Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-28 / 23. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JANUAR 28., PENTER Mentsük meg a magyar pedagógiát! A levitézlett vörös rendszerből következőleg Magyarországon a nevelés tudománya, a pedagógia is visszafejlődött. Hol van már a világhírű báró Eötvös József-i nevelési koncepció és eredményei! A mai magyar valóság talán leggyengébb láncszeme az országban folyó (?) nevelőmunka, amelynek legjellemzőbbje éppen az, hogy nem tudatosan folyik, nem áll központi irányítás alatt. A pedagógusok soha nem látott mértékben magukra hagyottak, mindenki azt csinálja, amit személyiségéből adódóan tud és akar — és amit nem akar, azt nem csinálja. Ez törvényszerűen egyenlő az anarchiával, különös tekintettel a pedagógustársadalom 45 év alatti fokozatos tönkretételére, felhígítására is! Nagyon lassan, úgy négy évig készült a mostani oktatási törvény — s ezalatt nem volt törvény! — és még most sincs kész! Mert már maga az alkotó is bejelentette, hogy módosítgatni fogja, hiába fogadta el nagy nehezen az Országgyűlés. Az ellenzék bejelentette: ha hatalomra jut, az egészet megváltoztatja. Hát akkor — kérdezem én —, hol a törvény? Egy törvény ugyanis éppen attól törvény, hogy stabil! Másképpen nem tud huzamos időn keresztül hatni, nem végrehajtható! Az illetékesek azt nyilatkozták a televízióban is, hogy a huzavona, az, hogy sokan beleszóltak, a törvény megszületésének demokratikus módját bizonyítja. Sokan azonban ezt nem így látjuk. A nagyobbik baj az, hogy a törvény az oktatás szervezésére megy rá, de nevelési koncepciót külön nem tartalmaz. Csak annyit mond ki, hogy az iskola igazgatója — a nevelőtestülettel közösen — határozza meg az iskola nevelési tervét. Na de mire való nevelést? A helyi igazgató dönt? És ha ő még mindig kommunista? Ne őrüljünk már meg, magyarok! Az állami iskolák nevelési feladatait mindenkor az állam szabta meg, és kell hogy megszabja, amíg állami iskola létezik. A tulajdonos a megrendelő! Azt mondják, ha „majd” kijön a Nemzeti Alaptanterv, abban majd lesznek nevelési feladatok. De mikor? És az nem lesz törvény? Ugyan már, ne vicceljünk. Inkább nézzük meg, mi az eredménye az eddigieknek, s hogy mi a sürgős teendő. Tisztelet a kivételnek, de a mai fiatalok egy eléggé magas százaléka trágár, mo- dortalan és ízléstelenül topis. Sugározza a lelki igénytelenséget, a műveletlensé- get. Sok közöttük a célt tévesztett, cél nélküli. Növekszik az iszákosok, a narkó- sok, az öngyilkosok száma, egy részük pedig — minden eddiginél magasabb százalékban — nem alkalmas katonának. S az egész magyar történelem folyamán minden eddiginél magasabbra tört a fiatalkorú bűnözés! Nos, amilyen a fiatalság, olyan az ország jövője alapon akkor most nyugodtak lehetünk? Még ha vannak is nagyszerű fiataljaink, nem kellene végre komolyan vennie a magyar államnak a nevelést? Mert már a pártállam se vette komolyan, nem törődött vele (szerencsére, mert akkor itt most majdnem mindenki sztálinista volna). De bele is bukott, mert így a felnövekvő ifjúságot nem tudta a saját képére — hasonlatosságára és a saját céljaira formálni, s mivel nem is törődött vele, így az szinte egy emberként fordult vele szemben 1988—89-ben, a nagy ösz- szeomlás éveiben! Persze a bukásnak más, politikai és gazdasági okai is voltak, de biztos, hogy ez is benne volt. H a áttekintjük a történelmet, azt látjuk, hogy már az ókorban is felismerték a nevelés fontosságát, felhasználásának lehetőségeit. Híres