Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 22., SZOMBAT 13 Rosszabb a hazugságnál É „Karsai blokkolná az F kategóriát” címmel a Népsza- — badság január 20-i számában ad tájékoztatást a hódmezővásárhelyi pedagógus fórumról. A „rövidre” sikerült tudósításból kivilág- ló tények méltán háborították fel szerte az országban pedagóguskollegáimat, ezért a „fél”-információkat az alábbiakkal^ kívánom kiegészíteni. Úgy, ahogy azok az említett fórumon is elhangzottak, mert a „Féligazság rosszabb a hazugságnál”. Tehát az „F kategóriát valóban jobb lett volna blokkolni...”, mint így, a pedagógusokkal való előzetes konszenzusra jutás nélkül bevezetni. Ez a vélelmem a legkevésbé sem azt jelenti, hogy az F kategóriát ne tartanám fontos és ,jogos” kategóriának. Másodszor, igaz az, hogy „Jánoshalmán egy beosztott pedagógus 77 390 forintot keres...”, mint ahogy, az is igaz, hogy van olyan beosztott pedagógus, aki 20 000 forintos jövedelemmel rendelkezik. így az átlagjövedelem havonta iskolánkban 32 000 forint körül lesz az 1994-es években. A ’90-es iskolai költségvetés bérkiadásait alapul véve ez a mostani szám 294 százalékos emelkedést mutat. Ami pedig a Pedagógusok Szakszervezete hazárdí- rozását illeti, valóban használtam ezt a kifejezést. Ezt természetesen arra értettem, hogy akkor, amikor a közalkalmazotti bértételeket végül is sikerült a ’94-es költségvetésben biztosítani, és így országosan 25-30 százalék közötti béremelést elérni az ágazatban (óvodától az egyetemig), akkor sztrájkkal fenyegetőzni nem biztos, hogy jó benyomást kelthet a társadalom más csoportjaiban. Sajnálom, hogy a Népszabadság tudósítója — talán hely hiánya miatt — csak a „féí”-mondataimat közvetítette tudósításában. Mégis most azt remélem, hogy ezzel a sajtóközleménnyel a mondottak másik fele is értelmet nyer. Karsai Péter országgyűlési képviselő, az oktatási, ifjúsági és sportbizottság elnöke Emberközelbe vezetőinket! Átnézve és átolvas- va a miniszterelnök S|^|£ úr halálát és gyá- szát követő újságkülönkiadásokat, nem várt meglepetésként hatott rám, hogy Antall József 3 és fél évi erőfeszítéseit, küzdelmeit és eredményeit, így leírva, újságjaink hasábján olvashattam. Ezenkívül néhány családi képet, ifjúkorról, szülőkről, gyermekekről. A régebbi idők jutottak eszembe: Horthy-arcképek az újságokban, utcán, üzletekben. Családtagjai, hol itt, hol ott ünnepélyeken, avatásokon és máshol. És eszembe jutottak, hogy milyen jól ismerték az akkori politikusok, az akkori sajtó az egyszerű magyar ember lélektanát. Hogy mennyire szüksége van az átlagembernek egy arcra, melyet nap mint nap lát, egy személyiségre, aki így lassankint közel került hozzá és elfogadja őt vezetőjének! Bizony, ahogy emberekkel beszélgetek, hallom morgásukat, dohogásukat, hallom, ahogy szidják a kormányt, arra a szomorú következtetésre kellett jutnom, hogy a mai átlagember —• a szavazó milliók — bizony nem kapták meg a sajtótól azt, amit a Horthy- időben, a retteneges Ráko- si-korszakban és utána is megkaptak: nevezetesen azt, hogy valamiféle személyes szimpátia, személyes kapcsolat jöjjön létre vezető és vezetett között. (Hogy ez milyen módon sikerült az utóbbi kettőnél, az más kérdés. De: megtettek mindent ezért.) Új korszakunk vezetői azonban annyira a háttér homályában maradtak, hogy az átlagszavazó nem