Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

M

egszületik a Nap, az éltető, az egyetemes fényforrás; téli napfordulón megkezdi visszavonulását a rémekkel és fenyegetésekkel teli sötét. Oly elemi erejű volt ez az ünnep, a Győzhetetlen Napé, hogy midőn a mediterrán emberiség egy másfajta Napot ünnepelt, két évszázad múltán megemlékezvén a Lélek szabadító Napjának születéséről egy betlehemi („kenyérházi”) istállóban, ennek a különös és egyszeri születésnek emlékünnepét („az Ige testté lön”) arra a napra tette, melyen „tyúklépésekként” visszatér a fény — mind pünkösdig, a Szent Szellem fényzuhatagos kiáradásáig.

Nincs bensőségesebb ünnepe az európai emberiségnek a karácsonynál.

Jobban mondva; nem volt benső- ségebb ünnepe — a XX. század közepéig.

Mert attól fogva megváltozott. Hangos lett, hivalkodó és vásári. Nem a Nap és nem Jézus születésének napja immár, hanem a fogyasztásé. Decemberben Európa egyetlen nagy vásárrá válik, ahol a másoknak való örömszerzés helyett az egoista Ego „presztízs” — azaz hiúság és öntetszelgés — kielégítése a mindent elborító cél. Ajándékot immár nem a jászolban fekvő csecsemőnek visznek, s egymásnak is csak alibiként: sokkal inkább .Jdtesznek magukért”, s a karácsonyfa alatt elő- számláltatik, mit „kinek a Jézuská- ja” hozott, karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.

Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel összekötő áramkör, és a megtestesülés. Sine Incamatione: karácsony — karácsony nélkül.

Isten jár a lélek ólmos felhőkkel borított tájain és szól: „Ember, hol vagy?” S az ember pop-ricsajt 'és ágyúdörgést alkalmaz füldugóként s elbújik a Tudomány impozáns ismeretbokrai alatt.

A

z a világ, amelyet az ember rendezett be az ember számára, egyre kevésbé emberi, túl azon, hogy egyfajta Ellen-Paradicsom, melyből Istent véli kizárhatni; tökéletesen szekularizált, liberális és ateista, ámbár ez a kifejezés nem pontos. Közelebb van az igazsághoz, hogy antiteista.

Ezért nincs békesség a fenyőfák alatt itt sem, a seblázas hazában, s ezért nem lehet békességről szóló szép gondolatokkal teletömjénezni a házat, melynek szobáiban engesztelhetetlenül dúlnak a Heródes-oszta- gok. „Békesség a földön a jóakaratú embereknek” — hangzott a misztikus-mitikus éjszakán a hírnökök (an- gelos = hírnök) szájából az üzenet, de alig telt el két esztendő, az önféltő hatalom szenvedélye, egyetlen kisfiú vesztét lihegve, háborúságot és gyermekgyilkos vérfürdőt zúdított a jóakaratú emberekre.

Azóta sincs másképpen. „Dicsőség mennyben az Istennek” — hangzott az üzenet első része. „Le vele!” — zúgja rá az edomita Heródes utódainak kórusa. „Nincs!” — csattan fel a kiáltás, és akik kiáltják, tiszteletet parancsoló palástot hordanak: a Tudomány önfelszentelte klérusának hangja ez; biztatólag sorakozik fel a gyermeklelkeket pusztító Heró- des-karhatalom mögött.

Keresztyén vagy, szent karácsony éjjel. Mindent meg kell bocsátanod mindenkinek, ki ellened vét. A beléd döfött kardért is engesztelődnöd kell, a fejedre öntött szennyért és gyalázatért is, el kell engedned mindenki tartozását. De megbocsáthatod-e az agressziót Isten eben? Adatott-e jog, adatott-é hatalom néked,

hogy a létforrás ellen intézett támadást elnézzed? Nem a te dolgod, hogy megtorold. Ám meg sem is bocsáthatód. Istennél a kegyelem, és Isten dolga a következmény, mely visz- szaszáll az önimádattól mámoros támadó fejére. Mi ismertük a marxiz- mus-leninizmus dicsőségét; lám, eloszlott, mint hajnali pára.

A karácsony, íme, per saecula seaculorum karácsony.

A dicsőséget most az egoizmus- antiteizmus követeli magának. El fog oszlani, mint gumiabroncsok mérgező füstje.

A karácsony pedig karácsony lesz, míg uralkodik urunk-bátyánk, a Nap, és éjjelente, szép nővérünk, a Hold.

