Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JANUÁR 3.. HÉTFŐ Veresegyház paraszti világát örökítette meg Tollvonások Hajósi Károly Antal portréjához Gyali teli tarlat Húsz alkotó, nyolcvan alkotás Fagyó Béla festőművész és Hefler Gábor helyi plébános Az óév utolsó napjaiban nyitott az 1993-as gyáli téli tárlat, sorrendben immár a harmadik. A rendezést ez alkalommal is a Gyáli Baráti Társaság vállalta, míg az anyagi hátteret — a helyezési díjakat — az önkormányzat, az ipartestület, valamint három helyi kft. biztosította. Az első kísérletnél, 1991-ben, még erősen érződött a szárnybontogató bizonytalanság, a tíz kiállító közül csak Fagyó Béla képei nyújtottak művészi élményt. Most viszont a húsz kiállító nyolcvan alkotásának zömét a művészi igényesség jellemzi, amiért is nem volt könnyű dolga a zsűrinek. Az igényességen túl a kínálat is sokszínűbb: az olajképek mellett megjelent az akvarell és a grafika, míg a kisplasztikát művelők plakettel is jelentkeztek. Fagyó Béla, a megnyitó házigazdája egy másmilyen jelenségre is figyelmeztetett, amit a téli tárlatok indítottak el Gyálon. — Gyál jellegtelen nagyközség, mint általában az agglomerációs települések. A sok jellegtelenség mellett meglátni — és láttatni az egyedit — ez az igazi kihívás egy alkotó művésznek. Úgy érzem, egyre többen válaszolnak e kihívásra a helyi alkotók közül, s alkotásaikkal méltó képet adnak Gyál fejlődéséről is — mondotta a ma már országosan elismert gyáli piktor. A zsűri nyolc alkotást díjazott, összesen ötvenezer forint értékben. Ezek közül a legkiemelkedőbb Szakály Erzsébet Leányportré és Simon Béla Virágcsendélet című alkotása, valamint Kőrizs János plakettjei. A tárlat összhatását — a pannók, tárlók és a fényhatások megválasztását — jól kiegészítette Hefler Gábor plébános egyéni ötlete, a zenei aláfestés. Ritkán játszott Bach-fantáziákat hallhattunk a helyi katolikus kántor tolmácsolásában. Mindent egybevetve: rangos kulturális esemény tanúi voltunk, mely méltán érdemelte ki a látogató közönség elismerését. (matula) Harmincnégy évvel ezelőtt, 1959 nyarán találkoztam Hajósi Antival, a rég eltűnt festőnövendékkel, aki az igen híres (és azóta elfelejtett) versegyházi festőművész, Pádly Aladár oldalán járta valamikoron a községet és környékét, és festette a paraszt Veresegyházat. Hajósi Károly Antal 1916-ban Pólában (ma: Pula) született. Apja mérnök volt, aki a húszas években Pesten nem talált munkát: feleségével és lányával Párizsba emigrált, fia Pesten maradt, hogy itt végezze el a gimnáziumot. 1932-ben (hatodik gimnazista volt) búcsút mondott az itthoni kilátástalanság- nak és Párizsba költözött maga is. Csakhamar a világhírű Sorbonne egyetem hallgatója lett, méghozzá francia nyelvtanári szakon. Közben festeget. 1936-ban egy kis időre hazahozza a honvágy, meg a nyugtalansága. Ekkor voltam vele közeli kapcsolatban, amikor lázasan gyűjtötte vázlatkönyvébe képi élményeit, a falusi, paraszti témákat, a szelíd Gödöllői dombvidék tájait, a délpalóc népviseletet, amit akkor még hellyel-közzel megtalálhatott, főképp a templomokban... Vázlataiból azután mintegy háromszáz festmény születik a későbbiekben — mondhatni bátran: a Pádly iskola alapján. 