ismerhette meg küzdelmeiket, célkitűzéseiket, HISTÓRIA Az altaji népek ősvallása, tekintettel a magyar ősvallásra m A nap fiához intézett dalból lát- • juk, hogy a finnek az ősidőkben tűztömeg- nek tartották a napot, s a földi tüzet a napanya fiának. Eszerint ugyanazon tárgy lévén a nap és a tűz, világos, hogy a tűzimádás a finneknél a nap tiszteletével együtt jár. Ezért mondja esküjében az avarok kagánja, Baján: hogy a tűzisten, ki az égben van, pusztítsa el! A többi altaji népről is bizonyos, hogy imádták a tüzet. A régi szkítáknál Tahiti név alatt fordul elő a tűzisten. A tu-kiüek (turkok), mond egy kínai író, imádják a tüzet; azért nem ülnek fára, mivel azt hiszik, tűz van a fában; gyékényt vagy bőrt terítenek a földre, arra ülnek. Sok mongol és török népség maiglan áldozatot viszen a tűznek; s nem egy törzs van, amely nem mer húst enni, mielőtt egy darabot a tűzhelyre nem dob... Mint a többi isten, a nap-, hold- és csillagistenek is saját udvart tartottak. Lakaikat, arany- és ezüsttermeikkel, ragyogó színekben festi a finneknél a költői képzelem. Különben ez istenek szelíd, jótékony lények valá- nak, kikhez a halandók gyakran folyamodtak segélyért. Főleg világító tulajdonuknál fogva történt, hogy az elrejtett, elveszett tárgyak felől is őket kérdezték meg; ami a szláv és germán népeknél is szokás volt. A Nap azonban, mely meleget árasztott és előmozdítá a tenyészetet, e jó tulajdonai mellett ártani is szokott. Tőle származott az égető aszály és csípős hideg. Az említett égi testeken kívül több légi istennel is találkozunk a finn mitológiában. Ide tartozik Kői, a reghajnal, kinek az észt mondában megfelel az esthajnal: Ammarik. A runók e fölött több légi tündérről (ilman luonnottaret) emlékeznek. Ilyen Ilmatar, a lég tündére. Ilma az anyagi leget jelenti, melyet mint a szamojédok, a többi finn nép, istenként imádták magok a finnek is. Utóbb a leget magát a benne rejlő istenség külső nyilatkozatának kezdték tekinteni, s ekkor nyerte az Ilma a személyes tar (tár) végzetet, mely szó nem csak leányt (mint päivä- tár — nap leánya), hanem általában női lényt jelent. E szócskával képeztetnek a légi istennők nevei kivétel nélkül. így a köd és párák tündére uutar, terhenetär; tu- lun tytär a szél, eteletär a déli szél leánya; s a dél vagy nyár tündére Suvetar, ki a nyájakra ügyel. Hunfalvy tehát nem ok nélkül hiszi, hogy a magyar tündér név utolsó szóta- gában is ezen tar vagy tár szócska rejlik. A tűn ős jelentését nem tudjuk; talán éppen leget vagy más tünékeny, elfeltűnő tárgyat jelentett, melyhez akképp járult a tér (deer, dér) szócska, mint az idézett példákban. A víz A természet műveletlen fiában is él — úgymond Cast- rén —azon sejtelem, hogy az „isteni” szellemibb, ér- zék-fölöttibb természetű, s bár rendesen az anyagot szokta tisztelni kezdetben: annál inkább tiszteli azt, minél éteribb. S a tenger végtelen fölülete, mely mintegy alávarázsolja az eget, a haragos hullámok csapkodása, a folyók siető folyása, a patakok csörgése, a tajtékzó vízesés messze hallható zúgása a pusztító áradat, a csöndes tó vonzó tüköré, a tiszta forrás enyhítő vize különben is mind olyan tárgy, mely szükségképp meghatja, bámulásra és imádásra ragadja a természeti ember kedélyét. Hányszor bízza sorsát a hullámokra; s mennyi adományt köszönhet a tengernek, a