Csak hát a prófécia önmagában még nem valóság: energia csupán, mely ha munkára át nem váltódik, puszta látomás marad. Aki az első karácsonyon hajléktalansorban jött a világra, univerzális és téridőn túli ajándékot hozott, de annak előhívásához a benne való hit szükségeltetik; a hit pedig cselekvést virágzik.

Vessük hát szemünket azokra, akikre a holnap felnőttnemzedékét bízták. A gyermekeket, kiket ez a fogyasztásorgiává torzított karácsony, félő, mind mélyebben inkább önzésbe taszít, mintsem a másoknak való örömszerzés boldogságába merítene.

A pedagógustársadalom középkorú zöme az antiteizmus szuggesztió- ja alatt áll. A keresztény etikai alapokra helyezendő közoktatással szemben való ellenállás sokuknak nem elsősorban politikai, hanem világlátási kérdés. Nem, véleüenül sem rosszakaratúak. A „világnézeti semlegesség” fából vaskarika jelszavának elfogadása mögött értéktudati bizonytalanságok húzódnak meg, s egyszersmind attól való félelem, hogy amennyiben a „természettudomány” nem kizárólagos alapja a világról való ítéleteknek, amennyiben a tudomány nyitva hagyná a kaput egy Univerzumteremtő Szellem — értsd: Isten — előtt, ez menten visz- szafordíthatóvá tenné az individuális-liberális („egoista-antiteista”) etikai káosz előrehaladott folyamatát és új etikai rendszerré rendeződés önrepressziókkal teli folyamatát indítja meg. Meg tudjuk-e értetni velük: ha a pedagógiában továbbra is az az irányzat érvényesül, miszerint az emberi létezésnek csak természet- tudományos reáliái vannak, s erkölcsi reáliái — sőt: paradigmái — nincsenek, ez az emberi társadalmak, az egész civilizáció pusztulásával fenyeget?

A keresztyénségből kifogyott keresztyén civilizáció karácsonyaira immár évtizedek óta a bűnözés vetíti komor árnyékát. Hátha egyszer eszébe jut valakinek, hogy a bűnözés hullámainak csillapítása elsősorban nem a rendőrség, hanem a pedagógia feladata. A bűnözésnek — a civilizált társadalom kaotikus oszlási folyamatának — nem lehet gátat vetni az emberi létezésmód Istenbe-ágya- zottsága nélkül. Ám ez az istenhitbe ágyazottság nem térhet vissza a természettudományt megelőző korszak világképéhez. A materialista közép- és főiskolákat végzett pedagógusokhoz nem lehet azzal a liturgikus fogalomkészlettel közeledni, amely Galilei előtt volt természetes: számukra az csak történelem, kegyeletes rítus, hagyomány. Ma már csak intellektus támogatta hit képzelhető el, olyan transzcendentalizmusra is fogékony belső tükör, melyben a személyiség a meggyőződéssel nem él- . len tétesnek látja a tudomány feltárta' ismereteket, hanem ellenkezőleg: Istenről való meggyőződésébe szervesen beépíti mindazt, ami csak azt bizonyítja, hogy — immár a mutációk tényhalmazával módosított — evolúció a teremtés technológiája; s azt a tényt, hogy a tudomány fokozatosan behatol az anyag és az energia kombinációinak részleteibe (az élet keletkezésének és működésének titkaiba), nem másnak ítéli, mint az ember hovatovább emberentúli felelősségének, mit a teremtés műhelyébe való beavatottsága ró reá.

H

idegek, üzletiek és pragmatikusak az istentelen karácso-, nyok. Ám bármennyire is mindenekelőtt etikai kérdésről és paradigmaszerű viselkedési normarendszerről van szó, a probléma kognitív vetületétől a modem ember nem tud eltekinteni. Ez a „modem” társadalom a Tamások társadalma: túlságosan nagy tekintélye van a tapasztalatnak, mert túlságosan sok veszett el az embernek egymás iránt való bizalmából. A teremtés a létező valóság eleve volt koncepcióját — az evolúció (Isten nélkül) kockadobásos kombinálódások sorozatát fejezi ki, amelyek mindig a közvetlenül megelőző kombináció „véletlenül” létrejött következményei. A mai ember, aki közvetlen környezetének jó néhány természeti folyamatát képes szimulálni, hajlamos az utóbbit előnyben részesíteni, annál is inkább, mert ez az emberi tudatot tünteti föl egyedüli tudatként, s alapot ád az ember abszolút autonómiájának feltételezéséhez.

