Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-16 / 293. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 16., CSÜTÖRTÖK J3 / így helyes! Örömmel vettük Verőcén, hogy a Pest Megyei Hírlap jelen volt azon az ünnepségen, amelyen Nádai Gyula, a Magyarországi Cigányok Nemzetközi Szövetségének vezetője és Farkas János, a helyi szervezet elnöke — vagyis e sorok írója — átadtuk Csikó Tihamémak és két kiskorú gyermekének azt a készpénzsegélyt, amilyet a család támogatására gyűjtöttek össze, hiszen a gyermekek a közelmúltban elveszítették édesanyjukat. A pénzadománnyal szeretnénk elérni, hogy a Csikó család képes legyen otthonépítését befejezni. Mindezt ragyogóan leírták újságjukban, ám az utolsó mondatba sajnálatos hiba csúszott. Tisztelt tudósítójuk azt írja, hogy példamutató az összefogás, amely- lyel a bajban is a Farkas család mellé álltak a fent említett szervezetek. Nem a Farkas család kapta a pénzádományt, hanem mint az a tudósítás elején helyesen szerepelt, Csikó Tihamér és két gyermeke. Farkas János Verőce A hibáért az érintettek és az olvasóink szíves elnézését kérjük. A Szerkesztő Törvénysértőket védelmeznek Nem is lappang, hanem kézihangszórókon harsog az ellenzék torkából a diktatúra. A maguk — a kisebbség — számára toleranciát hirdetnek, mások — a többség —- számára erőszakot alkalmaznak. Az ebben az irányban tevékenykedőket pedig védelmükbe veszik. Mert nézzük csak: Han- kissék hamis okokkal (a bíróság megállapítása ez volt!) leváltották Chrudinákot és Pálfy G. Istvánt. Az utódok a Parlamentben' tele torokkal védték Hankisst — Tamás Gáspár Miklós által is mondván — a koalíció ne „pertrak- tálja a parlamentet két középvezető leváltása miatt”. Most, hogy az „egyenlegesek” bizonyítottan hamisítottak, újra beindult a gépezet, újra a törvénysértők védelmében. A fővédnök mindkét esetben az állítólag pártatlan köztársasági elnök volt, aki még mindig „talonban” tartja Hankissékat. Az ellenzéknek — mint kisebbségnek — nincs joga az ország (benne az RTV) vezetésére! Majd ha ők lesznek többségben, akkor joguk lesz. (A példaképül annyit emlegetett Nyugaton így is van, mert ez a demokratikus többségi uralom lényege: a választások után a vezető garnitúra lecserélődik.) Szót kapni a médiumokban természetesen mindenkinek joga van. Azonban zátja el a készüléket a mindenkori kisebbség, ha nem tetszik a „muzsikaszó”. A diktatúra módszerei Da- bas-Sári esetében még kirívóbbak voltak. A kérdéses iskolában a hitoktatás kilencven százalékos volt. A szülők hetvennégy százaléka, a pedagógusok háromnegyed része foglalt állást a katolikus iskola mellett. Az önkormányzat is mellette döntött, csupán néhány „utód” vonult ki a tanácsteremből. Újra megszólalt hangcsöveik azt harsogták — a fentiekkel ellentétesen, hogy az önkormányzat nem kérte ki a lakosság véleményét. A „háttérzenét” most is a köztársasági elnök szolgáltatta. Már „nemzetközi ügyet” próbált improvizálni a dologból, mert az az utódok sugalmazására a külföldi sajtóba is eljutott. Végül a dolog azzal végződött (?), hogy a toleranciát kezdetben annyit hangoztatok részéről beteljesedett a legdiktatórikusabb módszer: beverték a katolikus pedagógusok ablakait. Az „aparátnyikoktól” hemzsegő Magyar Rádióban október 13-án, szerdán a 18 órai „Krónika” szerkesztője az esetet azzal próbálta menteni: „nincs bizonyítva, hogy az ablakokat az ellenzéki oldalon állók verték be”. Talán a szerkesztő „Úr” önablakbetörést