Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-12 / 9. szám
ü PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. JANUÁR 12., SZERDA 9 Rosszkedvűnk bibliaórái Optimista vagyok, mert az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy a magyar társadalom, de legalábbis az a mértékadó része amelyet ismerek, jó érzékkel felismerte, és immár figyelmen kívül hagyja mindazt a hamis propagandát, amelynek segítségével a történelmi egyházak jogaikba való visszahelyezését az egyházi kurzus ködös rémképével próbálták és próbálják még ma is egyes körökben összemosni. Márpedig éppen a világi és az egyházi szféra türelmes közeledése az egyik legfontosabb dolog ma számunkra, hiszen ily módon nemcsak a vallási, de a lét ezernyi más kérdésének, gondjának megoldásához juthatunk el hamarabb. Jókora közhely ez, de végül is valahol ebben az állításban rejtőzik a lényeg. Rosszkedvű vagyok viszont, amikor ráismerek a felszínes demagógiára, amely bizonyos helyzetekben még alkalmazható eszköznek látszik a vallás- és egyházellenes hisztériában. Különösen a fiatalok nevelése terén. Nem vagyok szakember, de any- nyit magam is könnyedén belátok, hogy például a hitoktatás és a bibliaismeret tanításának éles szétválasztására irányuló, és napjainkban bizony imitt-amott szemmel látható törekvéseknek végső soron a társadalom világi és egyházi oldalának mesterkélt szétválasztása, a közöttük lévő távolság növelése a célja. Ha nem is célja, de eredménye. Nyilvánvalóan, nem a hivatalos órarendek hittanjaira, a bibliaismeretet is szervesen magában foglaló művészet-, és irodalomtörténeti órákra gondolok itt, hiszen a kollektív pedagógiai munkát a lelkiismeret, az értelem és a tudás harmóniájának garanciájaként fogadhatjuk el. Korántsem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy a keresztényi értékek védelmének, ápolásának jelszavával hirdetett iskolán kívüli, úgynevezett bibliaszakkörök is ugyanazt a célt teljesítik, mint amit az egyházi oktatás szervezett keretei. Ha csak nekem lenne ezzel a kérdéssel problémám, szóba sem hoznám, de alighanem a csernyi kisgyerekek szüleiben is felmerültek hasonló aggályok, amikor a falu iskolájának egyik pedagógusa tető alá akart hozni egy szabadidős bibliaszakkört. Nem sikerült. Az ateistának egyáltalán nem nevezhető községben egyetlen szülő sem küldte oda a gyerekét. Miklay Jenó' Miska bácsi aduja A földárveréseknek nemcsak drámaian feszült, hanem derűs pillanatai is vannak. A szülőföldről a szélrózsa minden irányába szétszóródott, egymást esetleg évtizedek óta nem látott gyermekkori barátok, iskolatársak találkoznak ekkor újra, de új ismeretségek is születnek. Nemrégen magam is földárverésen vettem részt, és az itt elkerülhetetlen várakozások időtartamát beszélgetéssel kitöltő percekben ismerhettem meg jobban a 75 éves, még ma is szálfaegyenes, magas termetével és megjelenésével tiszteletet parancsoló parasztembert, aki színes és gazdag egyéniségével: bölcsességével, derűjével, munka- és földszeretetével, no meg találékonyságával — nem tagadom — belopta magát a szívembe. — Tegnap még, a licitálás után sokallottam az egy aranykoronáért mögadott négyezer forintot — mesélte —, mert bizony, ha ügyesebb vagyok, tán olcsóbban is hozzájuthattam volna ahhoz a földhöz, de hát így történt. Ezen már, ugye, nem lőhet változtatni, így aztán nem is bánom. Aludtam is rá egyet, ölég az hozzá, mára már mögbékél- tem magammal. — És mit fog azzal a négy hektár földdel kezdeni? — Úgy ösmerem én azt a területöt, mint a tenyeremet. Ide diófákat érdemes