Csakhogy az ősrobbanás-elmélet „berobbanása” óta (nem kevésbé mítosz és nem kevésbé emberi tapasztalatokra épülő kozmológia, mint a hatnapos teremtés), a keletkezést megelőző „terv” feltételezése nincs túlságosan messze attól, hogy a kombinálódások „törvényei” eleve benne rejlettek az elképzelt ősenergia- tengerben, ősplazmában vagy ama pontszerű valamiben, amiből az egész Univerzum lett. Ha csak a pozitív-negatív töltés „koncepció”-jára gondolunk — melynek mindent megelőzve léteznie kellett, eleve el- rejtetten egy alaktalan és tagolatlan plazmában —, vaj’ igen nehéz elvonatkoztatnunk a tudatosság és a tervezés feltételezésétől. (S ha a szerves életnek nevezett kombinációs rendszer tudati hierarchiájára gondolunk az emberig, vajon mi indokolja, hogy ezt a hierarchiát az emberi szinten okvetlenül befejezettnek tekintsük)

E

zen a ponton azonban óhatatlanul belép az antropomorfiz- mus, mert az ember, ha személyiségről és tudatosságról alkot fogalmat, csak önmagából tud kiindulni. Amikor a „felvilágosodás” hadat üzent Istennek, az Isten-fogalmat maga is leszűkítette az antropo- morf Istenre. Nem kétséges: Isten nem végtelen nagyságú és a végtelenbe nyújtott időben létező ember. Másfelől viszont az ember kénytelen volt antropomorfizálni Istent, mert a személyes érintkezést csak így tudta létrehozni. Istennek „szenté van”, mely mindent lát; Istennek „keze van”, mely simogat és ver. Az ember a véges egyedi lét kilépését a Világegyetemből és újraegyesülését a Világegyetemmel csak a maga emberi nyelvére lefordítva képes önmaga számára feldolgozni és viselkedési rendszerébe beépíteni. A természettudomány pedig ezt a „fordítást” elvetette, a filozófiai megközelítést viszont a tapasztalati megközelítéssel helyettesítette.

Einstein fölfedezése, az általános relativitás elmélete, amely matematikai úton bizonyított, kétségtelenné

tette, hogy a tudomány az érzékelhe- tőség és a logika sávjain már csak azért sem tudja megközelíteni Istent, mert a valóságnak végtelen számú olyan tényét sem tudja megközelíteni, melynek meglétére, egy rövid, .^kezdeti útszakaszon, az útnak egy adott pontjáig, a matematika segítségével rábukkanhat. így hát, miközben más bizonyossággal nem tudja az Isten létének mély beágyazottságát helyettesíteni, szétrombolja a társadalom etikai rendszerének kötőanyagát, s ezzel veszélybe dönti a civilizációt, sőt ennek ökológiai következményeiben, az emberi faj fennmaradást magát.

E

lektromos színes lámpácskák milliói gyúlnak fenyőfák (s fenyőutánzatok) millióin összkomfortos lakásokban, hiszen erő- művekszerte szüntelen égnek a Kambrium és a Karbon feketévé szeneseden erdői, a Kréta fekete olajjá folyósodon hüllőmilliárdjai. De túl a csillogáson: karácsony ünnepén mindenkinek, aki felelősséget érez azért, milyen világképet (túl az automata játékokon) ád az új nemzedéknek, el kellene gondolkoznia azon, hogy a vallások különbözhetnek, s az ember akár a tudományt is vallássá „fundamentalizálhatja”, de Isten létezését letagadni nagyon kockázatos. A civilizációban az ember makacsul egyedüli és legfőbb úrnak akarja látni magát, s eközben szorong, mert katasztrófa előérzete nyomasztja. Elektronikus világában a középkor templomának szerepét a képernyő játssza, s a képernyőn az emberi minőségtől távolító tudatmélyi ösztönöknek hízelegnek, hogy a „nézettség” a lehető legnagyobb legyen. A képernyő előtt pedig esténként ott ülnek a gyerekek és a serdülők.

Kérdés: megfordítható-e a folyamat? Mórának van egy szép elbeszélése arról az élményéről, amikor addig hallgatta elragadtatva a hegedűben rejtőző tündér énekét, amíg személyesen meg akarta ismemi a tündért, és feltörte a hegedűt. A hegedűben nem volt senki, és a hangszer nem szólalt meg többé.

Immár az a tanámemzedék tanít az iskolákban, mely maga is képernyő előtt nőtt fel.

