Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 3., HÉTFŐ 13 Magyar keresztény koalíciót ’94-re Magyarországról hazajőve (nekünk már itt is haza, mert itt a család és ott is haza, mert az „haza”) itt Arizonában a kaktuszok és pálmafák földjén, ahol évente közel 350 napon át süt a nap, elgondolkodom az immár 1990 óta tizedik hazai utamról. Rettentően felpumpálva érzem magam az ’56-os világtalálkozó óriási sikerén, a budapesti október 23-ai ünnepélyeken való részvételtől. Ezt csak mi, emigránsok tudjuk érezni és a hazát úgy értékelni, mint magyar hont is csak mi tudjuk, akik harmincnégy évig onnan ki voltunk zárva. Olvasva a sok összegyűjtött újságot, majdnem minden lapról könyörög a betű az olvasóhoz, hogy milyen nagy a baj otthon, és mennyire szükséges összefogni a ’94-es választásokon a magyar, nemzeti keresztény embereknek. Otthon is minden értelmes ember azt akarja. Igen, mindenki akaija, de nagyon kevés az arra időt, pénzt, energiát áldozó ember. Közben, mondani sem kell, hogy röhögnek a markukba a kommunisták, akik jól kiagyalták, hogy mint reformkommunisták miképp fogják a hatalmat továbbra is kézben tartani és miként fogják az állami vagyont saját zsebre íratni mint újjászülető kapitalisták. E cél eléréséhez megtöltötték az új pártokat és ezen keresztül a parlamentet kommunista fattyával, akik minden nemzeti érdeket szolgáló törvényt megakadályoznak, de ha véletlenül valami átcsúszna, arra ott van Árpi bácsi, s ha kell, a Kádár-időből visszamaradt alkotmányt védő bírók, akiket akármikor ki lehet játszani a nemzeti, keresztény érdekek ellen. A sok nemzeti összefogást kérő, „könyörgő és követelő” újságcikk és a magyarság akaratát teljesen kifejező megnyilvánulásra válaszként megoldást kell találni. Erre az ösz- szefogásra kell egy magyar keresztény koalíció. Ezen dolgozik, konkrétan most már a vész észrevétele óta Bánkuty Géza az általa kezdeményezett Magyar Egyeztető Testület (M.ET) és a Gergely bátyám által alapított, s általa adományokból fenntartott ’56-os Világszövetség is. Ez a két ötvenhatos forradalmár, jól látja, mire van a keresztény (igenis mondjuk ki, az nem antiszemitizmus) magyarságnak ma legnagyobb szüksége: összefogásra. Ha ez megtörténik, és meg kell történnie, akkor a parlament tele lesz nemzeti érzésű képviselővel. Tele van a mai magyar élet megfelelő nemzeti érzésű hazafival, akiket szüleik magyarságra neveltek, úgy a kommunizmusban, mint az emigrációban. Nem kell a magyar népet félteni, tudja ő, kire kell szavazni, csak lehetőséget kell adni, hogy a Magyarországon évtizedekig tartó bolsevizmus után a nép érdekeit vigyázó képviselőkre tudjon szavazni és higgyen abban, hogy nem lesz megint becsapva, mint 1990-ben volt. (...) Pongrátz András Amerikai Egyesült Államok Az /e/ö/r/siség törvénye... Még le sem csillapult <fjL > a „La Stampa”-beli • vihar, melyet köztár- -Á5'- sasági elnök urunk nemes egyszerűséggel megejtett nyilatkozata váltott ki, még fel sem ocsúdtunk e sokkoló traumából, amikor új bunkócsapás érte nemzeti önbecsülésünket! Most — a „változatosság” kedvéért koszorús költőnk, Eörsi István mocskolta a magyar közéletet — külföldi médiumot felhasználva. Épületes helyzetelemzéséből „kiemelkedik” egy sommás mondata, mellyel az ZDF német központi tv-állomás adásában sikoltotta „Ájrópa” felé segélykiáltását. .. (Ugyancsak zárójelbe kívánkozik: e helyütt jegyzem meg az én szépséges karácsonyi ajándékomat, melyet egy liberális barátomtól kaptam a szentestét előző