Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-18 / 295. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. DECEMBER 18., SZOMBAT 7 Emlék — estéink vigasza Naptár, kalendárium, könyv A NAPTÁR az idő. A tér és az anyag szerkezetéből kihajtott végtelen szirmú rózsa olyan virág, amelynek szirmát ha letéped, azonnal új nő helyébe; a naptár a kifogyhatatlan növekedés és elhullás, az örökös habzó jelenlét, csil- lagzuhatag, fényvonulás, egyenletes és összevissza beosztású hálózat a teremtődés- ből és halálból. Figyelmezte- 'tő és gyászoló, elpárolgó és bozóttűzként sziszegve és ropogva föllobbanó állapot, kitöltetlen tartály és lukig töltött hordó, olyan röpítő kéve, amelynek tollai eresek, színesek, viaszosak és átlátszóak, mint a szitakötő szárnya. A naptár az idő cselekvése a végtelenben, kristálypalota, amit magunk fölé és köré építettünk. Átlátszó és mégis zárt, kristályszerkezetének atomrácsai a mindenség égitestei. Mert a naptár: az emberiség. Emberiség nélkül nincs naptár. Mert nem tudja az időt az emberiség alatti természet. Mit csinálhatott magányában az emberiség, amíg nem volt naptár? Mik voltak * Elhangzott Tápiószőlősön 1993. december 12-én, a „Szólősi Kalendárium 1994” könyvbemutatóján létének, kezdetének és szakaszos, foltos halálának viszonyítási pontjai? Mihez igazodott a ráboruló és köréje gyűlendő végtelen térben és eleven rettegéskóccal kitömött önmagában? Nézett üresen, mint a kitömött tigris Indiában? És magányának, képzeletének, félelmének szövőszékén mítoszokat, meséket, legendákat, regéket, tündéreket, titánokat, isteneket, túlvilágokat, alvilágokat és az anyagerő és anyagmegosztás szellemeit szőtte, manókat, dzsinneket, koboldokat, démonokat, varázsvirágokat tenyésztett az éjszakában. Világító sötétséget. A naptár a fénylő világosság. Az idő többdimenziós rácskockahal- mazává fölosztott célszerűsége, racionális hatalma. Rendszerezett bizonyosság, mint egy szögletes üveg-kötőtű felhőkarcoló. De más a KALENDÁRIUM. A kalendárium nem elvont spirál-tobzódások min- denirányban-kiterjedő kozmikus szigetrendszere. Nem dimenzió-ezrek egymásba- gyűrt, összetekercselt, titokgöngyöleg jelentés-tudata. A kalendárium csak emberi. Aprócska történelem-csillag, gyűjtőedény, egy kisebb embercsoport, közösség múlttal, jelennel, vággyal, jóslattal, eszménnyel, emlékkel, adakozással, játékkal, örömmel, gyásszal, babonával, vígság- renddel és havas, kalászos, virágos, szőlőfürtös természettel és jövendöléssel, ünneppel teli vödre, amelyből mindnyájan meríthetünk, szomjun- kat oltani és életünket fénnyé táplálni a közös megmaradásra való vágyakozásban. Ó, az én gyerekkorom kalendáriumai, ott a Mama lendkerekes, vasszőnyeg-pedálos varrógépén. A már azért modem, a barna Singeren, amelynek tűpofája, mint egy nikkel-láb, zakatolva totyogó gép-ember, a robot vas-cipős lábszára! A kalendáriumnak nincsen oksági idő-nyila, amelynek nyílvesszője innen oda száll, célirányban ívelve át a semmit. A kalendárium az a CSODAKÖNYV, amelybe belelapozunk, olvasunk elölről hátra, a közlések rendje szerint, aztán hátulról előre, aztán összevissza, tintával, vagy ceruzával jelet írunk, pontot, keresztet, vonalszálkák halgerincét rajzoljuk az idő-tábla Mózes-részeire, ösz- szefirkáljuk, bajuszt kanyarí- tunk, asszír pajzs-szakállt vonalazunk a rajzolt, vagy a fényképezett nők orrlikai alá, állcsúcsára. A kalendárium emlék-estéink vigasza, együgyű