Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-03 / 282. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1993. DECEMBER 3., PENTEK Kezedben lángoló fenyővel... Prológus: Az ókori görög sorstragédiák hangján megszólaló diákdolgozat két évvel ezelőtt készült. Aznap nem történt semmi különös az iskolában. A negyedikesek teadélutánra készülődtek, a második b-sek tíz-hatra verték kézilabdában a harmadik á-sokat, a menzán almás pite volt, sütött a nap, a fákról néha kerengve lehullt egy sárga vagy rozsdaszín levél, és két unatkozó fiú kiflivégeket dobált a papírkosárba. Mottó: „Jól látom, hogy szenvedtek mind...” Személyek: Gorbacsov — szovjet elnök Milosevics — szerb elnök Tudjman — horvát elnök Károlyvárosi polgárok Hírmondó Történik a rommá lőtt Vukovárban, egy megsemmisült iskola előtt, 1991. október idusán. Gorbacsov, szovjet elnök napjainkban érkezett Vukovárba. A várost a polgárháború szörnye tizedelte. Milosevics szerb és Tudjman horvát elnök Zágrábból, illetve Belgrádból jön, hogy a hangos jajkiáltásokkal teli városban saját szemükkel lássák a pusztulást. Gorbacsov erélyes túzszüneti felhívása ellenére a harcok folytatódnak. Egy iskola éppen ebben a pillanatban dől össze a lövések alatt, térképek és füzetlapok foszlányai szállnak a levegőben. Hangos jajgatások öntik el a várost, nincs vége a megpróbáltatásoknak. Menekülő károlyvárosi polgárok jelennek meg az elnökök színe előtt az esdeklést jelképező olajágakkal. Gorbacsov: Nem hírnököktől, én magam láttam méltónak, s jöttem íme hallani: féltek, vagy kértek? Mindenekben rajtatok Segíteni kívánok, mert keményszívű Lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt. Károlyvárosi polgárok: A város, amint magad is látod, nagyon megingott és nem tudja fölemelni már Fejét a véres zavarok poklaiból Gorbacsov: Tudom, ó hogyne tudnám szegény fiaim, Milyen epedéssel jöttök. Jól látom, hogy Szenvedtek mind. Hírmondó: Most jelentik itt ezek Tudj- mant nekem, Hogy közelegve erre tart. (Balra jön a horvát elnök) Károlyvárosi polgárok kara: Urunk add, hogy békét hozzon nekünk! Gorbacsov: Mindjárt megtudjuk, már hallhatja szavamat. Tudjman, horvát elnök Micsoda hírt hoztál nekünk? Tudjman: (körülnézve) De hát hol van Milosevics? Hírmondó: Jön már ő is, lásd, föllelni ma régi bűnnek elmosódott nyomait. Kar: Urunk add, hogy békét hozzon nekünk! Gorbacsov: Minő fertőzet ez országodon, mondd? A városra vér hozott vihart. Milosevics: Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért lemosni! Gorbacsov: Mindannyiunk előtt szólj Tudjman most te is. Horvát és magyar katonáid gyilkosait bosszuló kéz éri el? Tudjman: Száműzni kell valakit, vagy Vérrel a vért lemosni. Gorbacsov: E népért nagyobb gond üli vállam, mint a saját lelkemért. Nyújtsd hát jobbodat, s légy te is, Milosevics, bajukat oszlató! Tudjman, Milosevics együtt: Vérrel kell a vért lemosni? Kar: Hárman a végzetet Oldani jöttetek De jaj nekünk! Ezer átok terhe nyom! Egész népünk beteg... S szabadítani nincs az észnek Fegyvere. Tudjman, Milosevics együtt: Vérrel kell a vért lemosni! Hadba, katonák! Kar: így veszik ezerenként városunk így hever a földön szerteszét A ragályszagú hulla siratlan Tudjman, Milosevics együtt: Hadba, katonák!!! Kar: Ments meg, ó Istenünk! Nyájas erőd Zeusz arany leánya küldd el Arest a rettentes, ki most jajok közt közeledve éget, Bírd rá háttal fordulni. Jer, lángos mennykövek Szent hatalmát forgató Zeusz atya, Jer tisztító tüzeddel! És Apolló, farkasölő! Segíts, hozd védő ujjadat! Te is jer arany süvegeddel Borszín bőrű Bacchus, Kezedben lángoló szál fenyővel, úgy rohanj Az istenek iszonyúját messzeűzni. (Az utolsó sorok alatt felrobban a negyvenhetedik iskola, és találat éri a