1937 ismét Párizsban találja, festi — helyesebben: mázolja, mert kell a pénz! — a világkiállítás magyar pavilonját, közben kijavítja a sérült freskókat. Ekkor fedezik fel a magyarok a festő Hajósit — kinn Párizsban. Be is került a Művészeti Lexikonba... (I. kötet, 331. oldal, életrajzi töredékekkel.) Nevét szólefordításból félig franciásítja: Hajósi-Le- marin. És persze az Antalból Antonoine lesz. Polihisztor érdeklődése a szerkesztőségek felé vonzza, ami egyben megélhetést is jelent, hiszen Párizsban csak festészetből megélni a nagy verseny közepette nem könnyű! A Vu et lu (nézd és olvasd!) képes hetilap szerkesztője lesz, Simone Signorét-tel, később világhírű színésznővel együtt. Amikor a németek Párizshoz közelednek, még megjelentetik az utolsó számot, gyászkeretben, a címlapon a narviki bombázás képével és a szövegben egy gúnyos, Hitler-ellenes idézettel. Egy példányt, rajta egy pár bilinccsel íróasztalára helyez, majd a menekülést választja. Dél-Franciaországban — ahol később végleg megtelepedett és bretagne-i témájú képeivel átütő sikereket ér el ■ — a nemzeti ellenállás egyik szellemi harcosa lesz. Festői pályafutása csúcsán van, modern irányzatra vált, és ekkor kapja ora- douri megbízatását. Közös kiállításokon szerepel Picas- sóval; ez tehetségének ékesszóló bizonyítéka, de a gépiparban kell elhelyezkednie, hogy meg tudjon élni. Nyugtalan érve továbbviszi: a hatvanas években a Les Baux de Provence ősrégi városkába települ át, idegenforgalmi központba. Feleségével együtt (aki szintén festő volt), felhagy a festészettel, eladja a Césan- ne-tól szerzett rézkarcprést is, és megnyitják a Le prince noir (a fekete her- ceg)-hez címzett vendégfogadót. A városka műemlék- védelmével foglalkozik, restaurál. Feleségével és művész munkatársnőjükkel 1982-ben jönnek ismét haza és vendégeskednek Veresegyházon. Lelkesedik egy veresegyházi művésztelep kialakításáért, tárgyal Pásztor Bélával, az akkori tanácselnökkel. Tervekkel és bátor elképzelésekkel ment vissza Franciaországba. Úgy tűnik azonban, hogy mindezeket sírba vitte. Azóta hírt se hallani róla. Fazekas Mátyás Újévi köszöntők hangulatában „Szépséges hazámnak drága magyar népje...” — így, ,j”-vel, nyomatékosítva mondotta, majdnem énekelve — már-már kántálva, szülőfalum cigányprímásának felesége, Zsuzsikanén’ — újesztendő reggelén, köszöntő gyanánt. Mert gyermekkoromban, a vallásos ünnepeken — húsvét- ban, karácsonykor, újévben — muzsikával köszöntöttek minden családot a helyi zenészek. Helyesebben: a cigányok. Ez a tisztelgés abból állt, hogy először az ablak alatt, utána bent is eljátszották, elhúzták a gazda és a gazdasz- szony nótáját. A kesergő, a hallgató végét pedig sebes csárdással, heves verbunkkal frissítették. Mi a felszegben laktunk, a cigány prímás második szomszédságában. E közelség miatt házunk népét a banda tisztelgéskor reggelenként többnyire az ágyban kapta. Egyedüli kivétel én voltam. Mert minden újévkor hajnalban keltem. Elsőként. Méghozzá fizetségért. Ugyanis öt pénzt kaptam a tőszomszéd Zelma asszonytól, amiért — az ő kérésére — újesztendő kora reggelén elsőként kopogtam be hozzá — férfi (!) köszöntőként. Nagyon kellett igyekeznem, „nehogy valamelyik fehémép megelőzzön”, különben nincs pénz, vége a világnak. A Zelma asszony világának. Hiszen ő azt tartotta, hogy ha új év első napján a ház küszöbét elsőnek fehérnép lépi át, szerencsétlenség éri a