leginkább telepíteni, ezök sorába közbe őszibarackot, az ugyanis kipusztul addigra, mire a diófa megnő. A sorok közé mög, mivel úgyis köll szántani, valami gabonafélét. — Aztán honnan tudja mindezt ilyen jól, kedves bátyám? — Kertészeti technikumot végeztem én a harmincas években. Mög hát az ott tanultakhoz az életöm során szőröztem egy kis gyakorlati tapasztalatot is. — A technikum elvégzése óta folyamatosan kertészkedett, földet művelt? — Dehogy. Elkezdtem, de jött a háború, és kétszer is behívtak katonának. Negyvenkettőben osztán, amikor másodszor leszereltek, elhatároztam, hogy engöm harmadszor már ne hívjanak be. — Hogy tudta ezt megoldani? — Jelöntköztem testőrnek. Nyolc közül ketten váltunk be. De aztán nemsokára otthagytam ezt, mert igen feszes, kemény volt ott a szolgálat. Rendőrnek álltam be. Negyvenhatban, az inflációs időben, amikor a napi fizetés egy akta- táskányi pénzt töltött ki, azt mondta a feleségem: mönnyünk le a szülőfalumba gazdálkodni, mert nem lőhet ott fönn Pesten ebből mögéni. — Igen ám, de nemsokára bekövetkezett itt is a tsz,-szerve zés. Ezt hogy tudta kivédeni? — Séhogysé. A kertészetben brigádvezető lőttem, mögböcsült em- bör. Olyannyira, hogy egyszer gyünnek ám, hogy Miska bácsi, az ilyen röndös, dolgos emböröknek a pártban a helyük. De mondtam nekik, ez löhetetlenség. — Biztosan megkérdezték azt, hogy ugyan miért. — Mögmagyaráztam én ezt nekik igön szépen. Őszinte embörnek ismertök engöm ugye? És azt is tudjátok rólam, hogy a gyűlésekön milyen erős hangon beszélők. No hát, ha egyszer osztán egy kicsit be- iszok és a párttitkokat nagy hangon kiugatom, abból igen nagy baj származna, hiszen ezt tiltja a szabályzat. — Nevetve kérdem: Ez volt hát az aduja, ami miatt kimaradt az élcsapatból? — Ez. Még vágy három hónapon át szuttyongattak, de én mindig ezzel gyüttem elő, s ez olyan ellenérvnek bizonyult, amitől kénytelen-kelletlen möghátráltak. Bernáth Attila Nyílt levél Békési Lászlóhoz Kedves Laci! Ilyen formában megírt levelem nyilván meglep és megdöbbent, netán felbosz- szant, vagy haragra gerjeszt, de —- és ezt halkan jegyzem meg — talán elgondolkoztat. Valami különös kényszert érzek, hogy visszapillantsak életemre, a múltra, a családra, amelynek a sok öröm mellett több szomorúságot is okoztam, diáktársakra, munkatársakra, barátokra és nem egy elmúló barátságra. Barátságom Veled harminc éve kezdődött, amikor Te a ceglédi gimnáziumban 1960-ban letett jeles érettségi után adóügyi végrehajtó (szebben hangzóan: pénzügyi előadó) lettél a dán- szentmiklósi tanácsnál. Én, mint 1956-os „ellenforradalmi” magatartásom miatt egy évig rendőri felügyelet („ref”) alatt volt evangélikus teológiai hallgató, a III. évfolyam végén ebrudaltat- tam ki a teológiáról és Hozzád azonos munkakörben végeztem teendőimet szülőfalumban, a pilisi tanácsnál. A gimnáziumban kitűnő atléta voltál, ifjúsági válogatott távolugró és remek sprinter. Politikai és keresztényi hitvallásunk egyazon alapokon nyugodott: Te sem, én sem voltam az elnyomó rendszer híve (sőt inkább ellensége), hitünk egyedüli forrása pedig az Isten volt. Nemcsak lakóhelyed az albertirsai Tessedik S. utca polgárai tudták, de az egész falu látta: Békési Laci minden vasárnap az elsők között volt a római katolikus templom látogatója és áldozója. Példás szeretetben éltél Albertirsán özvegy édesanyáddal. 