Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-05 / 3. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. JANUAR 5., SZERDA R égi baljóslatuk az irodalmat könnyen nélkülöző Voinovich Géza* költészet hivatása elméknek, hogy a költészet, kivált a verses költészet, halálra van ítélve, elsorvad, kihal. A múlt század hatvanas éveiben, a második császárság anyagias, ledér korában az irodalmára oly büszke francia nép közt már a verebek csiripelték a költészet halálát... Az irodalom iránt való közönynek leggyakoribb oka a szegénység, a kenyér szüksége. A kultúra a jólét virága, ha a jólét megcsappan, legelőször a virágról mondunk le. Ez ellen már hatvan esztendővel ezelőtt érvelt egy német esztétikus, Ludwig Pfau, rámutatva, hogy közgazdasági szempontból az irodalom nagy kenyéradó, papírgyárak, nyomdák, könyvkötőmű- helyek, könyvkereskedések eltartója, természetesen különösen nagymértékben Németországban. De nálunk sem szabad ezt a szerepét kevésre becsülni, ha meggondoljuk, hogy 1928-ban az Egyesült Államok könyvtermése 10 000 kötet volt, s ugyanazon évben a kis Csonka-Ma- gyarországon csaknem ötezer kötet jelent meg. Szinte úgy tetszik, mintha a könyv maga volna egyik ellensége önmagának, elsodorva áradatával a maradandó értékeket. Olykor egy-egy társadalmi divat szorítja háttérbe az irodalmat. A háború a sportot fejlesztette ki, talán túlságosan. A görögök az olimpiai játékok mellett megtöltötték színházukat is. Mostanában egy átutazónak, aki a vonatról gyönyörködve nézte óraszámra a week-end labdarúgóit, teniszezőit, csónakázóit, egy művelt angol elkomorod- va mondta: Ha ez így tart, harminc év múlva keresni kell a művelt embert Angliában. A tudomány egy-egy ágának fellendülése is háttérbe szoríthatja a szépirodalmat, s átalakíthatja. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Comte pozitív filozófiája, a materializmus, az orvostudományok fejlődése rávezette a romanticizmus képzelgő irodalmát a naturalizmus és a gondos lélekrajz útjára. Újabban a technika csodálatos fejlődése foglal le minden érdeklődést. Ma a gyermekjátékokban több technikai ügyesség van, mint volt az előbbi nemzedék felnőttjeinek életében. Nem kellene felednünk, hogy e fejlődést oly nemzedék hozta létre, mely Jules Verne természettudományi képzelgéseken épült regényein nőtt fel, s némi részben azokból is merítette érdeklődését, képzeletének irányát. Hagyján, ha a találmányok és gépek felszabadítanák az embert szellemibb életre, de egyelőre inkább fejére nőnek, s a géppel sokszorosított szórakozással elvonják az egyéni művészettől, a magasabb szellemi élvezetektől. Az irodalom gyászjelentését azonban, mint eddig, ezután is hiába fogalmazzák meg. A költészetnek helye, rendeltetése van a mindennapi józan életben is, beletartozik a világ rendjébe, szükség van rá. Amint a levegőnek megvannak tüneményei a délibábban, villámlásban, a víznek a tükrözésben, a fénynek a sugártörésben, fényszórásban: a szellem tüneményei is megvannak ősidőktől fogva a költészetben. A hindu mese szerint Valmiki fakadt először dallamos panaszra, egy halálra sebzett gém vergődése láttán, azóta az emberi lélek ezer és ezer éven át megszépített hangokban önti ki keservét, vagy ujjong fel örömében. A nagy bölcselő, Emerson, látva látja, hogy a természetben minden keresi azt, aki hírt adjon róla, hangot adjon neki: a nehézkedési erő Newtont, az elem a kémikust, az emberi szív és az élet: a költőt. Költészet nélkül az ember élete enyhület és fájdalom nélküli munka robotja volna — oly sivár, mint egy álomtalan éj. E rettenetes komoly min- denségben a költészet sem meddő üres játék. Többféle úton-módon javára van az embernek. Célja és hatása szerint három faját lehetne nagyjában megkülönböztetni, három osztályba elválasztani. L egszélső fokán a pusztán