Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-27 / 301. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. DECEMBER 27., HÉTFŐ Az Örkényi mecénás Isten bőkezűségre int Túri Mihály: nem elég az ajándék, egy-egy jó szót is mondani kell hozzá. \ (A szerző felvétele) (Folytatás az I. oldalról) Öreges, röcögő hangok éneklik: Mennyből az angyal. Az énekkel együtt egy-egy sóhaj is elröppen. A tekintetek eltévednek, a gondolat messzire szárnyal. Az élet naposabb éveit idézik, amikor még kiki a családja körében, gyermekektől körülvéve állt a fenyőfa mellett, karácsony estéjén. A közös éneklés után csomagosztás, Túri Mihály személyesen adja át az időseknek szánt ajándékokat. — Köszönjük, az Isten fizesse meg a jóságát, Mihály bácsi — hálálkodnak az otthon lakói. Mihály — bár maga is a hatva- nat tapossa — jóvalta fiatalabb, mint azok, akik bácsiz- zák. De itt, vidéken a bácsi megszólítás nemcsak a kor velejárója, hanem a tisztelet és megbecsülés kifejezése. Az ebéd fenséges. Halászlé, sült hal, rántott borda. Desz- szertnek sütemény és kávé. A polgármester sem akar „alulmaradni”, öt üveg pezsgőt tesz ki az asztalra. Felcsendül az első nóta: Piros rózsák beszélgetnek. Mi, Túri Mihály- lyal egy csendes sarokban ülünk le beszélgetni. — Két évvel ezelőtt hősi emlékművet emeltetett a községnek. Kétmillió forintja „bánta”. Akkor azt mondta: Örkényben sok olyan özvegy él, akinek nincs hová elhelyeznie egy szál virágot halottak napján. Mert a férjük idegen földben, jeltelen sírokban pihen. Hát legyen egy hely, ahol mindenki elhelyezheti a maga virágját, tiszteleghet halottja emlékének. Szép gesztus volt, mindenki megértette. De mi késztette arra, hogy az öregeket is patronálja? — Mondtam én mást is akkor. Akihez az Isten bőkezű, becsülje meg a szerencséjét, és legyen gondja a kevésbé szerencsésekre is. Én' igyekszem ezt tenni. Ha minden vagyonomat pénzzé tenném, a kamataiból busásan megélnék. Ám munka nélkül maradna negyvenöt-ötven ember, többségük Örkényi és táborfalvai. Tehát nem teszem, dolgozom tovább. Amit a községre — iskolára, óvodára — és az öregekre költők évente, elmehetnék belőle négy egész hétre a világ bármely üdülőhelyére, de nem biztos, hogy élvezném. Sőt, biztos vagyok benne, az üdülésnek nem örülnék úgy, mint annak a tudatnak, hogy ma örömet szereztem huszonöt idős embernek. Matula Gy. Oszkár Pilishez mindig hu maradt A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, csak az ember fiának nincs hová fejét lehajtania. (Máté evangéliuma) Ezt az idézetet választotta alapigeként Keveházi László pilisi evangélikus lelkész karácsonyesti prédikációjához, s nem ok nélkül. Mert bár Magyarország a béke szigete, a körülöttünk dúló háborúk zaja hozzánk is el- hallatszik. Van ahol fegyverrel, máshol mérgezett szavakkal ölik egymást az emberek, s aki nem akar meghalni, vagy identitását feladni, az kénytelen otthonát otthagyni. menekülni. Ilyenkor, karácsonykor elnémulnak a fegyverek, mert Iézus születése a béke ünnepe. De vajon szabad-e az ünnepeket kiszakítani a hétköznapokból, mennyire Istennek tetsző, hogy egy-egy nemes gondolat vagy cselekedet csupán időhöz kötve, napokra szerezzen érvényt? — tette fel a kérdést a pilisi lelkipásztor. Nem az volna-e az igazi ünnep, melynek tartalma a hétköznapokra is kisugárzik? Magán- és közéletre, egyénre és társadalomra, az élet minden területére. — Jézus nem önmagának, nem testének, hanem a tanításainak keresett hajlékot. Add Uram Isten, hogy Szent Fiad, akit vendégként, megváltóként küldtél a földre, lényének üzenetével ne csak karácsonykor, de a hétköznapokon is vendége lehessen az emberi telkeknek — szállt a fohász a pilisi templomban. És szárnyalt a dal, üde gyermekhangok örvendeztek Jézus születésének. Orgona, gitár és fúvósok versengtek egymással, az ódon Istenháza megtelt a zene nyelvére írt imádsággal. A pilisi ünneplő