1963—1964-ben már a ceglédi járási tanács költségvetési csoportja előadója, illetve csoportvezető- jeként, majd 1967 márciusától a Pest Megyei Tanács főkönyvelőségének vezetőjeként (azt hiszem, ekkor léptél be a pártba), aztán pénzügyi osztályvezető-helyettesként, később vezetőként, végül a megye általános tanácselnök-helyetteseként politikai-közéleti pályád egyre feljebb ívelt. Szinte minden lépésedet ismertem (Te is az enyémet). Barátságunkban nem volt titok. Örültél, amikor levelező tagozaton elvégeztem a jogi egyetemet és hasonlóan boldog voltam, amikor ugyanilyen módon Te is pontot tettél a Közgazdaság- tudományi Egyetemen folytatott tanulmányaidra, ahol rövidesen doktoráltál. Amint e sorokat papírra vetem, belelapozgatok néhány albumomba. Elolvasom egy-egy leveledet, meghívódat különböző rendezvényekre és elnézem a közös (többségében családi) fény- képfelvételek sokaságát. Egyszer — kérdésemre — Te mondtad el, hogy Benke Valériától, az akkori közoktatásügyi minisztertől audienciát kértél választ várva arra a kérdésedre: jeles érettségid és kiváló felvételid ellenére miért nem vettek fel 1960-ban az egyetemre? Válasza ez volt (próbálom szavaid idézni): „Ön egy klerikális beállítottságú család tagja és nem alkalmas arra, hogy a jövő nemzedékét oktassa.” Biztosan emlékszel, amikor 1964 tavaszán egy kellemesen eltöltött zenés éjszaka után (mesterem Szabó József és partnere Beamter „Bubi” játékát hallgattuk) a József körút 43. szám alatti albérleti szobámban aludtunk és Te reggel azzal keltettél fel: 10 órakor a Szent István-bazilikában a nagymisén kell lennünk, mert ez Neked mindenek feletti hitbeli kötelezettség, elhivatottság. Aztán, én ott térdeltem melletted — bár ez az evangélikusoknál csak bizonyos szentségek kiszolgálása esetén szokás —, de számomra természetes volt: egy Isten előtt térdelünk! Aztán 1975-től a Fővárosi Tanács elnökhelyettese lettél és csak titokban merészkedtél be egy-egy templomba. E munkahelyedtől vezetett az út az MSZMP budapesti bizottsága titkári székébe, ahol — négyszemközt így vallottál —: „rosszul érzem itt magam”. A Köztársaság téren egyszer látogattalak meg, ahol zord, primitív sanda szándékú és szinte mindenkiben ellenséget látó munkásőrök őrizte környezetbe kerültél. Igyekeztem minél előbb elhagyni az épületet, és magyarázatot kerestem az akkor még számomra megmagyarázhatatlanra: hogy került Békési Laci ide, ebbe az Istent, embert, a szabad szellemiséget megalázó és gúzsba kötő környezetbe? Végül — politikai pályafutásod eddigi betetőzéseként — jött a pénzügyminiszter-helyettesi, majd az áhítva várt miniszteri bársonyszék. Megértettem: a hatalom bűvkörébe kerültél és a csábító pozíciónak ellenállni nem tudván, az elnyomó kommunista rendszer kiszolgálójává lettél. De azt akarni kellett és Te ezt akartad! Meggyőződésem: ekkor már szakítottál régi tiszta múltaddal és szakítottál Istennel! Mert Neked tudnod kellett és tudnod kell: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti! ” (Máté evangéliuma, 5; 14) És Te nem a Mindenható Istent, hanem az azt üldöző és tagadó utat, a kommunista mételyt választottad. Azzal pedig, hogy a rendszerváltás után beálltál annak az MSZP-nek a tagjai sorába, sőt vezéralakjai közé: a Jézus megfogalmazta parancsra egyértelmű feleletet adtál. Véletlenül megmaradt birtokomban egy televízióból felvett videofelvétel. Te nagyon jól látva, már az 1988-as évben megjósoltad: a munkanélküliség elkerülhetetlen a „szocializmusban” is. Láttad a gazdasági összeomlás okait és az ország akkori katasztrofális — a korrupcióval is megfertőzött — gazdasági-politikai helyzetét. Nekem e nyilatkozatod után elmondtad, hogy „mit kaptál” az MSZMP KB. székházában. Nem tudtál, tehetetlen voltál az MSZMP, a kommunizmus