vuková- ri kórházat is. Az újságok újabb tűzharcokról adnak hírt. Ágyúvasámap volt Eszéken, mindenütt fellángoltak a harcok Kelet-Szlavóniában, 1991 október idusán.) Epilógus: Két évvel később egy magát megnevezni nem kívánó szerb funkcionárius a Politikának azt nyilatkozta, hogy Szerbia és a boszniai szerbek nem írják alá a genfi csomagtervet, amíg abban nem rögzítik a Kis-Jugoszlávia elleni büntetések megszüntetésének ütemtervét. Haris Silajdzic kormányfő legújabb nyilatkozata szerint Szarajevó bojkottál- ni fogja a béketárgyalásokat, ha a két közvetítő — Lord Owen és Thorvald Stoltenberg — továbbra is a köztársaság feldarabolását szorgalmazza a szerb hódi- tág alapján. Milosevics egy szóval sem említi a koszovói albánokkal, a szandzsáki muzulmánokkal és a többi kisebbséggel való párbeszéd lehetőségét, továbbra is a szerb nemzeti érdeket hangoztatja. Oroszországban elkészült az új alkotmánytervezet, és Borisz Jelcin letudta háláját a hadseregnek. Az új orosz katonai doktrína arról tanúskodik, hogy Oroszországban növekszik a hadsereg befolyása. Nálunk egyébként lehullott az első hó, és a vasutasok mégiscsak a sztrájk mellett döntöttek. Megépült az első magánerőmű Gyöngyösön, és ismét drágult a gázolaj. A nagybani piacokon megjelent az első, gúzsba kötött fenyőszállítmány. Meteorológusok előrejelzése szerint hosszú és kemény lesz majd a tél... Richter Ingrid Gödöllő' R iportalany kerestetik: gimnazisták a választásról témában. Megrendelt cikk, muszáj megírni. Telefonkönyvből címeket keresek, közel is legyen a gimi, de azért ismeretlen, úgy könnyebben beszél a kérdezett. Bámészkodom a gimnázium folyosóján, idegen arcok a tablóképeken. Csend van, folyik a tanítás. Az igazgatót kellene keresnem a szokásos bemutatkozás, az engedély, a kölcsönös udvariasság protokollja szerint. Nehezen indulok a tanári szobák sejtett irányába, nézegetve a tablókat. Az 1992/93-as tanév képe — találkozunk 1998-ban — hirdeti. Osztályfőnök: Kocsis Erzsébet. Megdobban a szívem, osztálytársam volt, 30 éve lesz a közös érettséginek. Odacövekelődök a tabló elé. Csengőhang élesen riaszt fel az emlékezésből, felpattannak az ajtók, falhoz lapulva engedek az áradatnak. „Felnőtt” arcokat keresek. Megismerem, heves a gesztusa, járása a régi. Megszólítom, és hadarva mindent elmondok, de érzem, nem hallja a szavakat, csak néz a harminc év utáni találkozások döbbenetében. Tódulnak a kérdések, de mint ilyenkor lenni szokott, hirtelen elapadnak. — Osztályfőnöki órám lesz, mondja — gyere be az osztályomba, azután még beszélgetünk. Nem sokat tudok róla, gondoltam. Elsős gimnáziumi osztály, a cikk szempontjából nem fontos, de azért érdemes fülelni, ha már itt vagyok. Lassan figyelnem kellett, anélkül, hogy akartam volna, elvesztettem gondolataimat, magával ragadott beszéde, gesztusa, a mélyen átélt és érzelemmel továbbított története. — Tegnap felhívott Attila édesanyja, hogy érdeklődjön Vera és Béci hogylété- ről. Elcsodálkoztam kérdésén, hiszen Attila a beteg. — Mindketten járnak iskolába, tehát nem hiszem, hogy gond lenne az egészségükkel — válaszoltam, majd rögtön visszakérdeztem: miből gondolja, hogy betegek? — A fiam, Attila nyugtalankodott, mivel nem hozták a leckét. Azt gondolta, hogy ők is betegek. Megkért engem, ha bemegyek az iskolába, nekik is hozzam el a feladatokat, hiszen közel laknak, de ha jól vannak úgy nincs gond — mondta, és elköszönve letette a kagylót. — Letaglózva álltam a telefonnál. Nem ismerlek még benneteket, nerh tudom, hogy ki hol és hogyan él, csak az órai tudásotokat osztályozom. Szégyenkezés fogott el ott a telefonnál, és arra késztetett, hogy sok mindent átgondoljak. Attila négy napja hiányzik. Az első nap eszembe jutott, lehet, hogy