Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JANUÁR 29., SZOMBAT 7 Szabó Lőrinc Ima a jövőért* Magyar szabadságunk visszavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak — akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem — és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében — akkor még zavartalan szélcsöndjében — éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett, a harcoló Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített megye — politikailag tőlem idegen, de — idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom. Azóta naponkint, óránkint haladt felettük a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkűnkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlóit idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; azoknak a zászlóknak a csattogását lelkűnkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével. Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magam* Megjelent az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában tói és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől? És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha, ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most ösz- sze, és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a — semmi harcnál nem kisebb — a másik feladatban, ami most következik, az új, az igazi országépítésben. Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden —, ezt ne felejtsük. De még százszorta, ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen theoretiz- mus. Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől. Sok jóvátennivaló vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek. Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel, Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a meny- nyei igazságnak a földön. Budapest, 1956. október 31. írók a forradalomban Négy halhatatlan újságoldal Miféle újság az, amelyiknek mindössze négy oldala van? A mai olvasó nyilván valami helyi kezdeményezésre, egy kisvárosra, egy önkormányzati értesítőre, vagy valamelyik egyesület kiadványára gondolna. Ám egy lapszám terjedelmének nemcsak anyagiak — vagy a közlendő korlátozott volta — szabhatnak határt. Vannak rendkívüli esetek is: a világpolitikában, a tu- dományban-technikában, egy nemzet sorsában, s ilyenkor a különleges helyzetnek megfelelően országos lapok is megjelenthetnek szerényebb terjedelemben. így történt ez nálunk 1956 októberében, novemberének elején, amikor sok napilapként, hetilapként induló orgánum mellett megjelent egy „régi” újságnak, az éppen 1950. november másodikén bemutatkozó Irodalmi Újságnak az utolsó hazai száma. Azon a forró és szép őszön köztudott volt, hogy az események alakulásában meghatározó szerepet játszanak az írók minden lehetséges fórumon: magában a lapban is, az írószövetség munkájában is, a Petőfi Körben, s máshol is. Az írók hetilapja az egyik legkeresettebb sajtóterméknek bizonyult, s fontosabb írásai izgalmasabb beszédtémának bizonyultak nemegyszer a legjobb foci meccseknél is. Az a november másodikai szám nem a semmiből bukkant elő tehát, nem váratlan fordulatot jelentett, hanem egy sokak által végzett többéves készülődés csattanós eredménye volt — s akkor még csak aggályai mutatkoztak az óvatosabbaknál annak, hogy a forradalom történései negatív fordulatot is vehetnek, s nemcsak a lap szellemisége változik akkor meg ismét, hanem életveszélybe is kerülhetnek a szerzői. Aki nem volt soha szerkesztőség közelében sem, az is sejtheti, hogy rendkívüli események ugyan igencsak ígéretesek tudnak lenni éppen egy „új-ság” számára, mégis ilyen alkalmakkor sokszorosan nehezebb nemcsak kinyomtatható, de jó lapot is szerkeszteni. Persze ne a mai körülményekre, a kommunikáció mai lehetőségeire gondoljunk, hanem a hajdani kézműves módszerekre. 