máié üldögélésünk, porcelán-kelyhen, vagy korongos fadobozon merengésünk szent könyve, a min- dig-visszaolvasható mindig- ugyanaz, a más-mégis-min- dig egyszerűsége. A kalendárium a szeretet és az emlék. Kárhozatos magányunk csöndjének lap-suhogása, az összegyűjthető és befülezhe- tő élet-gyűjtemény. A kalendárium a legvalóságosabb egyszerű valóság sejtelem-fényű olykor, mint nagyanyáink bütykös, göcsörtös kézuj- jai, tyúkszemes lábujjai. Békesség-koszorú és szivár- vány-tündérszem gyertyaláng a halottak napi temető zöld repkényteknő-sírján. Örömmel és áhítattal vettem kezembe a Szőlősi Kalendárium első példányát. Mert az öröm az mindig jó, s áhítatra mindig szüksége van szegény esendő szívünknek. Juhász Ferenc Baranyi Ferenc Takarna sírig is Én várom azt az éjszakát, mikor álmából felriadva a lelkiismeret magát sietős hévvel összekapja és elszalad a házakig, ajtón és ablakon bezörget — meghallja, aki bent lakik, s lerúgja magáról a csöndet. Födetlenül, a csönd pehely- paplanával már nem takarva didergőn és kapkodva lel az este széthagyott szavakra, s ajkára gyűjti végre mind, hogy eltökélt beismeréssel tisztán kimondja szó szerint, amit a tisztesség igényel. Nem lehet várni reggelig azzal, mit éj érvényesíthet, az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet, gyalázatban hagyhat hamar, hogy mindent elnapolna benned a csönd, amely puhán takar, s takarna sírig is. Ne engedd. * Baranyi Ferenc nemrég — mint arról lapunkban beszámoltunk — rangos olasz irodalmidíjat, a Premio Brianzo különdíját vette át, amelyet „Dal Danubio soffia il vento” című válogatott verseskötetéért kapott; a könyv neves olasz költők fordításában jelent meg Itáliában. A mikor sorozatom megírásába fogtam, kifejezetten az a szándék igazgatott, szedjem szerbe-számba századunk nagy nemzedékének, a népből indult seregnek jeles személyiségeit, akik többet tettek a többinél azért, hogy népünk minden gonosz bajokat átvészelve megmaradjon. Most, hogy mára a népes gyülekezet, talán harmincadik kiválóságának tetteiről elmélkedek, eszembe ötlik, többen kimaradtak. Ugyan ki emlegette mostanában Bihar jeles költőjét, Nadá-- nyi Zoltánt ? Ha a Sárrétudvariból való Nagy Imre bajos éle- tét-munkásságát felidéztem, miért feledkeztem meg mondjuk Horváth Lajosról, aki ugyancsak verses krónikása volt Hajdú megye szegényeinek? Oláh Gábor, Gyulyás Pál, Sértő Kálmán, Vikár Béla és az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarság kitűnő írói-költői a néprajzi gyűjtésben jeleskedők- kel (Kiss Géza, Kiss Lajos, Győrffy István, Bálint Sándor, Lükő Gábor ) — mind mind megérdemelnék az emlékezést. Egyetlen gyönge mentségem maradt: nem törekedhettem a teljességre, mert ahhoz még egy élet kellene. Márpedig mindenkinek egyetlen adatott, s Isten bölcsességéből következően annak befejezése nincsen az emberre bízva. Vállalkozásomból ennyi telt s talán jó lesz arra, hogy folytassák mások, akik elfogulatlanabb ítélettel tekintik át azt a nagy tábort, amelynek tagjai egyértelműen azon munkálkodtak: maradjunk meg magyarnak minden megpróbáltatások között. Mit jelent ebben a történelmi állapotban magyarnak lenni? Lehet, hogy ismétlés, de meg kell őrizni nyelvünket, tartásunkat, habitusunkat, s teljes őszinteséggel kell tudnunk viszonyulni a másik emberhez, az emberiséghez. Ez már gondolkodásunk, filozófiánk, sajátos hagyományaink, egész emberiség érdekében véghezvitt tettrendszerünk