Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-18 / 14. szám

14

PEST MEGYEI HIRIAP

VELEMENY

1994. JANUAR 18., KEDD

Monorierdó', avagy egy fantomváros Pest megye közepén

A történelem sokszor ismétli meg önmagát, és ha nem is csinál tükörképet, néha azonban groteszk helyzeteket teremt. A fővárostól 40 km-re, a négyes műúttól balra létezett egykor Sigra (Zsigra, Siger, Zsiger?) község, mely a honfoglalás korában a környék egyik fontos helysége volt. Feltehetőleg a tatárjárás következtében tűnhetett el az „Ős-Pilissel” egy időben, mely még a Cserhát-nyúlvány tetején épült ki és létezett sokáigHelyét és nyomát erdők, ligetek és legelők foglalták el, az egri káptalan tulajdonát képezve. A négyes út 40—44-es kilométerkövei magasságában aztán kialakult Pest megye egyik legkulturáltabb, legkellemesebb mikroklímájú erdeje, a Mono- ri-erdő, mely Pilis és Monor községek határvonala mentén, de a monori területen fejlődött ki. A Horthy-rendszer regionális fejlesztési programja keretében, a harmincas évek közepén üdülőövezetnek nyilvánították és állami kezdeményezésre felparcellázták. Több mint 1200 telket alakítottak ki, melyeket zömmel a fővárosi középosztály vásárolt meg. Az erdőt kitűnő murvaborítású utak hálózták be és megépült az ország első erdei strandja, és megnyílt az országút mellett az első autósvendéglő, mely azóta is (bár egyre elnyűttebben) üzemel.

A „fölszabadulás” teljesen új helyzetet teremtett. Az erdőt orosz—magyar kooperációban kiirtották, a nyaralókat kifosztották és tönkretették. Végül is a rossz szándék szülte meg az új falut. Addig néhány száz ember élt itt, a régi országút mellett, de hamarosan felszökött a lakosság száma, hála annak a rákosista titkos rendelkezésnek, mely „gondoskodott” a fővárosnak szükséges olcsó munkaerőről, és ennek érdekében megtiltotta, hogy új üzemek, gyárak létesülhessenek 50 km-es körzeten belül. A környező községek, de a távoli vidékek városba kényszerítettjei közül sokan telepedtek le „ideiglenesen” a rendőri szervektől távoli telepeken. Nem volt rossz választás, amit az bizonyít, hogy a sok ,jöttment” ittragadt, és egyre többen építettek házat maguknak. Szép csendben, szinte észrevétlenül ezer fölé emelkedett az állandó lakók száma, nyáron pedig megkettőződött az itt nyaraló fővárosiakkal.

Egyszerűen bekebelezték

Az új helységnek neve sem volt. Tulajdonképpen ráragadt a „monorierdő” helymeghatározás, és mivel Monor község területén létesült (Pilishez négy, Monorhoz majd nyolc kilométerre) egyszerűen bekebelezték. Bizony így történt, s ez az aktus nagyon jól egybevágott az országos megalomániával, amikor mindent összevontak, központosítottak — legyen az gyár, vállalat, tsz vagy város. Monor, mint járási székhely kötelességének érezte követni a fenti példát. Nem lehetett kétséges, hogy az erdei településnek nincs esélye az önállóságra. Monor „szerves része” lett és még azt a státust sem érhette el, amit a becsatolt társközségek, tehát azt, hogy látszólagos önállósága legyen.

Monorierdőről, a lassan már 3000 lakos felé közeledő fiatal „községről”, melyet nyáron még legalább 1000 nyaraló

egészített ki, jószerivel csak a „családtagok” tudtak. No, meg a monori párt és községi vezetők, kik — érthető módon — mielőbb várossá kívántak előlépni. Ehhez a törekvéshez kellettek a „pufferközségek”, mint Monorierdő, Péteri és Vasad, hisz a rájuk és a vonzáskörzetre való hivatkozás volt a városi léthez szükséges beruházások kijárásának az alapja.