1956 őszén még az irodalmi szerkesztés is szinte az útcán folyt, s az szerepelhetett elsősorban a lapban, aki a szerkesztőség vagy valamelyik elérhető szerkesztő közelében járt. Költők emlékezetből diktálták le régebbi, elrejtett verseiket, írók ablaktalan szobákban írták cikkeiket. Mégsem a véletlen szerkesztette csak az Irodalmi Újság nevezetes számát. Sőt, szinte sérelmezheti ezt a minősítést, aki végigolvassa e négy oldalt. A szerzők puszta névsora is meggyőzhet bennünket arról, hogy az akkori irodalom szí- ne-java részt vett benne, nagyobbrészt friss munkákkal. Érdemes is e névsort felidézni. Kezdődik egy klasszikussal. Ismét magyar lett a magyar... írta Petőfi Sándor, akit azon az őszön oly sok indokkal idéztek meg a méltó utódok. Majd az első oldalon Németh László, Pálóczi Horváth György és Déry Tibor publicisztikája, a másodikon Kassák Lajos, Tamási Lajos, Kónya Lajos és Fodor József verse, Bárány Tamás és Szász hnre cikke, a harmadik Benjámin László és- Illyés Gyula verse, Füst Milán „emlékbeszéde” és Szabó Lőrinc „imája”, végül a negyedik lapon Jobbágy Károly verse, Tamási Áron „magyar fohásza”, Dallos Sándor és Hu- bay Miklós cikke, két nyilatkozat, egy rövid tudósítás és egy hír található. Ennyi és ekkora nagysága élő irodalmunknak meglehetősen ritkán szerepel egyetlen lapszámban: bizony ehhez 1956 októbere kellett. A századközépről a századvégig jutva el, még ma is szinte tiszteletlenségnek hatna, ha e négy lapot irodalomesztétikai szempontból kívánnánk mérlegre tenni. Mégsem kegyelet- sértés ez. Messze a legnagyobb hírnévre Illyés Gyula költeménye tett szert, az Egy mondat a zsarnokságról. Ez a mű 1950-ben keletkezett, az évszám az Irodalmi Újságban is megtalálható, s e megjelenés után Magyarországon még harminc évig nem volt kinyomtatható, elszavalható. Hasonló sors várt Tamási Lajos költeményére. A Piros a vér a pesti utcán 1956 októberének lobogásában keletkezett, s máig őrzi azt a szent hevületet, ami a korszellemet áthatotta, s amely hitt abban, hogy 1848 márciusa megismételhető, s hogy megszületett a szabadság. A költőiség, az emelkedettség, a pátosz a cikkeket is áthatja, erre utalnak a műfaji megjelölések is: emlékbeszéd, ima, fohász. Mindenki meghatottan tiszteleg a hősök, az ifjak előtt. Az idősebb, e században már egyet- mást a személyi kultusz előtt is megtapasztalt írókban azonban van elég sok aggodalom is. Féltik a forradalmi vívmányokat, s nemcsak az ellenség esetleges támadásától, hanem az öngyilkosán öncélú forra- dalmiságtól is, amely mindent el akarna törölni, a demokrácia elemeit is, az 1945 utáni kétségtelen eredményeket is. A leggyakoribb kulcsz- szó a forradalom, s ami 1956 október 23-a után lezajlott, arra nehéz szelídebb szót találni, ám a közeli jövőt, a járandó utat illetően inkább reformtervekkel, gondolatokkal találkozhatunk, s ezt aligha írhatjuk az öreges óvatosság számlájára. Sokkal inkább bölcsességről van szó: a sokat szenvedett magyarságot nem akarják túlzott megrázkódtatásoknak kitenni. Álmuk akkor álom maradt a szabadságról is, meg a szá- munkravaló útról is, de ez az álom: halhatatlan. Ezért tisztelgünk előtte, ezért őrizzük emlékezetünkben. Vasy Géza Tolnay Tibor grafikája Kiss Benedek Öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek a vének, aggok, esendőek öregjeink, a remegők, a bunda-mamuszos-szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap, elhányt filléreinkért ők mint kincsekért, lehajlanak, öregjeink, az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint, s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink, az öregek, ők olyan aggok, esendőek, velük már minden megesett, csak az a végő, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva, minden giz-gazban megbotolva, botolva mindig közelebb ahhoz a végső pillanathoz, amely majd végső nyugalmat hoz, kisebbek mint a gyerekek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükbe hullunk maholnap, öregjeink, az öregek. Utassy József Éjfél Hold ökle dörömböl, repeszti ablakom. Lecsatolt karórám hever az asztalon. Már nem vitatkozol, nem dacolsz, nem érvelsz. Szendereg, álmában mosolyog egy kész vers. Hamutartód a Hold. Csupa füst, csupa por. Vén lírák legénye, te oda hamuzol. Falióra virraszt veled: tik-tak, tik-tak. Már mosolygok rajta, hogy minden perc itthagy, itt hagy. Plugor Sándor grafikája