Ennyi természettudományos ismeret közepette, műholdként keringő távcső és elektronmikroszkóp társaságában, nem lehet visszahozni azt az antropomorf Istent, akit Michelangelo oly emelkedett ihletettséggel, hófehér szakállal és ókori ruhaviseletben megfestett. A transzcendens Istent pedig, a valóságosat, a létezőt, aki egyszerre Univerzum-Szellem és Univerzumon túl létező Teremtő Szuperszemélyiség, nem lehet tanítani, csak lélekből lélekbe átsugározni, ha van lélek, mely sugárforrás is egyúttal.

A középkorban, az újkorba áthúzó- dólag, Isten etikai funkciója éppen ant- ropomorfizmusában vált megfogható- vá: jutalmazott és büntetett, örök üdvösséget adott és kárhozatra ítélt. Majd a tudomány jelentette be igényét arra a pozícióra, melyet eladdig a vallás foglalt el, s ambíciója eljutott addig a pontig, ahol a tudomány művelői közül azok, akik a hatalom kísértésének nem tudtak ellenállni, papjaivá váltak a tudománynak, s mint ilyenek, hozzáfogtak istent játszani.

íme, az ember. „Boldogtalan Nimród, mely saját tőrébe és saját vermébe lép” (Erdélyi József). Mert éppen karácsony ünnepén, mely a keresztyénség születésének ünnepe is, illenék tudni, hogy a tudomány — éppen a tudomány! — az emberiség történetében kizárólag a keresztyénség szellemi égboltja alatt bontakozott ki. Ami más szóval azt jelenti, hogy termékeny szellemi szabadságot az embernek csak a keresztyénség adott. Ki tagadhatja a sumír, babiloni, krétai, görög, kínai, indiai kultúrák nagyságát és szellemi épületegyüttesét, Bábeleit és zikkuratjait? S mégis: egyik sem volt képes a tudomány kifejlesztésére. Ez csak a keresztyén kultúrának sikerült. Akkor is csak a keresztyén kultúrának sikerült, ha az „eredeti bűn” (akkor éppen a hatalom görcsös féltése) Gali- lei-perre késztette az egyházat. S a Tudomány akkor is a Keresztyénség lényegéből fakad, ha korunkban egy „tudományklérus” végzetesen a keresztyénség ellen látszik fordulni. Mert a tudomány is emberi, s az embert, a maga útján, mindig kisiklatja az „eredeti bűn”.

Miben rejlik eme titka a keresz- tyénségnek?

A karácsonyban.

Abban, hogy a keresztyénségnek sikerült feloldania az antropomorf Isten-képzet ellenmondását azzal, hogy Isten semmiképpen sem antropomorf. Ennek a megoldásnak a kulcsa a megtestesülés: az, hogy Isten, történelmileg egy töredékmásodpercre, de valójában időben elhelyezhetetlenül, emberi alakot öltött: emberré vált, s lehetővé tette, hogy az emberi személyiség személyes emberi viszonyba kerüljön vele. Jézus kitapintható emberi alakja teszi lehetővé, hogy az ember felszabadultan induljon felfedező útra az Isten-teremtette valóság univerzumában, és betekintsen az isteni technológiába anélkül, hogy ez Isten-ismeretének és Istenhez való viszonyának lényegét zavarná. Jézus, azon kívül, hogy figyelmeztetett a Világegyetem időben való végességére, soha még csak nem is utalt kozmológiai kérdésekre. A mitikus képzelődéseket is leintette: „íme, az Isten országa a ti szívetekben van.” Jézus egész érdeklődése az etika keretein belül maradt. Egész hároméves tevékenységének tárgya és célja: embernek emberhez való viszonya. S ennek lényegét ebben az egyetlen szóban fejezte ki: szeretet. *

E

zért kínálja a keresztyénség az egyetlen lehetséges utat „természettudomány” és „vallás” — valójában: tudományosság és istenhit — ellentmondásának feloldására. S éppen ez az oka a keresztyénüldözésnek, melyet az antiteista pedagógia „tudományos kléri- kusai” erőltetnek a világnézeti ke- resztúton toporgókra. karácsonynak intellektuális üzenete is van az érzelmek melegét jelképező (hagyományos) gyertyalángok fényében. Megmaradni a tendenciózus és agresszív antiteízmusnak a fogságában: akarattal vállalt rövidlátás, amely megközelíti az önkéntes vakságot.

Sándor András

Istentelen karácsonyok évadján