Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15 / 12. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. JANUAR 15., SZOMBAT A zt álmodtam, hogy vége a téli vakációnak, kezdődik az iskola. Nem készültem, persze, nem tanultam meg a leckét, végig a szünetben elő sem vettem a tankönyveket, de nincs vész. Dávid tanár úr a latinórát a magyarral összevonja, és dolgozatot írunk. Máris ott a táblán a címe: A tél örömei. Nem került aztán sor a dolgozatírásra, mert felébredtem közben. S ehhez képest elég kedvetlenül állapítottam meg, hogy tévedek vagy negyven esztendőt. A többi mind rendben: az ünnepek lefutottak, a vakáció a végét járja, és úgy lehet, sor kerül „A tél örömei” című dolgozatra is — bár az idei tél mintha nem igazodnék a tantervi előírásokhoz. Ha tudniillik szerepel még egyáltalán tanterveinkben a hajdanán elmaradthatatlan magyardolgozat a tél örömeiről. Miért éppen a telet jegyezzük el az örömöknek? Ezt a di- dergős-lucskos vagy éppen zordon-fagyos évszakot? Nem emlékszem, hogy valaha is írtam volna ilyen címmel magyarfogalmazást: „A tavasz örömei”. Vagy: „Az ősz örömei”. Sőt a nyár örömeiről sem írtam így, mert a nyári témájú fogalmazásnak ez volt a szabványos címe: „Egy élményem a vakációban" vagy „Nyári élményem" — ilyesmi. Lehetséges, változott azóta a helyzet — vajon az örömök dolgában egyenrangúsodnak az évszakok? — talán a nyár javára át is billent a mérleg; én legalábbis a nyárhoz ma már jobban húzok, mint a télhez. De mi a magyarázata, hogy gyerekkori emlékeimben az örömök évada a tél maradt? Nem ám csak a magyar dolgozatok lombik-világában, hanem a húsommá-véremmé vált emlékekben is. No igen, az első hóval együtt megjött a Mikulás. És milyen csodálatos volt az, hogy éjnek évadján jött, észrevétlenül, még a kutyák sem igen ugatták meg. És hogy a bezárt ablakon is át tudott nyúlkálni. Míg aztán ki nem lestem a dunna mögül — szuszogni is elfelejtettem, olyan erősen színleltem az alvást —, hogyan settenkedik anyám a szobában, óvatosan kihúzza a komódfiát (amelynek a kulcsát már napok óta nem leltem) — s hogyan telnek meg az ablakba kirakott kiscipők. No igen, megérkezett a karácsony estéje. Amikor is alkonyaitól kezdve nem mozdulhattunk ki á szobából, de szabadon leskelődhettünk az ablakon: jön-e már a Jézuska? Sohasem arról jött, amerről vártuk, de máskülönben nem okozott nagyobb meglepetést. Mindig fehér ágylepedőbe burkolózva nyitott ránk, a haja mindig lisztes volt, az arca kormos, és mindig valamelyik szomszédasszony hangján — elnyújtott, reszketős, sápítozó hangján — intett bennünket, hogy jók legyünk, * szófogadók legyünk, mert ha annyit rosszalkodnánk, mint idáig, át sem lépi többet karácsonykor a küszöböt... Aztán ugye: megjött a disznótor. De csakugyan, mi is volt egy disznótorban annyi csodálatosan sűrű öröm, hogy az ember még évtizedek múlva is somolyogva emlékszik vissza rá? A paraszti életben esemény volt, igaz, már a tort megelőző napon is nagy sürgés-forgással — apám hívogatott vacsorára, anyámék előszedték a disznótoros szerelést, az edényeket, én meg hajtottam nagyapa keze alá a köszörűt, este tisztítottuk a rengeteg fokhagymát — no de: hol ebben az öröm? Hajnalban a sikatásra kiugrottam az ágyból, kapkodtam magamra lóhalálban a ruhát, a csizmát, a „nagylajbit”, le Fekete Gyula | A tél örömei I ne maradjak a perzselésről legalább. Hűségesen gondoztam a kis tüzet, hogy mindig legyen miről rágyújtani a nagyra; odaadóan rágcsáltam a besózott füle-farka darabot — no de hát ebből származott volna az a különös öröm? És nyomozhatnám tovább, mert ott lábatlankodtam, természetesen, egész nap a sűrű tennivalók közepén. S bizony megtörtént, hogy a hosszú nap után este a disznótoros vacsorához már nem maradt kitartásom elegendő — ami azt jelzi, hogy a hurka, a kolbász, a töltött káposzta vidékén is hiába keresném az örömök forrását. Azután ugye: megjött a hó. Van abban valami ősi. ösztönös öröm, ahogy az ember — s még inkább: a gyerek — a hóesést, kiváltképp az első hóesést fogadja. Pedagógusok a tanúim: valósággal átizzik az osztályon az izgalom, ördög bújik még a szelíd természetű gyerekekbe is, ha nagy pelyhekben, szaporán esni kezd a hó... Meglehet, az eszkimógyerekek