példája ennek a spártai állam, amely nála tízszeresen nagyobb erőt győzött le erre nevelt katonasága segítségével. A görög városállamok pedig máig is példamutató, óriási színvonalú kultúrát hoztak létre az akkori híres iskolák és a nevelés révén. De még híresebb példa a Római Birodalom, amely ezerháromszáz évig állott fenn majdnem, és nemcsak 68 évig, mint itt egyes birodalmak! S ennek a hosszú fennállásnak egyik támasza, talpköve a híres római jellem volt, amelyet a római iskolákban, és a hadseregben fejlesztettek ki, mivel az akkori szabad római polgárok jó nagy százaléka katona volt. A római jellemet mára elféledték, ezért is annyi a gyors bukás a politikusok körében. Pedig abban ilyen dolgok szerepeltek, mint a hazához való hűség, áldozat- vállalás, önzetlenség, bátorság, lovagiasság, bajtársias- ság, az adott szó szentsége, a hazudozás, alattomosság, orvtámadás tilalma. S a középkori feudalizmus is 1200 évig állott fenn az abban az időben jól átgondolt, s végső soron jól működő vallásos nevelés segítségével. Lehetetlen tehát, hogy az úgynevezett modern kor, a XX. század vezetői ne ismerjék fel a nevelésben rejlő óriási lehetőségeket. S ha tényleg fel akarják virágoz- tatni szegény, sokat szenvedett hazánkat, akkor oda kell hogy figyeljenek végre erre a problémára! Mi a teendő? Követni kell „a három kis tigris”, a kelet-ázsiai, látványos sikert elért kis országok példáját, és nem elfelejteni! Az oktatást és a nevelést tehát alapberuházásként kell kezelni, ami majd busásan megtérül, nem pedig luxusként, nyűgként, fölösleges teherként vagy szükséges rosszként, mint a vörösök. És nem maradékelven dotálni! És megszüntetni azt a mai, szörnyű állapotot, hogy még akarat, törődés, odafigyelés sincsen erre a területre, nemhogy pénz! Fentieken kívül például megszüntették az iskolai tanfelügyeletet is — s én hosszú évek óta nem tapasztaltam óralátogatásokat. szaktanácsadást, valódi munkaértekezletet, nevelési vitát, eredményfelmérést a környezetemben. Csak vagyunk és próbálunk dolgozni a nagy nihilizmus kellős közepén! M indenekelőtt meg kell határozni a felnövekvő ifjúság leendő arculatát. A főirányon kívül meg kell határozni a nevelés területeinek tartalmát s a követendő eljárásokat. Mindenekelőtt a nevelés leglelké- nek, az erkölcsi nevelésnek a feladatait. Nekem vannak elképzeléseim, de az országos nevelési törvényt nyilván nem én fogom megalkotni. Mindenesetre annak tartalmaznia kell, hogy most, az 1990-es években Magyarországon mire neveljük az erkölcsi nevelés keretében a fiatalokat, s mire ne! Pontokba szedve, mert jó sok feladat van! Római jellemre? Ha ez persze idejétmúlt lenne, akkor is valamire nevelni kell. /Mert „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha meg- vész... maga Róma ledől s rabigába görnyed” — írta már Berzsenyi is. A „legyőzhetetlen” Szovjetunió ezért roskadt össze önnön súlya alatt, mert „megvesztek” az erkölcsei! Itt van a hazafias nevelés kérdése. Gondolunk a környező államokkal való viszonyunkra, s a volt magyar területeken élő magyarság sorsára. Mit mondjunk a tanulóifjúságnak, mire hangoljuk őket, és mire ne hangoljuk? Mondjanak, írjanak valamit, de gyorsan, mert az idő telik. És még mindig maradnak kihasználatlan, ellenőrizhetetlen, szervezetlen nevelési területek. így a munkára nevelés, esztétikai nevelés, családi életre nevelés, egészségügyi nevelés, testi nevelés kérdései. No és a mindennapi társadalmi érintkezés tudománya, az illemtan? Nem hallani