eredményeinek összegezése, márpedig az irodalom-népművészet megnyilvánulásainak, megméréseinek közelítését értékelve ez behatárolt terület. Az igaz-szó, a jó-szó, a szép-szó föleleveníté- sének világát boncolgatva az én tanulmánysorozatom a szépszó birodalmába igyekezett behatolni, s annak eszköze a nyelv. Nos hát a magyar nyelv és beszéd jelentőségét, kép- zésmódját, gazdagságát igyekeztem többek között megmutatni az írók-költők-alkotók életének munkásságának felidézésével, mert legegyetemesebb összetartozásunk hordozója a nyelvünk. Aki nyelvben nem tudott többet adni az elődöknél, az könnyelműn fogott a húrok pengetéseibe. Úgy tartom, akikről eddig írtam a magyar nyelv elévülhetetlen szépségét, értékét, fényét gazdagították, őrizték, pallérozták, s míg a politikai csatározások emberkisebbítő alkalmain is másképpen szólaltak, s azt észre kellett venni. C^ütő András gyötrődő töprengését az Anyám könnyű állj mot ígér feledhetetlen művét forgatom újra — ki tudja hányadszor —, mert kevesen voltak a virrasztók között akik a nyelvvel történt küzdelmüket olyan hűséges elevenséggel írták meg példának, mint ő, a mezőségi vallomástevő. Mezőség. Amikor ízlelgetem a kicsi földrész sorsát, elém bomlanak csodálatos viseletben énekesek, táncosok s ősi dallamok csendülnek lelkem örvendezésére. S amikor ott ámuldozok, a súvadásgs dombok falvainak udvaraiban és hallgatom a szót, belémhasít az író döbbenetes vallomása. „A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben (a nyelv erdejében), hanem bokorban születtem, az anyanyelv dirib-darab- jai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is fel kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren... Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne... Beszélni tanított. Szavaim birtokában reggelenként úgy ébredtem mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet. Virrasztók Azon a nyáron egy királylány is segítségemre jött. Éva kisasszonynak szólítottuk. A vasámapiiskola-mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá hogy megjelent, már zengett a falu, mintegy óriási hangszer... Éva kisasszony dalai — hacsak részben — megmaradtak, mint az évelő növények.” Meg azokból az esztendőkből való a lélekben kötött barátságom Sütő Andrással, amikor elég volt egy-egy mondattal üzenetet váltani, mert többre nem telhetett. Marosvásárhely és Bukarest között volt útban, Püsztakamarásra is ritkábban maradt ideje, hiszen az ő dolga minden különösebb szólam nélkül egész Erdély gondozása volt sZóban-írásban-cseleke- detben. Hányszor hozakodtak elő hozzá-nem-értők alaptalan gyanúsítgatásokkal: leül az elvtársakkal a gazdag asztal mellé poharazgatni, s megfeledkezik róla, hogy magunknak kenyérre is szűkén telik. Nincs annyi hely ezen a papíron, hogy leírhassam, hányszor, mennyiszer vállalta magára, hogy azokban a nemszeretem társaságokban amikor egyetlen perc adódott, mások megmentésére soha nem restellt szólni, mégha ezért mindig megszégyenítették is az alkalomhoz nem illő kérések elővezetéséért. A ritkán panaszolkodó magyarok rendjéből való ember Sütő András. Egyetlen alkalommal mondott annyit másnak, de véletlenképpen tanú voltam: nincs száma mennyiszer aláztak mélységekig, mert én rendelt időnek tartottam minden alkalmat, hogy bajban való emberekért, iskolákért, veszendőbe jutott lapokért, szerkesztőségekért, színházakért vitázok, folyamodok a hatalomhoz, s én mindig azért