Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-13 / 10. szám
$ PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 13.. CSÜTÖRTÖK J3 Hiteltelen közvéleménykutatás „Legkedveltebb napilapunk” a közvélemény-kutatások alapján hétről hétre rangsorolja politikusainkat. Két hete még elhunyt miniszterelnökünk, Antall József ezen a listán eléggé hátul volt. Most azonban, amikor megnyílt a Parlament kupolacsarnoka, hogy az emberek leróják kegyeletüket elhunyt miniszter- elnökünk koporsójánál, majd a temetés napján kiderült: mennyire manipulált volt is ez a közvélemény-kutatás. A temetésen 250—300 ezer emberjelent meg, s legalább eny- nyien rótták le kegyeletüket a Parlament épületében miniszterelnökünk előtt, dacolva hideggel, széllel, a három-négyórás várakozással. Most már csak az a kérdés, hogy a fenti újságban megjelent közvélemény-kutatások milyen alapon mondtak rendszeresen negatív véleményt Antall Józsefről? Hála Istennek, a magyar népet nem befolyásolta ez a közvélemény-kutatás, s szíve szerint cselekedett. Tudta, hogy nem a rágalmazóknak van igazuk, hiába sulykolták évekig manipulációikat a közvéleménybe. A józan ész győzött a rágalmak és a hazugságok felett! Szeretnék még szólni arról a riportról, ami Antall Józseffel még 1990-ben készült, s ami a temetés napjáig nem kerülhetett képernyőre. Antall József ebben a nyilatkozatában felvázolta egész gazdasági és politikai helyzetünket. Őszintén és nyíltan elemezte a múltat és a jelent, az örökség folytán kialakult helyzetet. Ezért nem közvetítette a televízió. Ugyan milyen demokrácia és milyen sajtószabadság van abban az országban, ahol az ország miniszter- elnökével készült riport nem kerülhet a képernyő elé? Ezzel szemben a Demokratikus Charta demonstrációkat szervez, fellármázza a külföldi szervezeteket, hogy — úgymond -— nálunk veszélyben van a sajtószabadság! Antall József 1990. szeptemberi nyilatkozatának elhallgatása valóban a sajtószabadság durva megsértése volt! Ez ellen miért nem tiltakozott a Charta és egyes külföldi szervezetek? Vagy egy ország miniszterelnökének nincs joga országa televíziójában szólni a néphez és elmondani a valós helyzetet? No persze, ha ez a nyilatkozat elhangzik, akkor jóval kisebb az esélye a bolsevista demagógiának, a hazug propagandának! Mert a múlt letaga- dása volt itt a tét! A politikai és gazdasági bűncselekményeket el szeretnék felejtetni az emberekkel, úgyszintén a tömeggyilkosok és egyéb gazemberek gálád tetteit. Ebben az elhallgattatásban kiváló partner volt a Hankiss—Gombár duó. A Demokratikus Charta pedig tüntetett saját sajtószabadságának védelmében! Antall József temetésén jó néhány dolog tisztázódott. Lényeges hazugságok omlottak össze! Lelepleződtek rágalmak és rágalmazók! Antall József tiszta lelkiismerettel hunyta le a szemét örökre. Halála megakadályozta abban, hogy végigvigye Magyarországot azon az úton, amelyen elindult, de lerakta azt az alapot, melyen tovább kell haladnunk. A magyar nép becsületes többsége örökké megőrzi emlékét! Darvas Iván Csaroda Értelmes-e az értelmiségi? * ' Tombol , a járvány, '{ melyről már tudjuk, f) hogy nem az — el- -"/ lenben a fél ország szenved tőle... A polgár tüsz- szögve, krákogva tipródik, de az esti órán letelepszik a tv-készüléke elé, titkon egy kis vigaszt várva. Jómagam is, január 6-án az 1-es csatorna híradóját bámultam. A sok véres esemény után vigasztalanul peregnek Berkes Zsuzsa mondatai: Nahlik alel- nök úr