délelőttön. Szemembe vágta, hogy ahogyan én foglalkozom a honi liberalizmussal, az „a legkevésbé sem európai”.) Nos, hát az „európaiság” egyik legnevesebb fölkentje imigyen füstölgött ZDF-ék- nél, Árpi bácsi tavalyi, október 23-ai kifütyülőire utalva: ,,A kommunisták legnagyobb bűne, hogy ha nem is testileg, de szellemileg nem tudták kiűzni ezt a söpredéket. Politikájuk nagyon rossz és ártalmatlan volt a jobboldallal szemben, mert ezek a jobboldali figurák most bántatlanul, mintha mi sem történt volna, felébredhettek 40 éves csipkerózsi- ka-álmukból.” Eddig a förtelmes dörgedelem, amely azonban nagyon is „szépen szól” egy tőrőlmetszett, tanult bolsevik, (reformkommunista) szájából! Mert ugyan mit is várhatnánk — hacsak nem naivitásból! — Lukács György legjobb tanítványától. Aki a Magyar Narancsban a hazánkba látogató katolikus egyházfőt per le-Woytilázta, és mosdat- lan stílusú verssel „köszöntötte”. Aki később a Soros-pénzen menedzselt „Merlin Színházban” hasonszőrű fölkentekkel — Esterházy Péter, Spiró György, sőt, sajnos Lator László is! — együtt, liberális- költő-versenyen ripacskodott. Ez alkalomra írt „veretes” költeménye talán mindent megmagyaráz, még annak is, aki esetleg kételkedne Eörsi „elvtárs” európaiságában...” (Volt egyszer Elemér/ kapott, ameny- nyi belefér, / Seggében turkálván, a nemzeti magyar kormány, / azt hitte ott van az arany-ér!) Hát ez a kitűnő, „minden gyanú felett álló férfiú” veti szemére most a bolsevista éra 40 éves magyar országosának, hogy túlságosan elnéző volt a jobboldallal szemben. Mondja ezt a kínzókamrák és börtönök, a kitelepítések és internálások, Recsk, a gyűjtőfogház, Márianostra, Vác, a 301-es parcella „boldog” ismeretében! Mondhatta — többszörösen is — nyugodtan. Egyrészt mert a „legmagasabb helyről” élvez hozzá HISTÓRIA példaadó bátorítást, másrészt pedig azért, mert a nyugati médiumok is (risztelet a kevés kivételnek!) tudva tudják, hogy az elmondottak szégyenletes fikciók, de a nemzeti keresztény értékrend lejáratására a világliberalizmus számára minden eszköz megengedett. Ergo: „Ajrópai”... A német átlagpolgár, (már, ha nézi a televíziót), szönmyűlködik „ezeknél a vadmagyaroknál, még Boszniánál is balkánibb a helyzet, hiszen „testi-szellemi” valóságában tombol a „söpredék”. Hiszen a jó németeknek nem Eörsi az első és legnagyobb tévedésük, ők az atyamester Lukácsot is Goethe- díjjal jutalmazták, amiért a germán fajt lebarbározta! A folyamatosság elvét követve tovább él hát az új /e/ö/r/siség törvénye. Azért ennyire nem lehetünk „törvénytisztelők”! Brezovich Károly Vác Tiltakozom! f Mindennapi életünk megkeserítői a hirdetések, amik úgy ömle- nek a rádióból és a tévéből közénk, mint a szennylé a vizeinkbe. Hirdetésre szükség van, a hírközlők kasszája miatt is, tájékoztatásunk végett is. De az az áradat, ami ránk zúdul, megkeseríti az életünket. Ahogy — persze kissé eltúlozva mondjuk — két hirdetés közt van egy kis műsor. Csak egyet idézek, ami minden jó ízlést „alulmúl”. Emlékeznek? Egy pár éve megjelent, az egyik folyóiratunkat hirdetve a tévében, szegény, szánandó törpe, aki hibás beszédével mondta el hirdetése szövegét. Nem tehet róla, tragédiája, hogy törpe és beszédhibás, az tehet róla, aki — szegénynek biztos kellett az azért járó „honorárium” — ötletével létrehozta e torzszülöttet! Most pedig egy másik sajtóterméket hirdet két ember olyan hangon, ahogy a süketek egy része beszél. Torzultan, nehezen érthetően, szánalomra méltóan. Ha megjelenik ez a hirdetés, felmegy