Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Boldog magyar karácsonyt IUanicz György polgármester átnyújtja az állampolgárságot igazoló okiratot a Németh házaspárnak Az ünnep igazi titka Beszélgetés Mácz István ceglédi íróval Három év hontalan státus után magyar állampolgárságot kapott a Németh házaspár. Nehéz, küzdelmes éveket tudnak maguk mögött, különösen az első idők voltak végtelen nehezek. Amikor a férj nem tért vissza Romániába, s még a feleség áttelepe- dési procedúrája folyt, egymástól elválasztva, külön-kü- lön kellett megvívják életük legnagyobb csatáját. Felszámolni egy két évtizedes családi egzisztenciát és megteremteni az újat. Albérletben hányódni és állás után futkosni. Sokan megfutamodtak volna, Némethék maradtak. Kivált, miután a jószerencséjük Pilisre vezette őket, ahol békés otthonra találtak. Mindezt azon a bensőséges ünnepségen mondták el, melyet állampolgárrá fogadásuk alkalmából rendezett a pilisi polgármesteri hivatal, s melyen Illanicz György polgármester ezekkel a szavakkal zárta köszöntő beszédét: — Azt hiszem, ennél szebb ajándékot aligha kaphattak volna karácsonyra. Kívánok boldog magyar karácsonyt, Isten hozta önöket Pilisen. A koccintás közben az is kiderült, másfajta ajándékot is hozott Jánosnak és Máriának a Jézuska. Végre összegyűlt annyi pénzük, amiből megvehetik az Ilona-telepi házat. Nem fiatal ház, nem is komfortos, de idővel felújítják, korszerűsítik. A régi otthon? Néhány pillanatig csönd telepszik közénk, elmerengnek a távolba. Megjelenik előttük a szülőföld, Szatmárnémeti, a városon átsiető Szamos s a vén Láncos-templom, mely előtt nap mint nap, évtizedekig elmentek. Az ilyen visszanézé- sekkor — bármilyen jó is legyen az ember sorsa — összeszorul a torkunk, és perbe szállunk az Istennel. — Uram, miért kellett földönfutóvá lennem, hogy maradhassak magyarnak? Hogy ne kelljen lehajtott fejjel, megtűrtként élnem szülővárosomban, egy ősi magyar városban? Melynek utcáin a gyermekkor léptei koppantak, s melyek egy csendes zugában a szüleim porladnak! Hányán tettük már fel ezeket a kérdéseket Trianon óta, hányán lázongtunk a történelem ellen, mely elűzött, kitaszított bennünket szülőföldünkről? Ilyenkor, karácsonykor még fájóbbak ezek az érzések, de enyhíti őket a Pilisen is elhangzott emberi szó: boldog magyar karácsonyt véreink, Isten hozott benneteket az anyaországban! (matula) A napokban a gödöllői lokálpatrióta klub vendégként karácsonyi beszélgetésre hívta Mácz István ceglédi írót, aki a gyerekekről tartott előadást. Ennek apropóján beszélgettünk. — Önnek mit jelent a karácsony? — A gyermeket, aki voltam, s aki remélem még bennem él. Három gyermekem is jelenti, s persze a Föld valamennyi emberkéjét. És különösen Őt, az egyetlent, Isten fiát, Jézus Krisztust, aki a történelemben megvalósult karácsony, amelyet az emberiség csodálatosan megismétel minden évben. — A tisztasága, ártatlansága miatt áll a gyermek a középpontban, vagy azért, mert a család harmóniájának záloga?-— Előttem a gyermek — Pilinszkytől tanultam ezt — az emberi élet csúcsa, a felnőttkor már a mélypont, míg az öregség idején esetleg lehet némi felfelé ívelés. Jézus Krisztus azt mondta egyszer: ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába. Számomra a gyermek nemcsak az ártatlansága, kedvessége, tisztasága miatt vonzó. Hanem azért is, mert szívében ott rejtőzik romlatlanul a csodálkozni tudás. Hamvas Béla fogalmazta meg jól, amikor elkezdték nevelni, rémülten látta, hogy a világ mocsok: koncentrációs tábor, bordély vagy éppenséggel zsibvásár. S kétségbeesetten kereste hol találhatja meg azt a pontot, ahol még lehet érezni a valóság lényegét. A gyermekkorában érzete meg, hogy a realitás szent. — Jézus miként illeszkedik a gyermekképhez? ■— A teológusok vitatják és nem tartják lehetetlennek, hogy Isten fia a Földre akart jönni. A