róla jóformán évtizedek óta. Szervezetten nem tanítjuk, legfeljebb egyik-másikunk rend- szertelenül, ötletszerűen. Csak az egyház próbálkozik komolyabb neveléssel, de az kevés. A z új hatalom ne hagyja kihasználatlanul a nevelés területét, területeit, hiszen ebből óriási nemzeti haszon is származhat! Ha az illetékesek végre részletesen kidolgoznák nekünk a föntebbi nevelési feladatokat, óriásit lépnénk előbbre. Tegyünk már valamit ezen a téren, és mentsük ki végre a magyar pedagógiát abból a mocsárból, amibe még a sztálinista uralom nyomta. Etelvári Sándor Különös szerencse, hogy szívesebben emlékszünk sikerekre, mint kudarcokra. Sőt még olykor azokat az élményeket is megszépíti a messzeség, amelyek bizony a maguk idejében ugyancsak sajogtak. Mindig éppen a jelen kapja a legtöbb elmarasztalást. Ma is nyüzsögnek közöttünk kiváló elmék; pontosan tudják, mit kellene, hogyan kellene — egészen addig, míg nem az övék a felelősség. Nincs ez másképfjen a mezőgazdaságban sem. Senki sem vitatja, hogy a háború előtti birtokszerkezet a legenyhébb kifejezéssel élve is egészségtelennek, igazságtalannak mondható. Talán ha a földosztás után szabad utat kap a tehetség és a szorgalom, kialakult volna — a maga természetes módján — az épkézláb mezőgazdasági környezet. Igaz, könnyű így „dr. Utólag" bölcsességével bírálgatni a helyzetet. Hiszen a nemzet a szó szoros értelmében éhezett, a jóvátételt fizetni kellett, s a kifosztott országban alig akadt más erőforrás, mint a puszta termőföld és a paraszti lelemény. A kettő együtt mégis sokra vitte: a termelési szint néhány év alatt elérte az utolsó békeévekét. Igen ám, csakhogy fordult az esztendő, nem éppen jófelé. A népnyúzónak címzett szakemberek ijedten szedték a sátorfájukat, ha bírták; a legszorgosabb, legügyesebb gazdák a kuláklisták élére kerültek — ez idő tájt több százezer eljárás folyt ellenük. A mesterkélt ellentéteket feloldani szinte lehetetlennek bizonyult. Pedig Erdei Ferenc, aki rövid, de velős belügy-, illetve igazságügy-miniszterkedés közben átvette a földművelésügyi tárcát, valószínűleg láthatta, hová vezet az út. Mégsem tágított! Sohase felejtem el, amikor 1951-ben, a megyei főagronómusok értekezletét azzal nyitotta meg, hogy megbízhatóságukat azon fogja lemérni, miképpen viszonyulnak (!) az „új növényekhez” (gyapot, kenaf, rami, gumipitypang stb.). Nem véletlen, hogy eközben ismét be kellett hozni a kenyérjegy áldásait. A föld népére meg ráhúzták a tszcs-kény szerzubbonyt, amelyet még az egészen más alkatú orosz muzsik is nyögve viselt el. (Talán az sem véletlen, hogy később Erdei került a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári székébe, tudományos kutatóintézetet is vezetett. Nyilván rászolgált.) Agrárnosztalgiák A termelőszövetkezetek bizony nehezen boldogultak. Vezetőik, olykor a városból szalajtott pártmunkások, néha a búzát a zabtól se tudták megkülönböztetni. Nem csoda, hogy az átlagos napi kereset — a munkaegység — gyakran 6-8 Ft között ingadozott. Meg is indult a „menekülés a földtől”, aki tehette, igyekezett meghúzni magát a „vas és acél” országának valamelyik ipari fellegvárában. Voltaképpen az 1956-os forradalom áldozatvállalóinak köszönhető, hogy megtört a jég, s egyre többen át merték hágni az addigi merev megkötöttségeket. A szakértelem nem számított ezentúl gyanús osztályide- genségnek, lehetővé vált a hiányzó munkáskezek pótlása immár jobb minőségű gépekkel, vegyszerekkel. Csakhogy kissé átestünk „a traktor túlsó