házat. A férfi viszont szerencsét hoz. Ezért „szerződtetett” engem. Ténykedésem alatt mindössze egyszer előzött meg egy asz- szonyság. Kingáné. És hogy ez többet ne forduljon elő, Zelma asszony a gázsimat tíz pénzre emelte. Egyébként Kingáné tényleg szerencsétlenséget vitt rá. A zeneszó, és a Zsuzsikanén’ „beköszöntőjének” egy-egy sora, főleg ilyenkor, új évre várva mindegyre a fülemben cseng. „Szépséges hazámnak drága magyar népje, hozzon néked Isten békét ez új évbe... ” És még egy dal, s annak az a két sora, hogy: „Hulldogál a szép fehér hó, belepi a tájat, Takarja a lábam nyomát, amerre én járok...” Mert ez akkor, azon az újévi hajnalon tényleg így is történt, vagyis úgy, ahogy az a szép szál feketekabátos, fehér selyem sálas idegen férfiú fújta — bariton, szép, tiszta hangján. A gyönyörű hóhullásban. Úgy hullt a hó, ahogy ő énekelte; olyan szépen, olyan csodálatosan lepett be mindent, de mindent. És mintha a hópelyhek zenéltek volna. Fehér dallam volt a világ. A falu még aludt, csak a hó hullt, egyre hullt, hullt. A moccanatlan, terebélyes akácfákon zúzmara virágzott, és ahogy egyre csak rakódott rájuk a habkönnyű égi teher, nekem úgy tűnt, hogy ez a férfi egyenesen a mennyből ereszkedett alá, sétált végig azon a havas, meredek égi úton, amely összenőtt a csöndes földdel. A feketekabátos férfi, miután mindenről kifaggatott, hangos köszöntővel nyitott be a hadiözvegy, Zelma asszony ajtaján. És mit kellett hallanom? Ugyanazt a köszöntőt, amit Zsuzsikanén’ mondott, hogy...: „A sok árván maradt száj ne zokogjon, sírjon, mindenki szívében békesség honoljon. ” Az ablakon át leskelődtem. A zizegő hóhullásban hallgattam szép bariton hangját...: „ha bús volt e nemzet évekkel ezelőtt, hozzon néki Isten boldogabb jövendőt. Amen. ” Csak a falu tiszteletese lehetett... Demeter József (Ecser) Isten felvett az út porából A legnagyobb élmény Varga Lászlót, a váci székesegyház kórusának karnagyát, egyházmegyei zeneigazgatót az elmúlt év legnagyobb személyes élményéről kérdeztük. — Mi volt számomra az 1993-as év legnagyobb élménye? A Gondviselés. „Felvett az Isten az út porából és kezére tett.” Mindennap megtapasztaltam, hogy Isten segít engem és törődik velem. Bőségesen elhalmozott ajándékaival. Hálát adok, hogy az elmúlt esztendőben, pappá szentelésem tizedik évfordulóján énekeseim körében ünnepelhettem, és felsőfokú zenei tanulmányaimat befejezve egyház- karnagyi diplomát szerezhettem. Megköszönöm, hogy főpásztorom szeretetét és megbecsülését élvezhetem, aki ebben az évben kinevezett a váci egyházmegye zeneigazgatójává, és munkám elismeréséül tiszteletbeli kanonoki címmel tüntetett ki. Hálás vagyok, hogy barátaim szeretetének örömében élhetek, és hogy a megpróbáltatások is Istennel való kapcsolatomat erősítették. Boldoggá tesz, hogy tudtam segíteni másokon, és a szent zene eszközével sokakat vezethettem Istenhez. Hálát adok, hogy irigységtől és ellenséges csel vetésektől is megvédett az Úr, erőt adott embertársaimért élni és dolgozni, de főleg azért, hogy édesanyám, Szűz Mária közbenjárására sosem hagyott el, hanem mindig megsegített. Isten jóságának és gondviselő szeretetének állandó jelenléte volt tehát biztonságot adó élménye és legnagyobb eseménye életemnek a múlt esztendőben. Ribáry Zoltán Gy. Szabó Béla: Téli erdő (fametszet)
