Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-11 / 8. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JANUÁR 11., KEDD Kedves Barátom! Megint megjött a hófehér világ. Idefenn olyan tiszta lett a levegő, hogy külön jól esik a reggeli-esti járás kinn a frissben. Olyan gyönyörűek a fenyvesek, vagy a még lombjukat nem vesztett tölgyek-bükkök, hogy már csak ezért is érdemes ellátogatni hozzánk. Egy szuszra elég bőséges a kínálat, fel kell hát jönni a hegyre. Magam, hogy hetvenkedő lettem —- most hagytam el a 71-et, nehezebben mozdulok. Minek is mennék? Szép ország fővárosunkat, olyan gyalázatos mocsokban leltem, mikor legutóbb fent jártam, hogy azt szavakkal nehéz lefesteni. A lyukas ereszcsatornákból mindenütt a nyakamba csörgött az olvadó hóié, az utcákon meg nem győztem a kutyamocskot kerülgetni. Háborgott a gyomrom. Hát micsoda gazdája van Magyarország fővárosának? A minden szépet és jót bepiszko- ló kommunisták látszatból is többet adtak Budapestre. Kutyából sose lesz szalonna, mondtam amikor ez a selyemképű lett a főpolgármester. Aki nem szívből, csak politikai szél- járásfordulásból szereti ezt az országot, abból előbb-utóbb kibukik a nemtörődömség és ott folytatja, ahol a vörösök abbahagyták. Lejáratni mindent, szót és hatalmat adni az ócsárolóknak, kótyavetyére kínálni mindent az idegeneknek. Én csak így látok innen a magasról. Meg is írom, csak legyen aki elolvassa. A keserűség beszél belőlem? Ezt is rámvarr- hatják. De hidd el barátom, messze éltek ti a falutól, ahol nem változott majd’ semmi. Hallgasd végig az esetemet. A kárpótlásommal otthon a faluban licitálással lehetett földre váltani amit elloptak tőlünk. Lementünk hát öcsémékhez. Hogy mi lesz a nagy nehezen visszaszerzett földdel azt a levelem végére hagyom? Elébb a hallottakat böngészgesd végig. Él ott nálunk egy velem esztendő sorban járó ember. Elég neked, ha csak apja-papja adta nevét említem: Elemér. Olyan időjárásos ember. Észre is, oda- állásra is. Volt ez majd’ nyilas, lett belőle szoci, aztán hogy más szél nem járt a kommunisták közé fújta, az a régi. Most először Torgyánt beszélte, hogy az vág rendet, utána ezt a vattáskabátú Horn Gyulát éltette, kocsmában pedig Thürmer pártján ütögette az asztalt. Egy biztos, múlt szavazáskor azt híreké magáról: Pető Iván oldalán voksolt. No mondtuk, odavaló. Elemér minden ingyen eszem-iszom hívatlan vendége. Utána aztán hordja a szót róla: ki mit mondott, főleg mit jósolt. hová is igazodik a világ? No kedves barátom, hát hol is tart a falu, hogy élnek a régi haszonhúzók? Összejámak, jobban mint valaha. Osztják egymásnak a posztot, a pénzt, szervezkednek, ijesztgetik az ilyen meghúzódos embereket. A hangot a tsz-ek elprédálói viszik, akik kft. meg minden ördögtalálta bandába csavarták be a családjukbelieket. Náluk maradt a gép, a pénz, a keservesen megépíttetett szíri, magtár, istálló, olyan bárók ezek, mint voltak, csak vörösből zöldre váltottak. Maguk közé ragasztottak egy-két hangra nagy, ta- nításra-példára gyenge tanítót, aztán fújják a régi nótát. No de hogyan fújják, érdemes végigbetűzni? • Összetalálkoztam lent a faluban az előbb már ecsetelt Elemérrel. Kezeltünk, majd kérdezősködtünk családról, erről-ar- ról és egyszercsak azt mondja az én évbeli társam. — Tudod-e mit mondok én? — Honnan tudnám, ha nem mondod. — Hát én azt mondom, amit Nagy Tamás: mondjon le a kormány! — Úgy szoktuk mondani Elemér: két bolond egy pár. Hát már ti akkor megtaláltátok egymást. De én is hadd kérdezzek valamit: aztán te tudod-e, hogy a nagytamásoktól te egy barázda földet sem kaptál volna vissza, mert ők ma is a régi téeszek nótáját fújják! — Elfijjtuk ám mi a ti nótátokat. — A mienket, hol? — Egyben voltunk tudod mi, a régiek. — Miért, te is köztük vagy? — Én mindig ott voltam a dolgok közepében. — Hát akkor hallgatlak. — Csak neked mondom, de volt egy vadászgyűlésünk. — Elemér, te sohasem voltál vadász! — Nem az az érdekes, de engem oda is