mulattató, szórakoztató könyv is legalább pihenőt jelent a gondok sivatagában, el- vonatkozást, kiemelkedést a mindennapi életből. Játékot hoz a léleknek, a mosoly csillámát, ami egyik édes enyhítője napjainknak. Kivetkőztél a magunk életéből, mások alakját, lelkét, sorsát öltjük magunkra, a megszokott emberek, megunt körülmények helyett újak közé lépünk, egy időre a mások életét éljük, felelőtlenül =— ebben van a köny- nyű könyv pihentető ereje. Ez élteti a mesét, akármilyen alakjában, a tündérmesétől a regényig: — hogy a béresgyerek, aki egész nap a fekete barázdát tapossa lomha ökrei nyomában, este, mesét hallgatva, királyfivá lesz, aki sárkányokkal viaskodik, beveszi a kacsalábon forgó kastélyt és feleségül nyeri a királylányt, fele-királysággal. Amíg a mesét hallgatja, amíg beleképzeli magát — a magáénál szebb, gondtalanabb, diadalmas életet él. így lesz a könyv éber álmok szövője, lelkek pihente- tője. Szent Vitus legendája szerint a vihar megállt, felhő szétoszlott, nap sütött a völgy felett, ahol ő beszélt: egy jó könyv olvasása is szélcsendet teremt körülöttünk, napfényt sugároztál reánk. Az irodalomnak egy másik rétege nagyobb hatást kíván ránk tenni, irányítani akar, a kor és társadalom bírájává emelkedik. Az írótoll nagy varázsló, úgy tudja megérinteni a sziklaszíveket, mint Mózes vesszeje a kőszirtet: hogy a jóság forrása fakad nyomában. Megállapított tény, hogy abban az esztendőben, mikor Dickens Karácsonyi éneke megjelent, az emberek több karácsonyi ajándékot vásároltak egymás számára, mint más években. Könyvek megnyithatják szemünket a társadalmi berendezettség visszásságai iránt, mint Dickens regényei megmutatták az adósok börtönének, a törvénykezés lassúságának súlyos hibáit, a magániskolák visszaéléseit, árva gyermekek elhagya- tottságát — az önelégült angol társadalomnak szeme elé tárták sok hibás, kártevő fonákságát. Tolsztoj egy színdarabbal harcol a pálinka mérge ellen. Az ily könyvekben érvek zörögnek, mint a fegyveresek a trójai falóban. Ere- jök abban van, hogy nem elmélet, nem az ész meggyőződése útján hatnak, hanem megindítanak emberi sorsok és szenvedések rajzával, az érzéshez, a szívhez szólva. Defoe Robinsonja elvégzi kicsiben a civilizáció egész munkáját, feltalálja úgyszólván az egész kultúrát, egyénileg szinte végigéli a művelődés történetét; hű Péntekje mellett látva, latra vethetjük az értelem és műveltség értékét — csakhogy minden cselekedete, sikere, személyének biztonsága útján érdekel, ezért érdekfeszítő olvasmány. A »segíts magadon« eleven példája e könyv, az író a felnőtteknek szánta, ezek értetlenségből adták a gyermekek kezébe — jól tették, azok többet tanulhatnak belőle, mint a felnőttek példájából. A kor és a társadalom hat-e vajon az irodalomra, vagy megfordítva: oly kérdés, melyre ellentétes két válasz lehetséges, és mind a kettő helytálló. A francia forradalom korlátlan tettvágya, Napóleon erélyének emberfölötti mértéke tápot adott a képzeletnek, kiterjesztette határait, ezzel talán igazolta a romanticizmus képzelgését, emberfölötti alakjait. Angliában a felkapó polgári osztály állítja a hősi eposz helyébe a polgári regényt. Nálunk az 1800-as évek első felében az irodalom és az élet kölcsönösen ösztönzik egymást N agy társadalmi átalakulásokat sokszor könyvek készítettek elő, akármennyire bosszankodott is egy francia főnemes, hogy Páris nem őrá- jok hallgat, hanem Diderot- féle szegény írókra, kik a negyedik emeleten laknak. A könyvek hatóereje dolgában kell-e hivatkozni Tamás bátya kunyhójára, mely segített elvagdosni a rabszolga-kereskedés köteleit; nálunk Eötvös Falu jegyzőjére. Széchenyi eszméi erősebbek voltak a bécsi kormány erőszakánál, s nemzeti megújhodásunk korának Zalán jutása volt költői praeludiuma. Az élet, a társadalom vizsgálóinak, figyelőinek szavát úgy