kincstári optimizmustól duzzadó közleménye. Minden nagyon szép és jó, és ezután még szebb és jobb lesz. A híradót követően a Szomszédok című „telere- gény” újabb epizódját élvezhetjük. A Horváth Ádám által rendezett „pesszimista tragédia” ezúttal is hozza megszokott formáját. Sivár, lehangoló társadalmi alaphelyzetek sorjáznak, durva hullámpapírba göngyölve. Adóprés, privatizációs gondok, autóbetörés, egymáshoz hűtlen házastársak, ifjúsági, nemzedéki problémák, növekvő tbc-fertőzési tendencia! S, hogy a ,jóból” végképp ne legyen elég, begyűrűzik képernyőnkön az oktatásügy „rákfenéje” is. Nevezetesen, a „nemzeti alaptanterv”... Koravén arcú fiúcska fürkészi kedvenc tanítónőjét: ,Jutka néni, mi az a »nemzeti alaptanterv«?” Vágásiné „nacsasszony”, az oktatásügy értelmiségi kádere pedig megvilágítja a buksi fejek átmeneti sötétségét: „Hát bizony, én sem értem, mi az!” Már-már végzetesen elszomorodnék, eltöprengve értelmiségünk kétségbevont értel- messége miatt, de nem érek rá búslakodni. Ugyanis „Tyú- kanyó” — művésznő, búbos kemencéje tövében olyan szépséges, emberi aranyigazságokat „hirdet”, hogy könnybe lábad a szemem. (No, inkább csak a náthámtól!) Bizony, nagyon is érthető a buzgó bizalom, mely úgy motiválta Nahlik úr „ledarált” igéit... Hiszen ismét gazdagodtunk az előrehozott „választási kampány” legújabb ingyenadásával, és drukkolhatunk: az „alkotó stáb” csak ki ne fogjon léleklombozó ötleteiből! Legalább a májusi választásokig bírják ki. A mi tűrőképességünk a legkisebb szempont! Brezovich Károly Vác Hiányzó szabályozás a Alighogy feleskü- dött a Boross-kor- mány, képletesen ■ — szólva, a miniszterelnök még a helyére sem ért az esküszöveg elmondása után, amikor az ellenzék máris elővette a médiák ügyét. Iszonyatos bel- és külföldi támogatást vonultat fel az ellenzék ebben az ügyben és mi itt a másik oldalon úgy látjuk: médiatörvény most sem lesz. Miért? Azért, amiért eddig sem lett, az ellenzék magatartása ugyanis így szól: mindent, vagy semmit. Idézzük csak emlékezetünkbe a médiaügy legutóbbi parlamenti vagy parlamenten kívüli tárgyalásait, annak is legfontosabb kérdését, vagyis, hogy kik legyenek a médiumok elnökei. A koalíció neveket kínált az ellenzéknek, mire az ellenzék még csak választ sem adott. És a jövőben sem fog választ adni, mert előre megmondhatjuk, képtelenek elfogadni — még a gondolatától is irtóznak —, hogy egy nem liberális elnök kerüljön a médiumok élére. Mint ahogy attól is irtóznak, hogy a média- törvények bizonyos mértékig mind a két oldalt szabályoznák, vagy mondjuk így: korlátoznák. Akik (marxistákból liberálisokká alakult személyek) negyvenöt plusz három évig korlátlan urak voltak a médiumokban, azok most sem fogják a korlátokat elviselni- Fazekas János Budapest HISTÓRIA A Román Püspöki Kar memoranduma 1879-ból Tjr Az erdélyi \/ I I nemzeteknek Y • egymás mellett idegenül haladó és egymással kapcsolatban vagy érintkezésben nem álló életfolyamatát — mint láttuk —, az 1868-as törvényalkotás sem kívánta megváltoztatni, a felekezeteknek és a községeknek tartván fenn az oktatás nyelvének megállapítását, nemcsak az elemi (1868: XXXVIII. te. 58. §) és a polgári iskolákban (uo. XXXVIII. te. 75. §), hanem a középiskolákban is. Ennek következtében a nemzetiségek értelmiségi rétegeinek nem állhatott módjukban a magyar nyelv kelló elsajátítása, mely nyelv pedig az 1868: XLIV. te. I. §-ánál fogva Magyarország államnyelve lévén, alkalmaztatott a kormány minden ágazatában. Az 1872-es memorandum azon panaszában tehát, mely szerint a románságnak csak töredékei nyernek elhelyezkedést a magyar kormányzati és hivatali életben, volt igazság, de a felpanaszolt sérelem az 1868: XXXVIII. tc.