gyülekezet papja idén harminchatodik alkalommal hirdetett karácsonyi igét a helybéli templomban, harminchat éve pásztora Magyarország egyik legnagyobb evangélikus nyájának. Ez idő alatt számos egyházi tisztséget betöltött, tanárként sok teológust oktatott, de Pilishez mindig hű maradt. Karácsony előtt kapta meg a nyugdíjaztatási végzést, mehetne pihenni. Ám ő tovább marad. Istent dicsőíteni, híveit szolgálni. (matula) Megkérdeztük Jövőre is visszajár az áfa? Mérhetetlenül hosszú sorok, bosszús emberek, s egyre türelmetlenebb ügyintézők: ez a lehangoló kép fogadja a szeretet ünnepe után is a helyi APEH-irodák előtt elhaladókat, vagy az ott sorban állókat. A várakozók nagy része úgy tudja: ha idén nem kéri vissza lakás- és gázhálózat-építése után járó áfáját, jövőre már hiába fut a pénzé után. Igaz ez? — adóügyi igazgatóhelyettesét, — Válaszom röviden: nem. Igyekszem azért meg is magyarázni, miért nem kell aggódniuk pénzükért az irodák előtt sorban állóknak. E dologban leginkább az zavar, hogy a magánerős lakásépítés, illetve -bővítés után visszajáró áfa ügye nem megyei kérdés csupán. Sajnos, az egész országban tapasztalható az a jelenség, amiről ön is említést tesz. Miért, miért nem, az emberek nagy része vagy nem tudja, hogy az említett áfavisszatérítés feltételei 1992 decembere óta nem változtak, vagy egyszerűen csak bizalmatlan, s bizonytalan a gyakran változó jogszabályok hallatán. Ugyanakkor azt a magánvéleményemet sem hallgathatom el, miszerint gondolom sokan azért vállalkoznak a többórás sorban állásra, mert az ünnekérdeztük a megyei APEH Polgár Pétert. pék előtt kézbekapott pénznek nagyon is helye van a családi kasszában. Ami a már említett törvényt illeti, az az alábbit tartalmazza: valamennyi 1992. december 31-én már folyamatban lévő, illetve azóta megkezdett magánerős építkezés és bővítés után — változatlan feltételekkel — 1994. december 31-éig jár az áfa-visszatérí- tés. Áz említett időpont óta tehát nemcsak a jogalkotás nem változtatott a törvény szövegén, de a visszatérítés feltételei is azonosak az 1992. év végén meghatározottakkal. Még egyszer hangsúlyozom: senki nem veszít egyetlen fillért sem akkor, ha nem az ünnepek előtt áll be a sorba, hanem a jövő évben intézi el áfa-visz- szatérítési ügyét. M. É. Szigetszentmiklós Készül a költségvetés A szigetszentmiklósi önkor- zat januárban készül majd mányzati képviselő-testület el, a tervezet csupán körvo- közelmültban megtartott nalazza —- szándéknyilatko- ülésén elfogadták a város zat-szerűen — a fő irányeljövő évi költségvetési kon- veket, a várható bevétele- cepcióját. A végleges váltó- két, kiadásokat. A Zalán utcai csodatevőik Az ember legyőzi a lehetetlent A ki csak a földi törvényeket ismeri, az nem nagyon tud hinni a csodákban. Márpedig történnek olykor csodák. Azt mondják, hit kell hozzá, és nagy-nagy akarat. Mert hitében, de főként nagy bajában, az ember önmaga is képes csodákat művelni. Vajon le- hetne-e egyetlen mondattal, kifejezőbben bizonygatni ezt, miként eleink tanítottak rá: „Segíts magadon, és az Isten is megsegít... Valamikor Godó Sándorné sem hitt a csodákban. Végül is nem kívánt ő többet az élettől, mint amennyi javat szorgalmával, két keze munkájával előteremtett. Biztos volt abban, hogy a sorsa is olyan lesz, amilyenre az ő ereje és kitartása formálja. Ma már tudja: az ember törékeny magabiztosságát képes a sors egy pillanat alatt úgy semmivé foszlatni, hogy csupán a gondviselésbe vetett reménye marad. Azon az iszonyatos éjszakán döbbent rá erre, amikor a gázrobbanástól nemcsak porig égett otthonuk, de ami a legnagyobb tragédia volt: férfi, apa nélkül maradt a család. Semmivé vált sok év küszködésének eredménye. Megértem, nem szívesen beszél róla. Feledni akarnak. A most ötödikes Mónika lelkében is lassanként távoli, rossz álommá, emlékké homályosul az a szörnyű éjszaka. így van ez