950-es években szerepelt először tárlaton. A Fényes Adolf-teremben, majd a Csók Galériában is bemutatták képeit. A képzőművészeti főiskolán tanított 1963 és 1980 között. Xantus Gyula 1988-ban a Simontomyai Vármúzeumnak adományozta 35 festményét, egy évvel később pedig a győri Xantus János Múzeumban volt kiállítása a mesternek, aki 1993. december 29-én, életének 75. évében hunyt el. A Duna Tv jóvoltából holnap este (20.25-kor) Kovács Margit keramikus életművével ismerkedhetünk egy kisfilm jóvoltából. És nem csupán életművével, hiszen Zádori Ferenc operatőrnek köszönhetően a művész törékeny alkatát is megörökítette a filmszalag, nem véletlenül szentendrei műtermében, amint épp kerámiáit formálja... Túlzás nélkül állítható, hogy a Szentendrén található Kovács Margit Múzeum nemcsak magának a városnak, hanem az országnak is az egyik leglátogatottabb múzeuma. Az immár második évtizede megnyitott tárlat termeiben végigkövethetjük névadójának állomásait. Zsánerfigurái a hétköznapi emberek életének ünnepi pillanatait idézik. A bemutatótermekben az élet momentumai — a születés, a házasság, majd a halál — mint a népi élet eseményei vannak jelen. A hetvenes évek közepén (ekkor hunyt el a művésznő édesanyja) formálódtak meg korongjain a mérhetetlen gyász és fájdalom szobrai. Ezekről is többet tudunk meg a portréfilmből. A Már csak a cserép beszél... című, Kútvölgyi Katalin rendezte rövidfilmben a mű továbbéléséről ezeket mondja Kovács Margit: „És milyen csodálatos: a fazekas már rég nincs sehol, de jókedve, humora, pajzánsága, öröme, gyásjza ott duruzsol továbbra is a cserepeiben, és mesél az utána jövőknek.” (bozó) Ritka egyháztörténeti lelet Régi feltételezést igazoló ásatási eredmény s egyben az elmúlt év első számú zalai régészeti meglepetése volt: Hahó- ton megtalálták a XI—XII. századi Szent Margit-kolostor kiinduló alapfalait, amelyek jelentős részére a mai, műemlék jellegű templomot ráépítették. Az azonosításhoz két közvetett bizonyíték szolgált. Egy somogy- vári apát korabeli levelében már szerepel a haholdi kolostor; a másik bizonyíték a Szent László alapította zágrábi püspökség egyik kódexe. Emlékkiállítás a Nemzeti Galériában Ország Lili reneszánsza Egy korai Ország Lili-festmény Nem mindennapi esemény színhelye volt a napokban a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeleti teremsora. Mert — noha a nemrég Pécsett és Székesfehérváron is volt kiállítása, és képei külföldi tárlatokon is szerepeltek — mégis ritkán látni Ország Lili képeit. Az is különleges- alkalom, hogy ez az Ország Lili-emlékkiállítás a Nemzeti Galériában egybeesett a művészről szóló első komoly monográfia megjelenésével. (A hatvánas években már megjelent egy kis könyv Ország Liliről, Németh Lajos tollából.) A mostani album szerzője, S. Nagy Katalin életében is közel állt a művészhez. Alapos ismerője az élet- körülményeknek, ő a hagyaték feldolgozója is. Ismereteit igen olvasmányos formában osztja meg velünk. S a gazdag dokumentáció felkelti az érdeklődést mindazon emlékek, dokumentumok iránt, amelyek terjedelmi okokból nem kerülhettek a kötetbe. Szerencsés az a tárlatlátogató, aki e könyvvel a kezében keresi fel a Nemzeti Galériát, hiszen legtöbben csak a labirintusokat festő, rajzoló Ország Lilit ismerik. A monográfiában és az emlékkiállításon viszont feltárul a művész többi korszaka is. A Galéria Jelenkori Gyűjteménye ugyanis jelentős kollekciót őriz Ország Lili műveiből. A teljes pályát felölelő százhatvannyolc festményből, kollázsból, monotípiából választották e tárlat anyagát. Olyan műtárgyakat, amelyek a rendszeres tárlatlátogatók számára is ismeretlenek. Bevallva, bevallatlanul az a cél vezérelte a rendezőt, hogy az egymáshoz kapcsolódó műveken keresztül lessük el az Ország