-nek volt természetes következménye, amihez viszont a nemzetiségek ragaszkodtak. Ezt a mulasztást akarta pótolni az a törvényjavaslat, melyet Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszter 1879. március 2-án terjesztett a képviselőház elé, egy részletes és tárgyilagos indokolás kíséretében, mely javaslat „a magyar nyelvet a nem magyar ajkú népiskolákban nem tannyelvvé, csakis a köteles tárgyak egyikévé” kívánta tenni. Bár a törvényjavaslat nem állott a magyarosítás szolgála-, tában, hanem kimondottan gyakorlati célokat kívánt szolgálni, és pedig a nemzetiségek érdekeinek figyelembevételével. a románok azonnal állást foglaltak ellene, mihelyt tudomást szereztek a készülő javaslat tartalmáról. Az a bizalmatlanság. melyet a birodalmi politika szolgálatában állott románság a magyar kormányzat iránt kezdet óta érzett, s amely miatt minden egyezkedési kísérletet és megértést már előre kilátástalannak látott, arra az elhatározásra bírta a román nemzetiségi párt vezető politikusait, hogy kísérletet tegyenek a törvény- javaslatnak megbuktatására olyanformán, hogy reábírják az uralkodót a törvényjavaslat előzetes szentesítésének megtagadására. Erre a feladatra a felekezeti iskolák révén legközvetlenebbül érdekelt román püspöki kar vállalkozott, mégpedig úgy a görög katolikus, mint a görögkeleti. Megbízásukból Vancsa János balázsfalvi érsek és Mihályi Viktor lugosi püspök már 1879. február elején megjelentek Bécsben, hogy kihallgatást eszközöljenek ki nemcsak a maguk, hanem az útban lévő román küldöttség számára is az uralkodótól. Ferenc József valóban kétszer is fogadta a két román egyházfőt, amiről és nevezettek bécsi tartózkodásának céljairól a magyar közvélemény csak most és ekkor is csak a bécsi sajtó útján értesült. A „Vaterland” ugyanis a következőket jelentette: „A román episzkopátus őfelségéhez távirati úton a következő kérést intézte: „Legyen kegyes Őfelsége a magyar nyelv kötelező tanítását elrendelő törvényjavaslattól a szentesítést megtagadni, mert az általános hangulat abban nagy veszélyt lát a haza igaz érdekeire, s különösen a különböző nemzetiségek jó egyetértésére nézve.” Egyidejűleg értesíttetett őfelsége kabinetirodája, hogy ez ügyben Román Miron metro- polita valamennyi püspökkel és egy nagy küldöttséggel személyes audienciára fog legközelebb jelentkezni. Külön delegátusok érintkeznek a balázsfalvi gör. kát. érsekkel s a karlócai szerb pátriárkával és sürgősen felhívták azokat, hogy hasonló módon járjanak el s az uralkodóhoz appelláljanak a „magyarizá- lás” ellen. Úgy a balázsfalvi metropolita, mint a karlócai pátriárka beleegyezőleg válaszolt, s az előbbi a lugosi püspök kíséretében Bécsben, utazott, ahol őfelsége által kétszer fogadtattak”. A Bécsbe érkező görögkeleti román küldöttséget Ferenc József február 13-án fogadta, mely alkalommal Román Miron nagyszebeni érsek átnyújtván a görögkeleti püspöki kar memorandumát, a románság ezen talán szokatlannak látszó lépését rövid beszéd kíséretében igyekezett megindokolni, és egyúttal arra kérte a királyt, hogy „a köztudomásúlag már előkészített ama törvényjavaslattól, mely a magyar nyelvnek, mint kötelező tantárgynak, az elemi népiskolákban való behozatalát célozza, a legfelsőbb