kell hallgassak, mert ismét és ismét kémem kell valamit. Nehéz. Megpróbáló. Idegeket nyűvő és megszomorító kötelesség. Teszem, mert tennem kell! Most egyszerre magam előtt látom az egyszeri kisdiákot. Megy a szekér, közelednek az iskolához. Előttük a front, ahol ingyen osztják a vesztést. De hátuk mögött az Úr, aki hatalmasabb minden földi erőnél, és lovak futását, kerekek gördülését, emberek szándékát-akaratát egyes egyedül Ő hatalmassága igazgatja. A pusztakaramási kisfiú a még csak holnap diák, Kemény Zsigmond már író legendáját ismerő, életnek elszánt, írótollra nemesedő ifjú ül a szekéren, szoron- gásban-félelemben, de megyen. Mert az ő osztályrésze Erdély földjéből a toll, mely minden fegyvernél hatalmasabb, erősebb, győzedelmesebb, de forgatását a katedrák előtti padokban nemesíthetik a jövendő jó vitézei. Aki így indult, meg is érkezett. Advent a Hargitán, Ugató madár s közben mind a többi, egyben az Igaz Szó szerkesztése, Marosvásárhely mártírságá- nak vállalása, a leáldozott hamis hatalom halálra ítéltje feluszított vadaknak odavetetten a kórházak ágyairól is megbékélést hirdető, hűséges fiú maradt. Mindig mindenhonnan Erdélybe, haza megtérő magyar író, egyetlen törvény igézetében élt igazán: előttünk a front, de hátunk mögött az Úr! Hogy honnan az erő a meggyőződés, a hit? Lapozzunk bele Erdély mindig nyitva tartott történelmébe, s a magyar irodalomba, ahonnan kilépnek a hősök, többnyire fegyvertelenül, de a hit erősebb a hegyezett karóknál, fejszéknél, botoknál, melyeket elvetemült gyávák adnak, pálinkával bátorított bandák kezébe. Jókai Mór Adorján Manasséját is megkérdezik, hogyan merészel a feluszított fegyveresek elé állni egyedül? — Nem, nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelől Ráfáel, balfelől Gábriel, hátam mögött Michael, fejem mögött Israel. 1849 az abrudbányai vérengzések után az egy Isten hívő elindul egyedül az ellenség táborába. Ilyen hit adott erőt Sütő Andrásnak is,*ő is szembenézett ellenségeivel. A szemét vették célba. Látása felét elveszítette, igazát, népéért tett áldozatát az egész világ emlegette. Virraszt ma is Erdély sorsával együtt, üzeneteit írja, küldi szavaival, műveivel, amely védőernyő a magasból áradó nemzetet veszíteni szándékozó akarat ellenében. A világűrből érkező gyilkos sugarak ellenében pajzsunk a sérült ózon, meteor köveinek ár- tását fölfogja a légréteg, s míg ezek megvannak élet is lesz a Földön. Az emberi lelket romboló tiltások, elnémított iskolák, megbénított harangnyelvek helyett kiáltott az író. Magyarul, anyanyelvén, és ha nem a nyelv mindig újra teremtő közepéből érkezett mégis gyönyörűen magyarul, mindig a másiknak, a többinek, egyetemesen 15 milliónak szólott. A történelempróbáló idői, bár meghasogatják az érző szív, s az alkotó gondolat ágyát, de olyanná tudja teremteni a lélek, mint a föld bontott barázdáit, s azokból termés lesz, némelyikből kétany- nyi, az íróéból olykor százannyi, dicsőségére annak aki elküldte őt. V irrasztóim sorát berekesztő Sütő András barátom az egyetlen. aki még sokszor tenyérbe borult arccal tűnődik ezer évek, meg eltűnt ezrek sorsán, sokszor feldúlt éjszakai otthonában. De ír, dolgozik azokért is, akik mindig rábízták a követőkre a folytatást és mi várjuk szorongó érdeklődéssel, mert az igaz virrasztások tudják megeleveníteni a lelkeket, ettől olyanok ők mint az őrizők, s mi azért sóhajtozhatunk: el ne fogyjanak! ' Fábián Gyula