A monori párthatalmasságok és közigazgatási alárendeltjeik, mindent, de „mindent” megtettek a cél érdekében. Az anyaközséget tulajdonképpen jól kifejlesztették. Közintézmények, áruházak, iskolák, művelődési szervek, buszközlekedés, sport- létesítmények léptek jelentősét előre, egészségügyi és pártpalota épült. Bevezették a gázt, a vizet, a kábeltévét és csatornáztak. Állami lakásprogram keretében bérlakásokat adtak a szerencséseknek stb. Mindezt természetesen fel sem róhatnánk a monori vezetésnek, ha mindennek nem lett volna egy — máig is ható — szépséghibája: a bujtatott kizsákmányolás. Pontosabban a társközségek, de főként Monorierdő teljes kijátszása. Ez azért rendkívül fontos, mert a „betársított” régi községek — mint Péteri — rendelkeztek már alapvető infrastruktúrával, de itt semmi sem volt, kivéve az úgynevezett erdei iskolát, melyet később kifejlesztettek.

Horthyék építették

Az, amit tettek, azért volt kizsákmányolás, mert a monori vezetők huszonvalahányezer lakosra kapták meg a fejlesztési költségeket és lehetőségeket, de azokat csak a monori belterületre költötték, míg a külsők gyakorlatilag semmit sem kaptak. Ami ma Monorierdőn van — illetve főként ami nincs — az főleg a pártállami Monor szégyene, bár nem mentes tőle az új önkormányzat sem.

A 3000 lakoson feletti község (2600 állandó lakos) ma ugyanazokon az utakon közlekedik, melyeket 60 éve Horthyék építettek. Régi híres strandja ma a földdel egyenlő, csak a medence és a szétvert kabinok, kiszolgálóhelyiségek éktelenkednek. A községháza egy régi parasztház egyik szobájában, míg a posta a másikban üzemel, de minden lényeges ügyet a hat kilométerre lévő „belvárosban” lehet csak elintézni. Az egyetlen orvosi rendelőn, óvodán és napközi otthonon kívül, mint az egyetlen kultúrintézmény, a futballpályává előléptetett libalegelő — tehén nincs — üzemel.

Az utakon térdig érő a sár, primitíven elégtelen a közvilágításnak kinevezett néhány tucat lámpa és a község fuldoklik a szeméttől (ez ránk is szégyen) — és a teljes kilátástalanságtól. Szenved a monoriak „hálátlanságától” és saját képviselői, valamint a helyi értelmiség impotenciájától.

Erre az a legjellemzőbb, hogy ez a falu kétszer is kilépett a „nemzetközi porondra”, de egy fülért abból profitálni nem volt képes sem a vezetés, sem a saját értelmisége.

Fantomfalu-fantomváros voltunk és vagyunk. Imitt-amott feltűnünk a nyilvánosság előtt, de tulajdonképpen a kutya sem tudja, hogy mi kik, vagy mik vagyunk. Pedig akár híresek is

lehetnénk, annak ellenére, hogy híresnek-hirhedettnek indultunk háromszor is.

Horthy-rendszerben nyaralófaluként startoltunk, a fejlődés aztán „technikai okok miatt” — mint tudjuk — derékbatört.

Elszállt milliók

A Kádár-rendszerben lettünk hírhedettek. A messze földön ismert környezetszennyezési botrányt a tévén és a rádión keresztül majd mindenki ismerte. Miniszteri és pártközponti szinten foglalkoztak velünk és a Környezetvédelmi Minisztérium, valamint Pest megye 85 millió forintot hagytak jóvá a község egészséges ivóvíz-ellátásának megoldására. De sem a régi, sem az új köz- igazgatás nem tett semmit, a 85 millió „elszállt”.

Van azután egy korszakos hírességünk, a kemping. Nálunk, a Monorierdei Kempingben — és nem Monoron és nem Monor-er- dőn — zajlott le 1986 nyarán az a történelmi találkozó, ahol a kádári ellenzék megfogalmazta a „monorierdei gondolatot”, mely egységre szólította fel a magyar értelmiséget a diktatúra ellen. Az a találkozó, melyben az első nagy és nyilvános lépést tette meg a magyar értelmiség a kommunizmus szétbomlasztása érdekében. Ez volt az ellenzék első, Jegális” jelentkezése, mely jelentős mértékben járult hozzá a diktatúra dezintegrálódásához.

A Monori Önkormányzat — úgy tűnik — nem érezte szükségét, hogy Monor és Monorierdő nevét és szerepét úgy örökítse meg, ami megfelel a történelmi igazságnak, és alapja lehet a lokálpatrióta büszkeségnek, utóvégre nem mindenhol és nem minden évben fogalmaztak meg „monori gondolatokat”!