előleges jóváhagyást megvonni legkegyelmesebben méltóztassék, annyival is inkább, mert az ily törvénynek esetleges végrehajtása egyéb legyőzhetetlen akadályok mellett, a nyelvük és nemzetiségükre féltékeny híveinknek benső nyugalmát megzavarná”. A király, akit a közben nála kihallgatáson megjelent Tisza Kálmán miniszterelnök a tényállásról kellően tájékoztatott, a küldöttségnek a következőképpen válaszolt: „Kérelmük tárgyát érett megfontolásra fogom méltatni, teljes megnyugvással adván kifejezést már előre is azon reménynek, hogy kormányomtól szintúgy, mint a törvényhozástól is bizonyosan távol áll azon szándék, oly határozatokat életbe léptetni, melyek alapos aggodalmakat okozhatnának s képesek volnának megzavarni az ország különféle nemzetiségei közt örvendetesen fennálló, s általam mindenkor óhajtott békét és egyetértést, melynek további ápolását önöknek is csak a legmelegebben ajánlhatom.” A román püspöki kar tiltakozó fellépése a Trefort-féle törvényjavaslatból politikai kérdést csinált, jóllehet az nem állott a politika szolgálatában, hanem gyakorlati célokat kívánt szolgálni. A nyelvkérdés ezzel a közérdeklődés központjába jutott. Míg azonban a magyar püspöki kar egyhangúan a javaslat mellett foglalt állást, s míg ebben a kérdésben a kormányt úgyszólván az egész magyar sajtó támogatta, sőt egy-két külföldi lap is szót emelt mellette, addig a románság egyértelműen és egységesen a javaslat ellen foglalt állást, s ezzel azt a repedést, mely a magyarság és a románság közt eddig is fennállott, szakadékká kiszélesíteni segített. Ismeretes, hogy a magyar országgyűlés a Trefort által 1879. március 11-én benyújtott törvényjavaslatot hosz- szabb, de mindvégig magas színvonalon álló vita után, némi módosításokkal elfogadta. A román püspöki kar memoranduma, melyről a magyar közönség egyébként csak a lapokban megjelent rövid kivonatok útján értesülhetett, a király rendeletére ad acta tétetett. (...) (Vége) Lukinich Imre Alispáni jelentés a megye helyzetéről Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közgyűlésének 1919. január 13-án megtartott ülésén számolt be az alispán, Agorasztó Tivadar a megye helyzetéről az elmúlt három hónapban, vagyis lényegében a forradalom alatti időszakban. A jelentés leszögezte: a közigazgatás nehéz helyzetbe került, mert az emberek minden bajnak okát a „községi jegyzőkben látták s ezek elűzésével gondolták megtorolni vélt sérelmeiket” A közbiztonság helyreállítására megszerveződtek a nemzetőri alakulatok, de sok helyen még nem állt helyre a szükséges rend. Súlyos gondok voltak a tüzelővel, ezen a megye úgy próbált segíteni, hogy a hatósági felügyelet alatt álló erdőkben nagyobb mennyiséget vágatott ki. A legnagyobb bajok a közellátásban mutatkoztak. A közélelmezési miniszter közölte a megyével, hogy január 15-től „kezdődően nincs abban a helyzetben, hogy vármegyénk ellátatlanjai részére lisztet, gabonát utaljon". Ezért a vármegye kénytelen saját készleteit újra megvizsgálni. Az alispán felkérte a közgyűlés minden tagját, hogy „támogassa a hatóságokat és hasson oda, hogy minden nélkülözhető gabonát szolgáltasson be mindenki a hatóságokhoz”. Romlott a megye közegészségügyi helyzete is: a spanyol nátha a vármegye egész területén fellépett". Himlő ütötte fel a fejét Izsákon, Csepelen és Erzsébetfalván, „kiütéses hagymáz Aszódon” A mezőgazdaság helyzete is rossz, decemberben még 2000 holdon a termés nem volt betakarítva. Pogány György