meghívtak. Ott is voltam. Aztán, hogy mi kiosztottuk ezt az egész mindensé- get! Volt ám, hogy „leégett a kuláknak a nádfedeles háza”. Csak úgy zúgott a tanya a nótától; „Ne búsulj te kulák, lesz még ávós világ, budapesti pu- fajkások szétverik a pofád! — Nem szégyelled magad Elemér! Szegény apádat, aki nagyon rendes-ember volt, meg a családodat — rajtad kívül — evvel a nótával zavarták be a thürmerek, a homok, a nagytamások a kolhozba. Szegény édesanyád hányszor állott annak idején falnak fordulva a megkésett beadásért? Hányszor voltatok táblára kiírva? A hangos hazudozó mennyiszer mondta el neveiteket, hogy szégyenüljetek, mert hol az adóhátralék, hol a jjegyűjtés késedelme miatt mocskoltak mindnyájunkat? Lepergett rólad, vagy kihullott belőled minden ami történt? Vagy az eszed forgása állott meg, hogy minden hántást elfelejtettél a most is itt pöf- feszkedőktől? A képed nem ég a szégyentől, mikor te is azt óbégatod, hogy a pufajkások szétverik a pofád, hiszen rólad szól a nóta. Milyen ember vagy te? Restellem, hogy egy utcában nőttünk, egy kútra jártunk, egy padot koptattunk, együtt raktuk a templomban a számokat vasárnaponként. De mondtam én rnég cifrábbakat is. Aztán hogy hazajöttem, elgondolkodtam. Az országban hány Elemér, hány faluban, hány bandában köpködi a maga fajtáját? Elég egy-két pohár ingyen bor, aztán gyalázza a hazáját? Miféle nép lettünk? Tudom én az eszemmel, hogy mindig a silány, az üres a hangos és ezeket az első szíre-szó- ra oda tudják terelni csordába, s együtt már azt bőgik, amit a kolompos diktál. Megkopott bennünk a bölcsesség. Öregjeink nem ilyenek voltak! Vagy olyan nép lennénk, amely csak nagy bajban kap észbe? Csak ha veszedelem szorongat bennünket, akkor tartozunk egybe? Nem tudom, de sokat gyötrődöm rajta. írtam már az elején, visszajött a földem. Csak hát nem vagyok már hozzá egészen ember, hogy minden baját vállalhassam. Öcsémmel együtt ösz- szehoztunk 36 hektárt. Hazajön a veje, a miskolci ide-oda- vetettségből. Géphez értő ember. Apjával gazdák lehetnek. Ami magamból telik, hozzájuk pótolom. Van a földünkön egy olyan rész, ami erdőnek való, azt én segítek berakni csemetével. Öregember előre építsen, hagyjon valamit maga után. A fához meg én értek. Tudod barátom, hogy ebben az országban mennyi ember akar a más munkájából tollasodra? Erdőt igényelnek. Rögtön haszonra árvereznek, de az nem jut eszükbe, hogy az igazi erdő kora: kerek száz esztendő. Megtanultam öreg mérnököktől, azért boldog ember az erdész, mert a maga telepítette erdőket, sohasem maga vágatja le. Számolni kellene újra. Nemcsak az iskolában, az életben. Akkor lesz egészséges ország belőlünk, ha a földjeink negyed részét erdők fedik. Én hát 72. évemben újrakezdem, most a magunk földjén, amit eddig 42 éven át fenn a hegyen műveltem. Azok kedvéért, akik az ávósvilágot pufajkával "bélelten soha többé nem akarják, de igazi magyarok szeretnének lenni. Ennyit akartam elmondani, hogy mi öregek elkezdjük a törlesztést. Már nem magunkért, az országért. S talán lesznek egyszer, akik megbecsülik azokat, akik mindig odaáll- tak ahová kellett. Lesznek folytatóink! Ebben a reménységben kívánok kezetekbe kenyeret, házatokra áldást az új esztendőben, éltesse az Isten a jóakarókat, meg a népet igazságból kormányzókat. Tisztelem az egész családot: Lajos a hegyről. Közreadta: Fábián Gyula Felcserélődött értékítélet Karácsonyra egy földgömböt és egy lexikont vettem a fiamnak ötezer forint ellenében, s meg voltam győződve, hogy úgy tartalmilag, mint értékét tekintve eleget tettem az ajándékkal szembeni elvárásoknak. Sajnos tévedtem, s ez utólag, egy magyaróra kapcsán derült ki, melynek eseményeiről Norbert számolt be. A tanárnő — maga is három- gyerekes családanya, teli gondokkal — a fogalmazási gyakorlaton a téli szünidő élményeit jelölte meg témaként, mire az osztály hangadója, bizonyos Ner- ges Guszti közbeszólt. — írja le mindenki, hogy mit kapott ajándékba! — Annyira