nagy folyóknak főleg a halász nép. Félelem és hála: két forrása a vallásos érzelemnek. Nem csuda ez okból, ha már a szkíták tisztelték a vizek istenét; a vízimá- dás nyomaira találunk a kereszténység fölvétele előtt a székelyeknél is; míg az osztjátok, tunguzok, szamojédok s némely finn, török és mongol népiségek közt maiglan előfordul a vízimádás. Vallásos érzelemmel viseltetnek a tenger, bizonyos tavak, folyók és források iránt, s időrül-időre áldoznak azoknak. A vojtjákok kecskét, az ugor-osztjákok szarvast szoktak áldozni. Déli-Szibériá- ban pedig egy tatár törzsnél most is az a szokás, hogy bizonyos ételből nem esznek, mielőtt egy keveset a vízbe nem vetnek. A lappok, finnek és észtek is imádták a hajdan a vizet, s több folyam és tó maiglan szent (pyhä( nevet visel. Az észtföldön van egy patak (Wölhanda), melynek a monda szerint, nemcsak állatokat, hanem gyerekeket is áldoztak egykor, mint meséinkben a tó sárkányának. S mint a leget, úgy a vizet is közvetlen, érzéki alakjában tisztelték eleinte. Az altaji népek közt csak a finn mitológiában találkozunk egy fensőbb istenséggel, ki a vizek fölött uralkodott, s aki rendkívüli tiszteletben részesült. Neve Ahti vagy Ahto, mutatja, hogy ezen magasabb istenfogalmat az indö- germán népektől kölcsönözték. A legrégibb időkben, ameddig a nyelvészet útján emelkedhetünk, a finnek is közvetlen a vizet imádták. Vési ’víz’, a legrégibb runók vízistene. Utóbb, a személyes istenfogalmak fejlődésével, látjuk előtérbe lépni az öreg Ahtit, szintén agg nejével, Vellamóval (’hullám’). Azon túl aztán együtt uralkodtak a finnek képzelnie szerint, a vizek birodalmán, hol egész népe lakozott a vízi lényeknek, a különböző korszakok felfogása szerint, majd gyermekei, majd alattvalói a nevezett istenpámak. Ez alárendeltebb vízi hatalmak közül külön néven is előfordulnak: a kis ember (Pikku Mies), a hullám tündére (Aallatar), a zuhatag szüze (Kosken Neiti) stb... A föld Sok nép képzelte, úgymond Castrén, kezdetben a földet jóltevő anyának, aki tápot ad az embereknek és állatoknak. Ezen tápláló, fenntartó, mondhatni anyai sajátságánál fogva a földet nem egy altaji nép tartá tiszteletben, így már a szkíták, tunguzok, mongolok törökök stb. Hogy a finnek is tisztelték a földet, mutatja a Maa-emä (Földanya) nevezet, mely eredményességüket. És ez nagyon nagy baj! Úgy érzem, az utolsó órák utolsó perceit éljük a választások előtt ahhoz, hogy ezeket a mulasztásokat pótoljuk. Elő kell jönniük a kormány tagjainak, államtitkárainak ebből a homályos messzeségből, mert ez az ibolyaszerénység, amivel eddig vezetői létüket, munkájukat sikerült az ismeretlenségben tartaniuk, mindenre jó, csak éppen egy választási győzelemre nem. Pedig most győznünk kell, nagyon kell bizony, mert „...odaát már köszörülik a késeket...” — ahogy Sándor András írja; és hát nem dinnyevágás- ra köszörülik. Használjuk hát kérem ezeket a politikai fegyvereket, melyeket a világon minden politikai rendszer használ, akár diktatúra, akár demokrácia. Ismeije meg az átlagszavazó minisztereinek arcképét, családtagjait, munkásságukat, eredményeiket, mert az egyszerű ember kötődni akar valakihez, valakikhez. Igényli a vezető személyiséget, higgyen neki, hogy közel érezze magához, hogy bízzon benne, higgyen neki, hogy vonzódjon hozzá. És tessék elhinni, hogy az