gyermekkor annyi értékét nem akarta kihagyni. Ezért született meg hús, vér, jóság, valóságos anyából, s kisdedként élte át az emberi szív csodálkozását, az ártatlan gyermek sírását, bizalmát és félelmét a világmindenségben. Engem elkeserít, hogy korunkban az emberkék többsége veszélyeztetett, mert hiányzik a meleg családi fészek, az apa és anya szerető kapcsolata. Négy-öt héttel az ünnep előtt ez a nagy reklámhadjárat mindenkit a vásárlásra ösztönöz. A pénz lesz a központi kérdés. Sajnálom — és aggódom is amiatt —, hogy kevesen érzik, a karácsony az bensőség és csönd. Ezt széttöri a vásárlási láz. — És vajon korunk ifjúsá- ga — kicsinyek és nagyobbak — a csillogás, az ajándékok sokasága mögött érzi-e tiszta értéket és a szeretet fontosságát? — A gyermekben megvan a titkozatosság iránti érzékenység, még tud csodálkozni. S én bízom abban, hogy a szent este nyugalma, az ünnep éjszakájának meséje megsejteti vele a karácsony egyetlen igazi titkát: azt a Jézust, aki — mint Isten — miden létezőben, szépben és szeretet- ben benne van. Hiszem, hogy mindenki, akiben azokban a gyönyörű órákban megjelenik a tiszta, önzetlen öröm, a jóság szeretetmozdulata, az valamiképpen Istennel találkozik. Ezért csodálatos a karácsony. F. F. A lopott karácsonyfa Akkoriban a Jézuska már kezdett tilalmas lenni. Nem mondta ugyan senki, de benne volt a levegőben. Éreztük, hogy a Jézuska szénája rosszul állt. S mivel mi az ő pártján voltunk, nem maradhattunk tétlenül. Öreg fejjel visszanézve, tulajdonképpen most azt is mondhatnám, hogy megalapítottuk a Jézuska Pártot. Ez volt tehát az első pártalapításom. A másodikra sokáig kellett várni, egészen 1989-ig. A Fővégben, ahol az otthonunk volt Veresegyházon, mi siheder, süvölvény gyerekek összeesküdtünk, hogy csak azért is lesz karácsony és jönni fog a Jézuska, ha falu vezetői nem is nagyon akarják. Ez persze, ahogy most leírom, nem volt ennyire világos, csak ösztönös. Meg aztán szegények voltunk, mi lázadócskák, szüléink elejtett beszélgetéseiből kihallottuk, hogy nincs pénz karácsonyfára. Elég lesz csupán egy letört gally a csipketerítőre, néhány sztaniolpapírba burkolt dió és egy kukoricaszárból, csuhából mesterkélt jászol, benne kaucsuktestű, rózsaszín Jézuskával, ahogy lábaival kalimpál az ég felé. Érezhető volt, hogy megrövidíteni akarják a Jézuskát, még a szüléink is. Itt valami nincs rendjén. Milyen a karácsony, fa nélkül? Milyen a legény, leány nélkül? Milyen az ég, jelzőcsillag nélkül? Motoszkált bennünk a férfiambíció is, a kezdődő legé- nyes kivagyiság, hogy majd mi megmutatjuk ennek a rusnya, gyáva világnak, hogy mi fán terem a Jézuska, meg a karácsony. Nem azért míveltük a gyenge kar- tonpapír-istállókat, benne a Jézuskát jászolban, barmoktól körülállva és lehelve a hideg csillagfényes éjszakában, mellyekkel évenként körbejártuk a „fővégi” gazdák portáját diót, mogyorót, almát, körtét néha „kohászt” kapva. Nem is panaszkodtunk. S most ennek akarnak egyesek véget sza- kasztani. Valamit tenni kell. Legtöbbször is tisztességes karácsonyfát kell szerezni, ha már a szüléink azt nem tudják megvenni. Cselekedni kell. Ott van a Korona-erdő. Azt se tudtuk, hogy mi az a korona, különösen, hogyha erdő is. De az eredendően biztos volt, hogy valami nagyon tiltott hely lehet, ha már korona, valószínűleg minden fát egy csendőr vigyáz. Ez a mostani rendőrség nem tűnt fel nekünk olyan félelmetesnek, mint maga a Magyar Királyi Csendőrség. Mivel hogy híre járt, szinte saját magunk is azt tapasztaltuk, hogy az emberek összeverekedtek a fővégi kocsmában. Azzal kezdték, hogy leverték középről a pertróleum- lámpát, s a sötétben gyepál- ták egymást. Ekkor megjelent a kocsmaajtóban két kakastollas csendőr feltűzött szuronyú puskával hátulról holdfénnyel megvilágítva, mely isteni rendezés bevetítette kakastollas, szuronyos alakjukat a kocsma padozatára. Az