csak lóg az iskolából. — Te, Dani — fordult a második padban ülő nyurga fiúhoz — hétfőn nagyon zavartan feleltél történelemből, azt gondoltam, hogy nem tanultál, ezért nyugodt lelkiismerettel egyest adtam neked. Fel sem merült bennem, hogy vétlen is lehetsz. Kérlek, állj fel és mondd el nekünk, hogy mi volt akkor veled? A pádból felállt a kérdezett és lehorgasztott fejjel válaszolt: — Tanárnő kérem, én akkor nem készültem. — Köszönöm, fiam. Mélyen csend ült az osztályra, egy göndör hajú lány félénken felemelte a kezét. — Tessék Vera — szólította fel a tanárnő. — Nem mondta Attila édesanyja, hogy mi baj van és mikor jön iskolába az Attila? — Nem. Nem is volt alkalmam megkérdezni, és félek, hogy eszembe se jutott Volna. Mint a cinkosok, úgy hallgattak el; tanár és diák. Szólni akartam valami vigasztalót vagy valami vidám történetet mondani a tanárnőjükről, de aztán meggondoltam magam, ilyen pillanatokban legjobb a csend. Vártam, hogy ki és mivel fogja megtörni. Ezt gondoltam, de rögtön el is szégyelltem magam a gondolatért. — A vendégünk, aki velem jött az órára, osztálytársam volt még a gimnáziumban — szólalt meg színtelen hangon a tanárnő. Felpattantam, minden fej felém fordult. — Úgy látszik, a vallomások pillanata van — vettem át a szót. — Erzsi, mondd meg, miért késtél olyan gyakran az iskolából? — kérdeztem. — Úgy vártam, hogy egyszer megkérdezitek, vagy egy tanár, de csak intőket kaptam miatta. Egy beteg néninél fűtöttem be minden reggel és készítettem el a reggelijét. Elgondolkodott. — Tulajdonképpen azért lettem tanár, hogy kijavítsam a régi tanárokat és titeket is, akik csak magatokra figyeltetek, de tegnap rádöbbentem, nem sikerült. Arra is rádöbbentem, hogy nem kellett volna büszkén hallgatnom magamról, mert előbb- utóbb az elhallgatásunk sérelmeket hordoz, és épp óra emiatt csak a rosszat feltételezzük. Elhallgatunk, de süketté is válunk a csendünkben. Az osztály felé fordult. — Úgy ülünk most, mint a bűnösök. Nincs szó erről. Nem kérdezek meg senkit, hogy milyen gondolatok ébredtek benne. Ne haragudjatok magatokra azért, ha a szünet is eszetekbe jutott, vagy hogyha valaki unta e hosszúra nyúló elmélkedést. Az a legszebb bennünk, emberekben, hogy mások vagyunk, és mégis vannak egygondolatú pillanataink. Észrevette, hogy valaki jelentkezik. — Tessék, Béci! — Tanárnő kérem, én megcsinálom az osztálynévsort a lakáscímekkel és kifüggeszteném a tanteremben. — Majd megtudják a betörők! — szólt közbe valaki. — De hülye vagy! Nem kell mindjárt rosszra gondolni! — hangzott valahonnan. Felbolydult az osztály. Ötletek, javaslatok hangzottak. .Egymás szavába vágtak, de a tanárnő várt, nem szólt közbe. — Menjünk el Attilához mindnyájan! — szólt a göndör hajú lány. — Lehet, hogy fertőző beteg — be sem férnénk —, hangzottak a vélemények. — Menjünk — mondta az osztályfőnök —, két óra 50-kor találkozunk az iskola előtt. Megállunk a ház előtt, ti hárman felmentek — mutatott rá az első padban ülőkre egyenként. — Mi megvárunk a ház előtt a hírekkel. Még van 5 perc a csengetésig — nézett az órájára. Intett nekem és felállt, kimentünk. Megálltunk a zárt ajtó előtt. Odabentről a szervezkedés éles hangzavara hallatszott. — Búcsúznék, mennem kell — törtem meg a hallgatózást. Őszinte örömöt okozott a találkozás. — De hát nem is meséltél magadról, pedig érdekelne, hogy mi történt veled — kérlelés volt a hangjában, de a keze már búcsúzásra lendült. — Ugye, mennyi gondunk van, ha csinálunk magunknak — mondta bocsá- natkérően. — Többet fogok gondolni rád, mint mikor elváltunk az iskolapadban. E lmenőben visszanéztem. Úgy tűnt, már elfelejtette, hogy ott jártam. Én csak azt felejtettem el, miért is mentem a gimnáziumba. Némethy Mária Pécel