fontos ez — kérdezte indignálódva a tanárnő. — Hát persze. Mi — Kovács, Sárközi meg én — már elmondtuk, de a többiek titkolják. A tanárnő — nyilván mert sejtette a „titkolózás” okát — azt mondta: nyújtsa fel a kezét, aki a Nerges által javasolt témát választja. Három kéz emelkedett a magasba, a többi — összesen huszonöt srác — leszavazta az ötletet. — Neked mi az ellenvetésed a téma ellen? — kérdezte a tanárnő Norberttól. — Az, hogy az ajándékozás magánügy és nem tartozik senkire. Igazad van. írjatok amiről akartok, kivéve az ajándékokat. Korát tekintve a fiam válasza meglepett, próbáltam puhatolózni. — Hát ha akarod tudni, megmondom. A fiúk többsége olyan snassz dolgokat kapott, hogy szégyellték. — Mik azok a „snassz” dolgok? — Cipő, pulóver, sál, kesztyű meg ilyesmi. Amit amúgy is meg kell venni a gyereknek. Gyanút fogtam. — Mondd csak, a könyvvel és a földgömbbel hogy állunk? — Ha úgy vesszük, mind a kettő taneszköz... — Na és a Guszti mit kapott? — Számítógépet, polaroid fényképezőgépet és sífelszerelést. — Annyira vágysz ezekre a dolgokra? — Dehogy! Csak bosszant, hogy Nerges mindenben leköröz, mert az'ő apja gazdagabb. A Nerges, Kovács és Sárközi apukákat csak hírből ismerem, a szülői értekezleteken még soha nem jelentek meg. Érthető, mindhárom úr igen elfoglalt, egy-egy ködös rendeltetésű kft-ét irányítanak. A végzettségükről nincs értesülésem, arról viszont igen, hogy milyen a kocsimárkájuk, hová járnak üdülni, és hogy a család ebédjét nem az anyuka, hanem a „háztartási alkalmazott” készíti (a cseléd szó még nem nyerte vissza a polgárjogot). Mindezzel a gyerekek dicsekszenek a szünetben, vagy fu- migálják azokat akik nem ADIDAS cipőben rúgják a sarat az udvaron, s nem Pick szalámit kaptak tízóraira. E jeles csemeték egyikét Marokkóba vitték a szülei nyaralni (unják a Balatont), Norbertnek viszont be kellett érnie Erdéllyel. — Még az is valami? — kérdezte a srác fitymálva, majd beszámolt a marokkói élményről. Ezek után Norbertnek merőben más vélenye volt a Szovátán eltöltött két hétről. — Soha többet nem megyek Erdélybe, rajtam ne röhögjenek a srácok a suliban! Az ilyen viták után rendszerint töprengenek: vajon ki a hibás azért, hogy a mai srácok értékítéletében csak a pénz játszik szerepet, s a jólét jogán fenntartás nélkül hagyják maguk fölé kerekedni a szerencsésebb társakat. Mert mi sem természetesebb, hogy a VII b-ben Nerges, Kovács és Sárközi a hangadó, s eltekintve a minapi rebelliótól, az esetek többségében ráerőltetik akaratukat — és értékítéletüket — a többire. A generációk közti másságot már rég tudomásul vettem, mint ahogy azt is, hogy érveim nem hatnak meggyőzően a fiamra. Mert miféle érv az, ha elmondom, nem aszerint ítéltem meg az apámat, hogy mennyit kap a végzett munkáért, hanem, hogy ő volt a legjobb sofőr a környéken. Szinte hallom a választ: az akkor volt. Csak dicsőségből nem lehet megélni. Ez is érv, sőt „aranyigazság”. Mert az értékítéletben már rég nem játszik szerepet a tudás és szorgalom, s ez nemcsak a VII b-ben, de mindenütt érvényes. Matula Gy. Oszkár A kirekesztő SZDSZ... Határozott aggodalommal töltött el az a mindinkább kitapintható tendencia, ami az SZDSZ-ben a legutóbbi időkben tért nyer. Az a kirekesztő' szélsőség, amelynek nevében Gadó György képviselő' úrtól a párt frakcióvezetése megvonta a szabad véleményalkotás jogát, félelmet ébresztett bennem, és elbizonytalanított a parlamenti demokrácia működőképessége felől. Ahol a szabadon választott parlamentben ilyen durván tiporhatják lábbal a legelemibb emberi jogokat, ott a sajtó sincs biztonságban: holnap talán a rádiót, televíziót próbálja maga alá gyűrni a nekivadult szélsőség. Ne engedjük! Tiltakozzunk! Gadó- nak az SZDSZ frakciójában van a helye — legalábbis máshol nincs. Hadd fejtse ki ott ismert nézeteit bátran, nyíltan, mindnyájunk épülésére. Dr. Chikány Gábor egymagában 100 értelmiségi A Hazanézo Tavaly másodszor voltam a Székelyföldön, közelebbről