kell vennünk, amint nagy utazók útleírásait olvassuk, előttünk ismeretlen tájakról. I gen, könyvek ismertetik meg velünk az életet, a mások életén át a magunkét. Hiába kürtöljük az élet fontosságát, könyvből tanuljuk az életet — a betűk ábécéje után az élet ábécéjét. A könyv tanít meg arra is, hogy az emberi szívet, az ember természetét, szóval hogy önmagunkat megismerjük. Ez legmagasabb feladata a költészetnek, az irodalomnak. Feltárja a szív örök törvényeit, fel változásait. Trója falaiból csak elomló romok maradtak, de az apai szív fájdalma ma is ugyanaz, mint Priamusé; a női csáb ma is boldogít és rombol, mint Helena szépsége. A világ folyvást változik, rég tudott dolgok feledésbe merülnek, és az emberi elme új meg új hasznos és kényelmi fortélyokat talál ki és elfelejti a régieket, mint a kötéllel bélelt patkókat, amelyek Pompeji köves utcáinak csendjét őrizték; a tarpéji szirtet feltöltötte az idő, ma iskolásgyermekek ugrálnak le róla játékból az egykor halálos mélységbe: de az emberi szív ma is a régi: Machbetek görnyednek az adóhivatalokban, Rómeók faragják nevek kezdőbetűit az iskolapadokba, Lear királyok koldulnak az utcasarkokon — csakhogy amazok ma nem koronára sóvárognak, csak előléptetésre, a Learek nem országokat vesztettek, csak hadikölcsön-kötvényeket. A z irodalom e — nagyjában — hármas tagozata mellett a magyar irodalomra még egy nagy feladat hárult, melyet tisztességgel teljesített minden időben. Irodalmunk mindig nemzetébresztő, nemzetfenntartó erő volt, annak is kell maradnia. »Test- vértelen ága nemünknek« — a béke rövid korszakaiban is örök veszély függött fejünk fölött, az élethez való jogunkat darabonként, egy-egy kis időre mindig újra meg újra kellett megváltanunk. Irodalmunk tökéletesen megfelelt annak a hivatásnak, melyet tőle várni lehetett. Nagy érdeme: folytonossága. Megvolt oly időkben is, mikor az írott szó csak leíróját érdekelte, olvasója nem igen akadt. A magyar költő képe sokáig Tinódi Lantos Sebestyén és Csokonai, akik vándorbottal ke- zökben róják az országútat, a végvárak veszedelméről énekelve, vagy nagy nemzeti epopeiát tervezve s keresve a Maecenást, aki éneküket kiadja. Nincs ezen pirulni való. Az emberiség jó, ha utólag osztja jutalmát. Schubert a zenekultúra városában csak élete végén bírt egy zongorát szerezni; Pasteur egy rozzant csűrben kezdte kísérleteit; Ruskin a mi korunkban is szemére vetette a dús Angliának, hogy többet költ borospincéire, mint könyvtáraira. A műveltség bástyatomya mindenütt úgy épült, mint a mondában Déva vára: vér és életek vannak kövei közé falazva. Börtönében Kazinczy tulajdon vérével írt: ez jelképes a magyar íróra. Másik fontossága irodalmunknak, hogy magába vett, visszatükrözött minden nyugati eszmeáramlatot. A legendák mellett átvesz világi széphistóriákat, Zrínyi a középkor eposzi példáját, Virgili- ust, és a keresztény eposz költőjét, Tassót választja mesteréül. Apáczai magyarrá teszi a logikácskát. Nincs a világirodalomban remekmű, mely magyarul meg nem szólalt volna. Irodalmunk mint egy bátor gálya, minden kikötőt fölkeresett, minden szélnek elébe tárta vitorláit, minden • útról gazdagon érkezett haza, mert bármi széllel: az iránytű mindig hazafelé mutatott. E z a nemzeti szellem irodalmunk legnagyobb tulajdonsága. Atillának a külföldi följegyzésekben zordon alakját a magyar krónikák a népmesék kincseivel vették körül: Zrínyi Tassót követi, a keresztény eposz költőjét, de a hazai magyar—török harcok körében. Mária Terézia fényes Bürgjában a testőr-írók szívét a magyarság elmaradottsága szorongatja. Ezt a nemzeti hagyományt irodalmunknak fenn kell tartania. Nekünk nem szabad például venni más nemzetek könnyelmű, ledér irodalmát. Nagy nemzetek elbírálhatják, kiheverhetik azt: nálunk az irodalom, ha eszméi zavarosak, érzése