nem örülnek különösebben a hóesésnek. Egyáltalán az a gyanúm: ők nem is igen ismerik a tél örömeit. Amiből meg az következnék, hogy a négergyerekek viszont a nyár örömeit nem ismerik. Természetesen a tél örömeit sem: az örök nyár birodalmában. Akárhogyan nézem, jó helyre születtem én. Nem hiába a mérsékelt égövet szállta meg legsűrűbben az emberiség, nem hiába ebben az égövben fejlődtek olyan gyorsan s olyan magas szintre a civilizált kultúrák, ar sokfajta edződés meg a sokoldalúság égövében, ahol, lám, még az időjárás is minden évszakban valamilyen — máskor elérhetetlen — örömök forrása. Még a csapadék is: tanúnk rá a hó. Egyáltalán: miféle magyardolgozat volna az a tél örömeiről, amelyből hiányoznék a hó? A jég is ugyanaz a vegyi összetétel, persze, s kellett legalább egy árokhossza jég korcsolyázni, fakutyázni, sinkózni is — de hajdani teleim legigazibb eleme mégiscsak a hó volt, a hógolyózások, a nagy hócsaták, a hóemberszobrászat kifogyhatatlan muníciója, aztán a vidám szánkózások, a síelések... — ahogy így sorolom, kezd az a gyanúm támadni: ta- lám mégsem a hóban kell keresnem a téli örömök forrását. A hó végtére is — csapadék. Bár az igaz, nem olyan csapadék, mint az eső: nem szétválasztja az embereket, hanem ösz- szehozza. S ha már összehozta őket, megtalálják azok — felnőttek, gyerekek — az örömüket egymásban. Lám csak: ebből a szemszögből áttekintve, hogy a helyükre igazodnak a hajdani téli örömök. A parasztembert kora tavasztól késő őszig szorította a munka az udvaron, a kertben, a határban, mindenütt; se élni, se meghalni nem jutott idő. Összeverődtek persze az emberek a munkában is néha, aratáskor, csépléskor, vagy később már több vidámságnak helyt adva, ráérősebben kukoricafosztásra, szüretre. De a lazítás igazában csak akkor kezdődött, amikor a must túlesett a zajos forráson, és a jó cimborákat begyűjtötte a pincesorra a murci. Aztán a fél falut összehozták a lagzik. aztán a tágabb családot a karácsony, a fiatalságot a szilveszter, majd a farsangi bálok, a rokonságot-atyafiságot a disznótor, a szomszédságot (legalábbis a mi szomszédságunkat minden hajnalban, minden este) a füstölés ceremóniája. A gyereksereget meg a hó hozta össze. Azaz pontosabban: a gyerekeknek — talán a pincesort meg a bálokat kivéve — mindenütt tisztes szerepük volt, egy- szer-másszor főszerepük is, a falu téli társadalmi életében. A három másik évszakban együttvéve sem jutott nekik annyi a számukra minden ajándéknál kedvesebbek — a felnőttek játékos szabadidejéből —, mint télen. Nem tévedek talán nagyot, ha éppen ezen a tájon vélem felfedezni hajdani kiapadhatatlan téli örömeim forrásait. Azt hiszem, ezt a téli lazítást — ezt a sajátosan paraszti életritmust — az apámék, a nagyapámék a történelemtől örökölték. Sok száz, sőt sok ezer év alatt alakulhatott ki éppen ilyenné, megteremtvén a társadalmi érintkezéseknek, kapcsolatoknak, a közösségi aktusoknak ehhez az életritmushoz igazodó legalkalmasabb formáit. És kiporciózván a felnőttek életéből, gondjaiból, szabadidejéből azt a fejadagot, amely a gyerekeket illeti — úgy értem: a minden időben legszükségesebbeken túl is megilleti őket. M i, ma élők, tanúi és részesei vagyunk egy történelmi méretű ritmusváltásnak: ma már a nagy többségnek a nyár hozza a lazítást, a pihenést, a szabadidőt. S a gyerekeknek is a nyár hozza: nem fogják be őket munkára már nyolc-tíz éves korukban. Majd elválik, hogyan formálja, alakítja át, változtatja meg ez az új ritmus az életünket. Hogyan adja meg — és megadja-e vajon — a felnőttek szabadidejéből a gyerekeknek azt, amit a régi megadott. És hogyan hozza össze — egyáltalán összehozza-e! — a valamiképp együvé tartozókat, mint ahogyan téli hónapokban, a hosszú téli estéken összehozta a régi. KÉPRIPORT Táncos mulatság Pomázon Szerb szilveszter Megyénk legnagyobb szerb közössége Pomázon él. Szerbjeink az ortodox hagyományoknak megfelelően január 13-án ünnepelték a szilvesztert. A pomázi művelődési központban a tököli Kóló Zenekar, valamint a helyi Opánke TáncegyUtes fiataljai szórakoztatták az óesztendőtől búcsúzó, s az újesztendőt köszöntő vidám ünneplőket. A látványos szerb, délszláv népi táncokat Krunityné Sasity Anica tanította be.