Persze, ami történt és történik, az a múlt konzekvens következménye. A múlt rendszer helyi elitje és a még ma is hatalmon lévő képviselőinek nem érdeke a „monorierdői városrész” felemelése, hisz az a mai Monortól „vesz el” pénzeket. A „monori-monorierdei gondolat” pedig oly távol áll tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől.

Monorierdő, mint város pedig csak fikció, csak „papíijog” melynek a tartalma oly irreális, mint amennyire valóság az, hogy Monor egy szépen, dinamikusan fejlődő város, Monorier- dő-városrész pedig oly falu, amilyen több nincs széles e hazában. Nem hiszem ugyanis, hogy létezik-e bármilyen kicsiny Isten háta megetti falucska, mely az elmúlt 3 évben összesen 5 millió forintot el sem érő nem iskolai „beruházásokat” kapott, melyek tényleges értéke a kifizetett pénz egynegyedét sem éri el.

Szomorú .jeremiáda” az, amit elsírtam. Szomorú azért, mert megmutatja, hogy a belénk vert szemlélet mennyire virulens, és keserves azért, mert dokumentálja, hogy 3000 ember naponta szorongató gondja-baja, kínlódása és csalódása nem képes megmozdítani a helyi „intelligencia” lelkiismeretét, és nem képes ahhoz a felismeréshez elvezetni, hogy mindenki saját sorsának kovácsa és egy fantomváros vagy egy fantomfalu csak akkor lesz igazi, ha az összefogás nem fantázia, hanem valóság lesz. Akkor juthat el oda, hogy végre igazán élő, fejlődő község lehessen. Práczki István

Ünnep-színű mente

A révkomáromi gyűlést óriási sajtókampány előzte meg. A nagysurányi Matica- gyűlés és sokféle fanyalgó, óvatoskodó megnyilvánulás azt kívánta szolgálni, hogy erre a nagygyűlésre minél kevesebb önkormányzati képviselő és polgármester menjen el. Mintha Mécs László sorait kívánták volna megerősíteni:

„A józanság így altatgat: / »Tente magyar, tente, / ne legyen több hősi álmod, / olvadj be a csendbe.«” (Kisebbségi altatódal) Nos, ez a terv nem sikerült. A kétezer rendelkezésre álló ülőhely kevésnek bizonyult. 2500-3000 ember érkezett Dél-Szlovákia minden tájáról.

Az épület előtt az egész idő alatt két-három- százas tömeg hallgatta a felszólalásokat és ezzel a szívet melengető gesztusával támogatását fejezte ki.

A szlovák belügyminiszter is megtett mindent, ami tehetségéből tellett. Már egy nappal a gyűlés előtt megkezdődtek a közúti ellenőrzések. Losonc és Révkomárom között 25 ellenőrző pontot számoltak meg a résztvevők. A buszokat és személygépkocsikat tízszer ellenőrizték, de a szerencsésebbek is legalább két ellenőrzésen estek át. Mindenkit megkérdeztek úticéljáról. Mondvacsinált ürüggyel két buszt nem engedtek ki a losonci járásból. Egy jóindulatú rendőr megsúgta a sofőrnek, akármilyen tökéletes állapotban is lenne a jármű, a járás területét nem fogja elhagyni. Ez a méltánytalan eljárás még a szlovák nemzetiségű sofőröket is felháborította. Az egyik buszt harminc kilométerre a nagygyűlés színhelyétől állították félre és más járművekre kellett felkéredz- kedniök. A résztvevők sok esetben magánautón érkeztek meg. Akik viszont már nem tudtak sehogyan sem eljutni Révkomáromba, legalább írásbeli szolidaritási nyilatkozatukat juttatták el a szervezőkhöz. Egyes esetekben a bűnügyi rendőrség is ellenőrzést folytatott. Hazafelé menet, kocsinkat Losonc előtt ismét ellenőrizték. Nem a kocsi műszaki állapota volt érdekes, hanem a csomagtartó tartalma.

Jogos volt tehát a résztvevők egyöntetű óhaja, hogy a parlamenti képviselők kezdeményezzék a belügyminiszter visszahívását. Hiszen törvényellenes a személyes szabadság korlátozása és — esetünkben — a motozás.