a vérnyomásom, megfájdul a fejem, úgyszólván a guta kerülget! Sajnos, sok embertársunk él ezzel a szerencsétlenséggel. Gondolom, senki sincs köztünk, akinek ilyen elesett ismerőse, rokona, vagy egyenesen családtagja ne lenne! Milyen érzéseket kelt bennük-bennünk ez az útszéli ötlet! Én arra asszociálok, hogy amilyen a hirdetés, olyan maga a lap? Soha nem fogom megtudni, mert ez után a reklám után biztos, hogy a kezembe se veszem. Felmerül bennem a kérdés: teljesen összekeverjük a szabadságot a szabadossággal? Nincs ebben az országban egy olyan szerv, etikai fórum, esetleg maga a rádió és a tévé, ahol ezt betiltanák, ahol ezt nem fogadnák el? Vagy ennyire kell a hirdetési díj? Én mindenesetre tiltakozom. Tart velem valaki?... Fazekas Mátyás Veresegyház Hamvas Béla Magyarország kulturális szférái (III.) E sejtekben a tradíció eleven és mély. A rend autokratikus és patriarchális. A familiáris organizációnak felel meg természetesen a termelés is. E vidéken van ma is a legkevesebb többtermelési láz, kiviteli éhség, zsákmányoló mohóság. Eddig még az iparosodást is elkerülte. Ez a fajta gazdasági rendszer az ott lakó emberfajtának nem felel meg, mert túlságosan kollektív. A termelési rend temperált és családi: autokratikus. A kisbirtokok lehetőleg annyit és azt termelik, amire a gazdasági évben szükségük van. Ha a szükséglet birtokán túlnyúlik, akkor a szomszéddal csereviszonyba lép. Ezek a familiáris sejtek, amilyen autokratikusak és centrálisak, a másik oldalon olyan organikusan egybe- szövöttek is. Egy úri nemesi család köré épül és nő a béresek és szolgák családrendszere, amely a nemesi famíliával egy kuriális famíliát alkot. Éppen, mint az ősi római, vagy etruszk, vagy görög családrendszerben a szolgák a kuriális család tagjai. De a nemesek a szomszéd kúriákkal szintén organikus családi egységben élnek. Ennek az egységnek természete szociális, gazdasági, kulturális és szellemi. Fő jellemvonása: a familiáris büszkeség. Ezért olyan nagy és mély itt az ősök tisztelete, mint a homéroszi görögöknél. A szociális tagozottság nem osztálybeli. Az osztály fogalma a nyugati világban alakult ki és érvényes oda, ahol in- dusztrializált kultúra van. A mediterrán vidék nem viseli el az iparnak nyugati formáját. Az is kuriális és családi. Sohasem lép ki egy olyan körből, amelynek középpontja a patriarchalis tűzhely. Éppen ezért az embert itt nem osztályhelyzete határozza meg, hanem az, hogy milyen családhoz tartozik. Ez a nemesi gőg alapja, amely kiterjed a béresekre és szolgákra is. Egy maga- sabbrendű családhoz tartozni, magasabb pozíciót jelent. Magyarországon ez a családi büszkeség sehol sem olyan erős, mint itt. A mediterrán kultúrszféra életstílusát ha nem is lehet klasszikusnak nevezni, de meg lehet látni rajta, hogy példája a klasszikus római vagy görög család. Ezt az itt élő költőkön is tanulmányozni lehet. A legkitűnőbb példa rá Berzsenyi Dániel, az ódaköltő Horatius tanítványa. Ennek a tájnak fővárosa kulturálisan nem Budapest, hanem Róma. Az állami, nyelvi kapcsolatoknál sokkalta erősebb és el- szakíthatatlanabb a kulturális kapcsolat. Budapest félig nyugati, félig ázsiai település, ahol összekeveredik az alföldi nomádság, nyugati kultiváltság, és megérezni rajta az északi kultúrszféra jellemvonását, a provinciali- tást is. A mediterrán vidék ettől a várostól a iegmesz- szebbre esik. Teljesen homogén, egységes életstílusa van s költészete ebből fakad. Berzsenyi verseiben a kuriális patrícius atmoszférája