szétrombolta ország gazdasági, társadalmi, szellemi életének nyomorán segíteni, bár Te tudtad az igazi „diagnózist”. Laci! Miért ülsz egy pártban és frakcióban azokkal az ateista, kommunista („reformkommunista”), magukat szocialistáknak valló karrieristákkal, akik tönkretették ezt az országot? Ha e politikusok többségének nevét és életrajzi adatait felsorolnám, tényszerűen leírnám — ezt Te tudod a legjobban —, mindenki előtt minden megvilágosodna. És egy nemzet végre tisztán látna. Általatok ma a régi demagógia új köntösben jelenik meg. Az MSZP a szociális „érzékenységre”, annak a mainál jobb kezelésére hivatkozik, bevetette az olcsó politikai frázist: a szegénység megszüntetését, a nyugdíjasok, a munkásság és parasztság iránti elkötelezettséget, a szakszervezetekkel való együttműködés fontoss- ságát, az „érdekképviseletet”, amelyekre — mondjátok — a jelen koalíciós kormány érzéketlen volt. Felteszem a kérdést: az MSZP lett a privatizáció letéteményese, amelynek jogelődje szinte mindenkitől mindent elvett és egyszer majd ugyanezt csinálja ha hatalmat kap? Javasolni mindig könnyű, megoldani valamit annál nehezebb. Ezt pénzügyminiszterséged idején is bizonyítottad! Most kidolgoztál egy olyan gazdasági programot (koncepciót), amelyben — meggyőződésem — magad sem hiszel! Az ígérgetésben az MSZP élenjár, a hatalmat esetleg megszerezve pedig majd magyarázkodtok és minden hibáért és gondért a jogelőd kormányt teszitek felelőssé. Gazdasági programotok reális megvalósításának lehetőségét illetően a nagy római vígjátékíró, Plautus (Titus Maccius) következő szavai jutnak az eszembe: „Simul flare sorbereque haud factu facile est” („Nem köny- nyű teljesítmény egyszerre fütyülni és inni”.) Ezt pedig Te pontosan tudod, úgy látszik azonban, hogy a bársonyszék varázsa erősebb a józan ítélőképességnél is! Milyen jó, hogy sok kommunista a rendszerváltás után belátta egy párt (és jogutódja) politikájának tarthatatlanságát, hazugságát és hátat fordított az MSZP-nek is. Szomorú vagyok, hogy Te nem ezt tetted! Végül: feleségemnek egyszer azt mondtad — enyhén szólva nagyképűen —: „Gyuri dicsekszik velem.” Igen! Dicsekedtem egy tisztalelkű és Istenhívő Békési Lacival. De csak ezzel és e2t Te tudod a legjobban! Más kérdés az, hogy ti, Te a politikában a szavakat oly mesterien átformáljátok, azoknak más jelentést adtok, valóságtól eltérően „interpretáljátok” és zsebre tett kézzel, fölényesen az illem és jóízlés legelemibb szabályait felrúgva — ahogy tette ezt (teszi) Horn Gyula nem egy parlamenti ülésen, fórumon — már a biztos győzelem tudatában tetszelegve álltok a nyilvánosság elé. Kedves Laci! Nekem nincsenek politikai ambícióim, soha sem voltak. Mindig pár- tonkívüli voltam és most is az maradtam. Pilisi polgár- mesterségem — csak az Isten és a falu felé elkötelezve — tisztes és független kötelezettségvállalást jelent. Szomorú vagyok, hogy az ország sok demagógja közé megint odaálltál. Még számodra is lehetne visszaút, de tudom: Te hiúbb vagy annál, hogy ezt megtedd! Pál apostol elítéltetése ellen, mint római polgár a császárra apellált. Én most Pálnak a következő szavaira apellálok: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem a hitet megtartottam. ” (Róma 4,7) Nem tudom, ha eljön a mindannyiunk számára elkerülhetetlen óra és nem egy ország, nem egy parlament, nem egy párt, hanem az- egy Isten elé kell állnunk: Te hogyan felelsz majd e kikerülhetetlen kérdésre? Mert erre mindannyiunknak válaszolni kell! Érted írtam és nem ellened! Illanicz György, polgármester Pilis