Amikor Pásztor István, a Csallóközi Városok és Községek Társulásának soros elnöke és Révkomárom polgármestere a mikrofonhoz lépett, a jupiterlámpák szikrázó fényében legalább tíz videokamera szegeződött rá. Ott volt a BBC és a PRO 7 és sok más, világot behálózó tévétársaság képviselője. Kattogtak a fényképezőgépek. Szavait vastaps fogadta, amikor kifejtette, csalódottságot kellett okozni az ellendrukkereknek, akik remélték, a találkozó nem fog sikerülni.

Az a gyanú merül fiel, hogy a komáromi siker miatt maradt el a szlovák tévé szokásos vasárnapi műsora a Kroky (Lépések). A résztvevők nem erre készültek fel.

A tanácskozást még a négy órán át állva követő küldöttek is lankadatlan figyelemmel kísérték. Csalódást okozott ez a rendezvény azoknak is, akik valamiféle szlovák- és államellenes akciót orroltak. A légkör mindvégig bizakodó és tárgyilagos maradt, mégha néhány felszólaló ironikus megjegyzése a hatalom címére fel is villanyozta a jelenlévőket.

118 külföldi és 149 hazai tudósító követte nyomon a fesztelen tanácskozást. Ez az óriási érdeklődés is bizonyította, a szlovákiai magyarság a második világháború óta — elsőként a Kárpát-medencében — tanúsította, pártállásra való tekintet nélkül, nem hajol meg az önkény előtt, hanem minden törvényes eszközzel harcolni kíván demokratikus jogaiért anélkül, hogy a vele együtt élő szlovákság jogait bármilyen csekély módon korlátozni, netán sérteni kívánná. Ezt tükrözte a köztársasági elnöknek és a szlovák polgártársaknak címzett nyílt levél is.

A felszólalók sora is bizonyította a fenti megállapítást. Ez a hang bizonyította, hogy a ’89 novemberi igényt: „Nem vagyunk olyanok mint ők”, vagyis mint a hatalom birtokosai, a felvidéki magyarság tovább élteti.

A kisebbségi magyarok megválasztott képviselői szóltak az őket támogató polgárok nevében. Megfontoltan és szakértelemmel. Úgy az Együttélés politikai mozgalom, mint a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Magyar Polgári Párt, vagy a Demokratikus Baloldal Pártja magyar törvényhozói. A tanácskozást köszöntötte levélben Catherine Lalumiére az Európa Tanács részéről. Az RMDSZ és a VMDK is messzemenő támogatásáról biztosította. Beke György, erdélyi származású író megelégedéssel nyugtázta, a felvidéki magyarság nagy bátorságról tett tanúságot.

Az előterjesztett dokumentumokat — az állásfoglalásokat az önkormányzatok jogáról, Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről és a szlovákiai magyarok alkotmányos jogállásáról — két ellenszavazattal a résztvevők elfogadták. Megszavaztak még egy felhívást a magyar szülőkhöz is, mely kéri őket, gyermekeiket magyar iskolába írassák.

Ez a népszavazással felérő egység a sajtótájékoztatón olyan kérdés megfogalmazására késztette az egyik szlovákiai magyar újságírót, amellyel a régi pártállami gyakorlatra utalt, amikor is szavazóbábuk vettek részt a művileg, fentről összecsődített áldemokratikus gyűléseken. De ebben az esetben mindenfajta mechanikus párhuzam sántít. Itt valóban demokratikusan és szabadon megválasztott képviselők nyilvánítottak véleményt, akik lelkiismeretük szavára hallgattak. Ezek az emberek ismerik a jelenlegi szlovákiai helyzetet, mely egyelőre nem felel meg a sokszor kenetteljesen hangoztatott, de a tényeknek szögesen ellentmondó óhajnak, hogy ez az ország Európa felé igyekszik.

Jelentős sorsfordulóhoz érkezett a felvidéki magyarság. A nagygyűlés megerősítette, az EPM—MKDM parlamenti képviselői a résztvevők érdekeit tolmácsolják. Megbízták őket, az elfogadott dokumentumokban lefektetett elveket igyekezzenek érvényesíteni, hogy Szlovákia valóban demokratikus ország lehessen.

F

ontos volt az összejövetel azért is, mert a továbbiakban elejét lehet venni annak, hogy a hatalom kijátszhassa egymás ellen a magyarokat tömörítő mozgalmakat és pártokat.

Nem felel meg immáron Mécs László félelme: „Szürkítőn szól a naptárunk: / »Tente magyar, tente, / Hétköznapok egyikén sincs / ünnep-színű mente«” (Kisebbségi altatódal)

Balassa Zoltán