rendjén... Am ami ezután következett, azt két év szenvedésnek is lehet nevezni... — Az ellenségemnek sem kívánom. Földönfutókká lettünk. Két évig a várostól kiutalt szükséglakásban húztuk meg magunkat. Százötvenezer forintunk volt, abból kezdtünk el építkezni. Nem is tudom, hogyan volt merszünk hozzáfogni... Olyan hihetetlennek tűnik — csodálkozik vissza Godóné. * — Akkor már készen volt tervezett új lakásunk rajza. Megvettük a telket itt Nagykőrösön a Zalán utcában, mert a régi helyen az emlékek miatt úgysem tudtam volna megmaradni. Rossz kis épület állt itt, azt a munkatársaim, a konzervgyári szállítók szétbontották, a törmeléket elhordták. Aztán Sanyi fiammal, aki szerencsére kőművesnek tanult, hozzáláttunk az építkezéshez. Ketten... — Másfélszázezer forinttal? Eléggé hihetetlenül hangzik. — Pedig így volt. Időközben persze segítséget is kaptunk. Munkahelyem, a konzervgyár kétszázezer forint kamatmentes kölcsönt adott, aztán gépekkel, zsalukkal is segítette az építkezést. A biztosító nagyon keveset, alig kétszázötvenezer forintot adott, pedig alig maradt valami a régi otthonunkból. Néhány ajtó, ablak, betongerenda, amit el tudtunk adni. A legkisebb gyerekre, Mónikára való tekintettel csak most kaptam ötvenezer forint szociális segélyt. Eny- nyi. Kölcsönt mégsem kértem én ezentúl egy fillért soha senkitől. Az induló pénzből meghozattuk a sódert, cementet, téglát, de a me- szet például már csak az áfa visz- szatérítése után tudtuk megvenni. Előfordult, hogy amikor hoztak valamilyen építőanyagot a telekre, az egész fizetésemet elvitte a szállító. Istenem, sokszor a kenyérre is úgy szedegettük össze innen-on- nan az aprópénzt Mónikával. * Ma már szép, nagy családi ház uralja a Zalán utca 9. szám alatti telket. Godó Sándorné büszkén vezet végig a tágas, szépen berendezett szobákon. Megmutatja a ház összes zegét-zugát. Itt minden darab csempének, minden ajtónak, ablaknak, története van. S a történethez olykor egy-egy könnycsepp Is hozzátartozik. Az építkezés iszonyú erőfeszítéseinek emlékei miatt csordultak-e ki vagy már a beteljesülés fölötti örömtől? Nem kérdezem. De nem is ez a fontos... — Tudja — derül fel a fiatalasz- szony arca —, fiam volt a mester. Én a segédmunkás. Néha reggel 6-tól késő estig dolgoztunk. Hétközben három műszakra jártam, a gyárból ideszaladtam, vagy innen a gyárba. Két évig csak rohantunk. Burkolólapokért még Romhányba is elmentem, mert ott olcsóbban lehetett hozzájutni. De mentem én az anyagok után mindenfelé. Ha itthon voltam, kubi- koltam, a 380-as betonkeverőt raktam. Decemberben fagyállóval betonoztunk. Előfordult, hogy este úgy kellett lefejteni a lapátnyélről az ujjaimat. Teljesen elgémberedtek. .. Amíg beszélgetünk, Mónika a családi fényképeket rendezi sorba. Itt van mindjárt Sándor, a világ legdolgosabb és legügyesebb kőművese. Igaz, most nem malteros ruhát visel, hanem matrózmundért. Áprilisra elfogy a centije, végleg hazatér. A másik képen ,a legidősebb gyerek, az ápolónő Eszter, a vőlegényével, no és anya kincse, Mónika a kitűnő bizonyítványnyal. jy+ika jó gyerekek — mondja I\ anyjuk. Nagyon szeretik egymást. Már várták a karácsonyt, mert nálunk is ez a legnagyobb ünnep. Ilyenkor együtt vagyunk. Az idei karácsony talán a legszebb, ami eddig életünkben volt. Mert hát sok minden hiányzik még ebből a házból, de mind semmiség ahhoz képest, amit eddig megteremtettünk. Úgy érzem, révbe értünk. Szomszédok, ismerősök sokszor mondták: Eszter, ne kísértsd a lehetetlent. Meglásd, belerokkansz abba az emberfeletti munkába, az építkezésbe. Csak mosolyogtam, bár néha-néha azért magamnak is feltettem a kérdést: vajon megérjük-e, hogy egészségben költözhetünk új otthonunkba? Bizony, voltak nehéz időszakok amikor elcsüggedtünk. Olyankor egymást biztattuk a fiammal: Nem adhatjuk fel! Azt hiszem, ha az ember nagyon akar valamit, legyőzi a lehetetlent is. M. J.