anyagi csak ezután jön. Mert ha nem így lenne, nem fagyoskodott volna negyed- millió ember azon a decemberi napon, s még éjnek idején is a metsző dunai szélben a Parlament előtt... Sajnos, ha három napilapunk van, az sok, amelyik részt vehet ebben a népszerűsítésben. De legalább ez a három vegye ki a részét, s tegye meg, ami tőle telik. Antall József diákköri, egyetemista, esküvői és egyéb képei mélyebb és el- kötelezőbb érzéseket váltottak ki az emberekből, mint akárhány ellenzéki pesszimista sugalmazás. Hozzuk hát közelebb jelenlegi vezetőinket, s így a megválasztandókat a szavazó kisemberhez (ez igazán szép sajtófeladat), mert azt hiszem, a legfontosabb most, hogy a nemzet felismerje és megtalálja vezetőit! Remsey András Gödöllő alatt a runók az anyagi földet értik. A finnek azonban, mint már megjegyeztük, a nyers természetimádásból kibontakozva, a személyes istenség fogalmára emelkedtek; nem az anyagot imádták immár, hanem az abban lakozó, azon uralkodó erőt. A fejlődés ezen magasabb fokán majd a Föld Anyjának, majd a Vén Földnek, vagy a Föld Gazdasszonyának nevezték a földistent. A Föld Anyja (maan emo) különösen hatalmas istenség volt, akihez gyakran folyamodott segélyül a finn. Ez istennévnek a lapp mitológiában Madder Akka felel meg. Azon körülmény, hogy férjével (Madder Attje) lényeges részt vön a teremtésben mutatja,. hogy a lappoknál az istenfogalom nem eredeti. A lapp madder, úgymond Castrén eredetileg ugyanazt jelenti, amit a finn manner — a földet, a szárazát. Hogyan jött tehát a lapp mítoszba ama kozmogónikus fogalom a Földanyáról, mint teremtőről, holott amint megjegyeztük, a kozmogónia általában fejletlen maradt az altaji népek közt? (Folytatjuk) Csengery Antal A Himnusz Kölcsey egy nap alatt, 1823. január 22-én írta a Hymnus-t, azt a költeményt, mely megzenésítése óta a magyar nemzeti himnusz. Versét egy ideig csak a barátok, ismerősök olvashatták, első alkalommal 1828-ban jelent meg nyomtatásban az Aurora című almanachban, majd újra 1832-ben, a költő műveinek első kötetében. Mivel 1838-ban, alig 48 éves korában meghalt, a Himnuszhoz írt Erkel-zenét soha nem hallhatta, és műve utóéletéről sem lehetett tudomása. „Hivatalos” nemzeti himnusz az ő életében még nem volt, ezt a funkciót két népének, a Boldogasszony anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga töltötte be. Az 1840-es évekre viszont már két költeménye volt a magyarságnak, melyek emelkedettségük és mondanivalójuk révén méltán pályázhattak erre a rangra: Kölcsey verse mellett az 1936-ban megjelent Szózat. Az 1840-es évek elejére a két vers egyaránt ismertté, népszerűvé vált. Sorsuk párhuzamos pályán haladt. Megzenésítésük is nagyjából azonos időben, ráadásul hasonló módon történt: a Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1843-ban a Szózat, 1844-ben a Himnusz megzenésítésére írt pályázatot. Első nyilvános bemutatójuk helyszíne is azonos volt: a Nemzeti Színházban csendültek fel az énekkar előadásában. Ezután azonban a két mű sorsa némileg eltért. Törvény ugyan nem írta elő melyik legyen a „himnusz”, de a közönség, a nemzet tetszése, akarata Kölcsey versét és Erkel zenéjét választotta. Első alkalommal Óbudán énekelték nyilvános ünnepségen, 1844. augusztus 10-én, mikor a Széchenyi nevű gőzöst bocsátották vízre a hajógyárban. Pogány György