Lili-féle alkotómódszert. Az olyan sorozaton, mint a Labdázó, végigkísérhetjük a motívum redukálásával kialakuló letisztuló formák megjelenését. Ország Lili, a főiskola .elvégzése után, az ötvenes években, szürrealista képeket festett. Később kollázsokkal próbálkozott. Korai képein a fal, mint metafora az épített környezet baljós jelentését hordozza. „Városos” képeit a sűrűn egymás mellé sorolt apró formák, jelek, ősi írásjegyek, architektúra-elemek töltik meg. Ezek az elemek megjelennek labirintus-sorozatában is, miközben túllép korábbi önmagán. Az 1926-ban született művésznő alkotóereje teljében, 1978-ban hunyt el. Akkor, amikor végre műteremlakást kapott, amikor sorra aratta sikereit külföldi kiállításaival. És amikor, majd két évtizedes várakozás után, kiállítha- ott a Műcsarnokban. Ima Isten küszöbe előtt A Littera Nova Kiadó első kötetét olvasgatom. A puritán fehér borítón kék-ezüst betűkkel — Novak Géza: ANGYALKÍSÉRTET. Szimbolikusnak érzem ezt a puritánságában is megragadó borítót (Gosztola Gábor munkája) és a verseskönyv címét is, nemcsak az egészen fiatal költőre, de a most induló kiadóra nézve is. Géher István, miután négy éteri tisztaságú sort idéz a szerzőtől: „még minden kétesélyes / még minden igen és nem / még minden tiszta / és szép és veszélyes” — így volt bevezetőjében: „Az első kötet mindenkor »angyalkísérlet«. Tusakodás a versben megidézett erővel, mely szerencsés esetben néven nevezi a költőt.” Novák Gézának nem az a legfőbb erénye, hogy máris, huszonhárom évesen otthonosan mozog a különböző versformákban: legjobb „kötöttversei” szabadon lélegeznek, szabad versei pedig fegyelmezetten, szépen sorjádzó metaforaláncban közvetítik a lélek legapróbb rezdüléseit. A megszólaltatott világ gyakorta a metafizikus dimenzió, a transzcendens életérzés: Istent szólítja meg a költő, az abszolútumot: önmagát, a világ nagy, végső lételméleti problematikáját feszegeti. Teszi ezt könnyedén, játékos ih- letettséggel, nyoma sincs verseiben a világfájdalmas póznak. Novák Géza verseinek másik fontos vonulata a mindenfajta zsarnokság elleni tiltakozás, az önvizsgálatra való késztetés, a szeretet hangján. A költő nem ítél: leleplez és feloldoz. Szuverén versvilágot sejtető, hosszú lélegzetű poémában, mérték és értéktar- tóan archaizálva, kultúrtörténeti keretbe ágyazva súgja az „imát az ártatlan kémekért”. A harmadik irányzata poé- zisének egy szabálytalan szonettkoszorúban teljesedik ki. A természet, a mítoszok, a fi- lozofikum szirénhangjaira figyel, azokat kottázza verssé: antinómia és analógia szerves, konstruktív elemei szonettkoszorújának. Mondanivalójának súlya van — tömörsége, legjobb verseiben mélylélektani dimenziók hordozója. Ilyen a Dosztojevszkij című: „legyetek, minta / gyermekek / oly szűziek és / gyöngéd-tiszták! / vigyázzatok, ha elmegyek / míg véremet az / istenek isz- szák". Balázs Adina PMH-Galéria * PMH-Galéria * PMH-Galéria Remsey Jenő: Pipás önarckép Remsey Jenő Nagykőrösön született 1885. november 2-án. Festő, költő és író volt. Tanulmányait Budapesten, majd Bécsben és Münchenben végezte. Tagja volt a Gödöllői Művésztelepnek. Két ízben, 1909-ben és 1920-ban kollektív kiállításokon vesz részt munkáival a KÉVE-tárlat keretében, 1923-ban a Helikon szalonjában, ezt követően többször is (1924, 1944) a Nemzeti Szalonban, majd 1964-ben az Ernst Múzeumban mutatják be alkotásait. Festményeivel expresszív hatásokra törekedett, alkotói stílusát alapvetően a gödöllői iskolára jellemző szecesszió — annak stilizált válfaja — határozta meg. Számos képe a Nemzeti Galériában látható — így például az Énekeskoldus, a Köd- foszlás a Dunán, Az irgalmas szamaritánus, a Szent család. A Pipás önarckép című festmény a nagykőrösi Arany János Múzeum tulajdona.