egyik talán meg is szólalt, ilyen formán, mi van itt emberek? Erre a csendes szóra abbamaradt a verekedés, helyre rakták a bútorokat, mindenki visszaült a helyére, s úgy tett, mintha mi sem történt volna. Valaki, talán a kocsmáros, gyertyát gyújtott. S hehe, diskuráltak az emberek, a felnőttek az asztaloknál. A gyertyavilágnál azonban meglátszott, hogy valaki nem ült fel az asztalhoz, helytelenül fekszik a kocsma közepén, mivel halva van. A csendőrök elvitték az egész kocsmai társaságot és személyzetet, hatalmuk volt hozzá. Mi pedig, ezen a karácsonyon, azt határoztuk, hogy felmegyünk Fekete-pusztára, ez is milyen hideglelős név, fenyőfát hozni illendően. Lehet, hogy a sötét erdőben minden fa mögött kakastollas áll töltött fegyverrel. A nyáron is, dinnyelopáskor utánunk lőtt a csősz, a fenekünkbe eresztett némi sót a puskájával és ez nagyon emlékezetes volt. Tehát szembeszállunk mindenkivel, aki a karácsonyt akadályozza, mert karácsonyra szükség van. Azt mondják, hogy ez a szeretet ünnepe, s mi kegyetlen elszántsággal felmegyünk azért a három karácsonyfáért, ha kell. Hang nélkül osontunk a letaposott horhosokban fel a hegyre, a Fekete-pusztának völgyébe azután. Csak rossz cipőink surranása a rozsdafoltos fehér úton, mely rozsdafoltokat az erdőlő parasztok lovainak húgya és lócitroma festette. A szívünk a torkunkban dobogott. Ilyen vakmerő cselekedetre talán a világtörténelemben nem vetemedett senki. Hárman voltunk, mint a három királyok, s mint a magyar igazság. . Elértük a fenyőerdő szélét, kis, nyomorult csemeték. Elő a kisbalta, a második világháborús szuronyból készített disznóölőkés, és nesze neked fenyőcske. Most mi leviszünk a faluba, szalmasárga fényt, fénytöre- ket omlasztó ablakú szobákba, hogy Te légy a mi karácsonyfánk. Csapkodjuk húsodat, nyiszáljuk tönködet életlen szerszámok készségével. Bocsáss meg nekünk Fenyőfa. De ennek most így kellett lennie. Visszafelé már nem csőszök, csendőrök álltak a fák mögött sóra és sörétre töltött puskával, hanem a kísértetek. Láttam, hogy viliódzik, verdes, rugdal és hallottam, hogy riog minden fa mögül a fehér lélek. Már menekültünk. S a megszerzett, hősileg kivágott fenyőfákra ülve végső félelmünkben szánkáztunk le a falu felé a mélyúton. Repültünk, mint fiú boszorkány, tolvaj, s mint Istennek tanítvány angyla. A szűk szekérút egy- szercsak kitárult a három szánkázó, lopó király előtt, s akkor már ott volt a falu, a meleg, a bizalomteli, az otthon és a haza. Nem arattunk nagy sikert szüléinknél a lopott fenyőfákkal, pedig mi megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek. Azért felállítódott, feldíszítődött mindegyik tol- vajlott fenyő a családokban. Került is rá, meg alá is ráncos alma, csörgő dió, meg fakó mogyoró, hirdetve a bőséget. Tele torokból zengtük a pásztorok dalát. Tettünk valamit, miközben féltünk, s úgy látszott, hogy a karácsony merész hozzájárulásunkkal lezajlott méltósággal. Azóta megtudtam, hogy mi a Korona-erdő, a gödöllői állami uradalom fenyvese, melyből fenyőfát loptam. Azóta mindig megrendültén állok családom körében a fenyőfa előtt, nem is annyira a szeretet lenyűgöző volta miatt, hanem a bűntudat börtönében. S kérdezem magamtól, feleségem fiaim nem is tudják, hogy le- het-e lopott, tolvajlott fenyővel a Jézuska születését ünnepelni, bárha szegények vagyunk is. Azóta tisztelem a magyar állami tulajdont. Nem is lettem gazdag ötven év alatt sem. Állok a mostani fenyők előtt, minden rendben zajlik, lemegy a forgatókönyv szerint, fiúknak video, számítógép, egy-két év múlva autó stb. S én arra a lidérces menekülésre gondolok, mikor a karácsonyi fenyőfákon szánkáztunk lefelé a mély szekérúton, az árokparti akácfák légbe lógó gyökerei aszott karokként kapdos- tak utánunk, de el nem értek. Kívánok ezután kegyelemteljes, békés, boldog karácsonyt minden magyar embernek. Horváth Lajos