oldalára”. A kibékíthetetlen osztályharc eltörléséhez kitűnő megoldásnak bizonyult a fából vaskarika ipari mezőgazdaság bevezetése. Ez aztán „meghasznált” a természeti környezetnek. Kétségkívül nőttek a termésátlagok. Minden bizonnyal bővebben tejeltek a külföldről beszerzett drága tehenek, nyakukban a mikroprocesszorral. Ragyogóan festett a képernyőn, amint egy tucat arató-cséplő gép rajvonalban takarítja be a hullámzó búzatengerről az aranyló „életet”. Igaz, a szalmát utána sok helyütt fölgyújtották — alomra nem lévén szükség a vízöblítéses, korszerű istállókban (ahol egy férőhely létesítése többe került, mint egy magyar állampolgár lakrészéé). Nagyhatalmú főigazgatóm szerint „az istállótrágya mezőgazdasági szemét”, tehát nyakló nélkül lehetett szómi a műtrágyát a savanyodó kémhatású talajra, amely egyre inkább megsínylette az ún. hozamfokozók (magyarán; ajzószerek) bőségét. Anyagilag ennek még nem sok nyoma mutatkozott, hiszen a „kemizálás” a legmagasabb támogatást élvezte (megesett, hogy a nitrogénműtrágya árának 90%-a erejéig terjedt az állami hozzájárulás). Közben a Párt is behunyta fél szemét, ha a gazdálkodás kissé kirúgott az ideológiai hámból. Eltűrte a háztáji és illetményföldek, a „hátsó udvarban” nevelődött állatok „kilengéseit”. így eshetett meg, hogy a kb. 10%-nyi „félmagárí’-terület adta az összes termék 40-45%-át. Persze efféle csodák ritkán fordulnak elő. Legföljebb úgy, hogy az otthoni hízó a telepről „szerzett” abrakon gömbölyödött, s a tojótápért se kellett a szomszédba menni. Az is tény, hogy amikor a nagyfőnökség gépkocsija megérkezett, sokszor úgy nyitotta meg a csomagtartóját, mint valami krokodil a száját, csakhogy ebbe a torokba ügyes kezek hordták az ajándék földi javakat — végtére a közösből könnyen futotta. A statisztikák egyre javuló eredményekkel dicsekedtek, sőt a szemfüles dolgozók se maradtak hoppon. Épültek is a mutatós házak, cifra kerítések, olykor még síremlékek is. Valahol azonban mindezért fizetni illett. Ahhoz, hogy a „kommersz” árut értékesíteni lehessen, állam bácsinak mélyen bele kellett nyúlnia a zsebébe. Megvette a keleti piac, amit csak kínáltak, még akkor is, ha elsősorban az örök barátsággal egyenlítette ki a számlákat. így pl. még 1990-ben (!) a rubelelszámolású tételek közül a bor 220%, a tejtermék 360%, a marhahús 350%, a sertés 290% támogatásban részesült. Látszólag tehát mindenki jól járt, az eladó is, a vevő is, legföljebb a költségvetést egészítették ki a gonosz tőkésektől fölvett kölcsönökkel. Akiknek erre nem ártott volna fölfigyelniök, azokról — mint a nótában mondhatjuk, hogy —„vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy talán nem is akaiják”. Nos, efféle örökséggel is büszkélkedhetünk. Mert a „tömbözött kukoricaföldek” talajáról a víz, a szél nem csupán a legértékesebb termőréteget hordta le, erodálta. Bizony ez az erózió az agyakat sem kímélte, mint ahogyan az emberi hangulatot is megsavanyította a hirtelen változás, a szomorú kijózanodás. Kiváló meteorológusaink naponta közlik velünk, mennyi szennyező anyag úszkál a levegőben. Arra azonban még nincs műszerük, amely a lelki szennyeződések mérésére lenne alkalmas. Kár volna tehát meghökkenni azon, hogy hányán- sírják vissza az „aranjuezi szép napokat”, a derűsre pingált győzelmi jelentéseket, a hitelre épített rózsaszín jövőt. Hadd idézzem ezúttal is Kosztolányi találó rímpárosát: Csodálkozol a kokainistán; nem érted? Gondolkozz el az okain is tán — s megérted. Sárközy Péter