Szovátán, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. Koron- don és az évente megrendezett — ezúttal a tizenhatodik — ár- csói fazekasvásárban. Ezt megelőzően pont egy évvel korábban jártam ugyanezekben a helységekben. Már akkori látogatásom során felkeltette figyelmemet a kis Korond községnek — az erdélyi fázekasmívesség fellegvárának — jelentős, nagyszerű kezdeményezése. „Hazanéző” címmel újságot adnak ki, mely évente két alkalommal jelenik meg, kb. kétezer példányban. A lap készítői nemes feladatot tűztek ki célul: a régi, már- már feledésbe menő hagyományok, népszokások, a népi kincsek, értékek megőrzését, tudatosítását, felelevenítését. Romániában — így Erdélyben is — csakúgy, mint másutt, a kommunizmus alatt igyekeztek elsorvasztani azokat a hagyományőrző szervezeteket — elsősorban az egyházakat, a nemzetiségi iskolákat —, melyeknek összetartó ereje különösen a nemzeti kisebbségek köreiben rendkívül jelentőséggel bírt. A ceausescui időkben bekövetkezett falurombolások következtében idegen környezetbe, betongettókba kényszerí- tett falusi emberek szétzilálódtak, hagyományőrző szerepüket, ha akarták volna sem tudták volna megőrizni, A Székelyföldön élő értelmiség nagy része azonnal tisztán látta: nekik kell átvenni a megőrző szerepét, az ő önzetlen munkájuk az egyedüli lehetőség, hogy a múlt nemzeti értékeit, hagyományait átmentsék az utókor számára. Nyilvánvaló volt: ez egyedül publikáció révén,, az értékeknek a legszélesebb nyilvánosság előtti megismertetésével érhető el. Ezt vállalták magukra a Hazanéző készítői. így született meg a Hazanéző. Az elmondottak magyarázzák azt is — az anyagi lehetőségek korlátái mellett —, hogy a szerkesztők évente „csak” két számot tudnak megjelentetni. Elkezdődött a szorgos munka. Kutatások, adatgyűjtések a különböző falvakban, elemzések, egyszóval: a tudományos munka. A lapnak — hála Isten — nagyon sok muunkatársa van. Költők és írók, képzőművészek, fazekasok — s fafaragók, mérnökök és tanárok, biológusok és földrajzosok, hivatásos és nem hivatásos néprajzosok — és még sorolhatnám. A szerkesztőbizottságnak hat tagja van, a főszerkesztő Ambrus Lajos költő, író és újságíró, egyébként pedig tanár, ugyanakkor a lapot kiadó FIR- TOS Művelődési Egylet elnöke. A művészi igénnyel, képekkel, illusztrációkkal gazdagon díszített lap munkatársai szinte az egész Székelyföldről verbuválódtak és hűségesen gyűjtenek, írnak, rajzolnak a kis Korond által életrehívott Hazanéző számára. Valamennyien igazi értékmentők, a magyar és székely hagyományok, szokások, tárgyak, népi tapasztalatok mentői. A sok-sok munkatárs közül most csak egyvalakit kívánok — nem kiemelni — inkább megemlíteni: Gub Jenőt. Gub Jenő biológia—földrajz szakos tanár Szovátán. Már nyugdíjas, de ma is tanít. 1967 óra etnobotanikával (népi növényismerettel) és — hobbiból — néprajzzal is foglalkozik. Közel száz publikációja jelent meg, tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak és az EMKE-nek. Gub Jenő tanár úr az idén is meghívást kapott az Esztergomban július hó folyamán a Kárpát-medencében élő néprajzosok számára megrendezett egyhetes találkozóra, és arról nagyon szép, tartalmas tudósításban számolt be a Maros megyei napilap, a NÉPÚJSÁG augusztus 7-i számában, külön kiemelve, hogy a rendezvény egyik nagy eseménye volt Cso- óri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének a megnyitón mondott beszéde. Nem ennek okán emeltem ki a Hazanéző sok-sok általam nagyrabecsült munkatársai közül Gub Jenő tanár úr személyét. Más okból. Azért, mert le kell írnom: színvonalas tudósításából — nyilván szerénységből — valamit kifelejtett. Az maradt ki a beszámolóból, hogy az Esztergomban tartott V. néprajzi szemináriumra beérkezett 270 (!) tudományos dolgozat közül a zsűri az első díjat Gub Jenő tanár úr értekezésének ítélte oda! Kedves Jenő! Gratulálok — gratulálunk! —, egyúttal baráti szeretettel ölel Százhalombattáról: Horváth László Levél a hegyről