érezhető, a klasszikus, nemes és derűs, tiszta és átlátszó formák, amik mindig kapcsolódnak ahhoz a nemesi büszkeséghez, ami ennek a délnyugati társadalomnak legmélyebb sajátja is. V. Az ember csak néhány kilométert utazik nyugat felé, s új világba lép. Mintha más országba érkezett volna. A táj nem olyan enyhe és nem olyan világos. Az emberek temperamentuma nehézkesebb. A települések városiasabbak. Egész Magyarországon nyugat-európai értelemben csak itt van város. Egy ilyen nyugati szférába tartozó négy-ötezer lakosú település sokkalta ur- bánusabb, mint az Alföldön negyven-ötvenezer lakosú város. Mert ez itt aktív és civilizált urbanitás, míg az tulajdonképpen csak burkolt formája a nomád sátorvárosnak. Itt van pontos és természetes organizáció, demokratikus társadalmi rend és szervezettség. Ha a nyugati szférát jellemezni kellene, röviden annyit lehetne mondani, hogy ez a kultiváltság földje. A szociális tagozottság ebből a kultiváltságból fakad. A legmagasabb embertípust nem a társadalmi rend határozza meg, a rang és a család előkelősége, mint délen, hanem a polgári pozíció, amely vagyoni és szellemi kvalitás. És ez a pozíció mindig polgári, sohasem nemesi és nem feudális. A gazdag és művelt polgár, mint emberideál. Ettől a típustól lefelé az átmenet alig észrevehető a napszámosig. Fokozatosan halad, anélkül, hogy a kontinuitásban veszedelmes hézag támadna. Nyugaton tudják, hogy a polgári civilizáció a társadalom kulturális és vagyoni helyes tagozottsá- gán épül fel. Ezért fektet olyan nagy súlyt a kultiváltságra. Ha a tagozottság a szociális életben sikerült, következménye, hogy érvényesül a termelési rendben is. A földet éppen olyan intenzíven művelik, mint a szellemi értékeket. Az analfabétizmus erről a földről csaknem teljesen eltűnt. Szokás, hogy szőlőgazdák ezen a földön fiaikat középiskolába, sőt az egyetemre is elküldik és külföldön utaztatják. A fiatalember aztán visszatér és néhány hold szőlőt művel, legtöbbször saját kezével is. Közben azonban nyugati folyóiratokat járat és Goethét olvas. (Folytatjuk) A nagykőrösi iskola legrégebbi törvényei A nagykőrösi iskola törvényeit 1693. január 3-án újították meg. Az iskola akkor már több évtizedes múltra tekintett vissza, 1630-ból származnak az első feljegyzések az ott tanító tanárokról. Nagykőrös a felnőtt oktatókat Debrecenből kérte, így az iskolai törvénykönyv is az ottani szabályzatok hatását mutatja. Az alsóbb osztályokban preceptorok — nagyobb diákok — tanítottak. A tananyagot a diákok a tanórákon túl 7 fős tanulókörökben dolgozták fel. A napirend szoros volt, hajnali 3 órakor volt az ébresztő, nyáridőben este 9-kor, télen pedig 8-kor a takarodó. A törvények a tanulók erkölcseire különösen ügyeltek: „...társaságunkban, amelyben csak tisztességes és törvényes dolgok engedhetők meg, mindenki tiszta, józan és kegyes életet folytasson; tilalmasak: az éjjé lénkén ti együtti- vások, cyclopsi lárma, trágár dalolás, civódás, perlekedés, veszekedés, szidalmak, gúnyolódások, az alsóbbak megvetése, dac, csoportozás és lázongás, a közkocsmák látogatása, vendégeskedés, dobzódás és dőzsölés.’’ A nagykőrösi iskolában — a kor egyéb skáláihoz hasonlóan — a latin nyelv megtanítása volt az egyik legfontosabb cél. Hogy ezt minél előbb elérjék a diákok, a magyar nyelvű társalgást szigorúan tiltották: „A mindennapi és anyanyelvi beszédet (...) úgy otthon, mint kint, még a szünnapokat sem véve ki, szigorúan eltiltjuk. Az ezt áthágok büntetése 2 dénár. ” Pogány György