fonák, erkölcse feslett kezd lenni, nem csupán az ízlést mérgezi meg, hanem az erkölcsöt, a nemzeti érzést is — egyszerre nemzetrontó. A közönségre is hárul e részben feladat. A nálunk dívó olvasásnak nagy hiánya, hogy úgyszólván eltűntek az élő könyvek közül a régi írók, a klasszikusok is. A közelebbi évek kidőlt írói is, mintha magukkal vitték volna sírjukba műveiket. Az irodalom halottai nálunk mélyebben vannak eltemetve, mint másutt — mondotta Angyal Dávid. Ezzel sok szépség megy veszendőbe. A francia irodalom egy jeles búvára, Nisard, a nemzet irodalmi értékeinek féltésében odáig ment: »Amely napon a nagy Corneille megszűnnék népszerű lenni színpadjainkon, aznap megszűnnének nagy nemzet lenni.« Nálunk nem a nagyság megy veszendőbe, hanem a drága nemzeti erő egy része. Ma főképpen az új könyveken kapnak. Olybá veszik, akár a hírlapot: elolvasás után elvetik. Pedig amely könyvet csak egyszer érdemes elolvasni, azt egyszer sem érdemes elolvasni. Kemény Zsigmond joggal hangoztatta, hogy haszontalan könyvek olvasása elvégre a nem-olvasáshoz vezet. Az irodalomra szükség van, de komoly értékű irodalomra. A szépirodalom a műveltség első lépcsője, a propy- laeak, melyek fölvezetnek a tudományhoz. Aki szépirodalmi könyvet nem olvas, nem fog olvasni történelmit, természettanit, tudományost sem. Ez általános kultúrái szerepe a könyvnek. Másik nagy fontossága a nemzeti érzés ébrentartása. Testvérek vagyunk azokkal, akikkel egy mesét hallgattunk, egy dalt dúdoltunk, kikkel hasonló érzelmek su- galmára ugyanaz, az ismert vers ötlik eszünkbe, kezünk ugyanazon ismerős könyvekért nyúl. Az ily átfogó érzések hasonlatosak a délkörökhöz, melyek láthatatlanul, megfoghatatlanul húzódnak fölöttünk és mégis hegyek leomolhatnak, folyók medret cserélhetnek, országhatárok megváltoznak, a délkörök ott vannak a helyükön. Ne szakadjon el az irodalom a kortól, legyen korszerű, ebben van életrevaló hasznossága. Az orosz kritikusok Tolsztoj, Turgenyev, Dosztojevszki munkáit is hibáztatták, mert szerintük később is fiatal koruk hatvanas éveit festették regényeikben. Nem kell a korszerűségnek kiáltónak lenni — hanem természetesnek. Arany János szerénységében azt hitte, az első Toldi fogadtatására sokat tett a demokrácia felé gravitáló közszellem; az erős, életre való ifjú, ki lerázva a viszonyok jármát, fölfelé tör, összhangzott azon kor nemzeti vágyaival, mint Gyulai Pál rögtön észrevette. Arany hún épo- szát is némiképpen a kor sugalmazta: az elnyomó idegen erő, az ősi ország leigázása mintegy a közelmúltat példázta, Csaba pedig a reményt — hogy egy új nemzedék visszaszerzi, ami elveszett. Madách nagy bölcseli költeményéből a hatvanas évek küszöbén az új életre készülő magyarsághoz szólott a »bízva bízzál«. Ha e mű ma a német közönséget is meghódítja s egy év alatt két angol fordítója is akad: abban része lehet annak, hogy a ma válságában az emberiség ily kiábrándultán szemléli múltját, küzdelmeit, történetét; de annál inkább meg kell értenünk a buzdító szót, Apponyi szerint a sötét tanulságok után a lélek kategorikus imperati- vusát. Most is az íróknak kell megkeresniök az új idők új útjait, kimondani új igéit. F ejünk felett az idő harangja. Csendülhet hajnali dicséretre, kondulhat gyászra. Az írók dolga, úgy húzni meg a kötelet, hogy reményt hirdessen és munkára hívjon; a közönség dolga, hogy a hívó szót megértse. Udvöz legyen, aki reményt hoz! (1934) * Voinovich Géza (1877—1952) irodalomtörténész, esztéta, 1911-től harminchárom éven át a Budapesti Szemle szerkesztője, 1935-től 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, 1936-tól a Kisfaludy Társaság elnöke volt. írói munkássága mellett többek között sajtó alá rendezte báró Eötvös József összes műveit húsz kötetben, illetve Arany János művei kritikai kiadásának első hat kötetét. %