feltételez? Cséplő István nyugdíjas munkás Kismaros Pedig én úgy képzeltem! á Megváltozott vilá- £ gunkban egyik nap- Jl ról a másikra reánk —' tört a piacgazdaság. Ebben sok kis- és nagystílű csaló, ügyeskedő, zömében szakmailag felkészületlen vállalkozó (vagy inkább kereskedő) azt akatja elhitetni a vevőkörrel (talán még önmagával is), hogy nem az ő hamisságaikról, csalásaikról, nyerészkedéseikről van szó, hanem a piacgazdaságra való áttérés nehézségeiről, amikor nekünk kifogásaink merülnek fel. Szóval bedobták nekünk a bűvös szót, amelynek fedezékében végzik rossz minőségben szolgáltatásaikat, árulják bóvli termékeiket, és lehetőleg kilopják még a szemünket is. Pedig a piacgazdaság fogalom nem értelmezhetetlen ködös állapot, hanem olyan játékszabály, amelyben a követelményeket a piac diktálja. Például a vevő mondja meg, hogy mit keres, mire van szüksége, vagyis hát mit termeljen az ipar, mit importáljon a kereskedelem. v Mondhatnánk másképpen is: őfelsége, a fogyasztó diktál! Ma még mindig annak kell örülnünk, amit kapunk, vagy inkább amit elénk löknek! A „pofonokat” ugyanis naponta kiosztják nekünk! íme egy példa: idős ismerősöm bátyjának szeretne örömet szerezni három, általa kedvelt, és nagyon sokak által ismert nótával. Ezek: 1. Amikor én már nem leszek, akkor tudd meg, hogy ki voltam néked, 2. Édesanyám, te jó asz- szony, őrangyalként rendelt Isten nékem, 3. Deres már a határ. Miután a dalokat már valamire való kiskutya is el tudja ugatni, így semmiféle problémával nem számoltunk, amikor tárcsáztuk a megadott telefonszámot, az ismert kazettaforgalmazóét. Az első hívás udvarias beszélgetést jelentett halvány reménynyel. A második napon már durva kioktatásban volt részünk: csak nem képzeljük, hogy legalább 600 kazettát fognak átolvasni, hogy valamelyiken megleljék a kívánt dalokat. De bizony, mi úgy is képzeltük, hogy a neves cég már régen rájött arra, hogy ma, a számítógépek fénykorában elképesztően egyszerű program készítésével meg lehet oldani, hogy bárhogyan is rendel a vevő, azt lehet teljesíteni. Vedres Józsefné Budapest MŰVELŐDÉS Sándor András Lombkorona gyökerek nélkül Modell és tájoló Az a nehézkes paraszti nyelv, amelyet a költők a Kr. e. 3. században munkába vettek, az oszkkal. umbriaival és etruszkkal ötvözött latin volt. Livius Andronicus, Ennius, Naevius ebbe az ágba oltották be Dél-Itália görögségét, azt a hellén ágat, amely a latint a költészetre alkalmassá tette. A grammatikusok pontos, geometrikus szerkezetet adtak neki, rögzítették szabályait és folyamatait, olyanformán, mintha egy eszperantót alkottak volna; csakhogy az eszperantó mesterséges nyelv, a grammatikusok viszont egy eleven nyelvet dolgoztak ki irodalmi nyelvvé. Ettől kezdve a latin nyelv olyan volt, mint egy télvégi patak: a csillogó, kristályos, kemény és szilárd irodalmi jégréteg alatt virgoncán futott tova és csobogott a beszélt latin, s mire középkorba tavaszodott az idő, ágakra szakadva zuhogott szerteszét, hogy maga is irodalmivá nemesedve, önálló nyelvek alakjában jelenjék meg, mint Di- vina Commedia, provanszi trubadúr-dal vagy Cid-ének. A gyémántkeménységű, klasz- szikus jégkristály pedig az emberi kultúra változatlanul ragyogó és nélkülözhetetlen öröksége lett. V * Amikor 1948-ban a latintanítást kidobták az ablakon, ezt azzal indokolták, hogy a „holt” latinra nincs szükség, fölösleges klerikális maradvány, továbbá kizárólag arra való, hogy egy kiváltságos osztálynak, legyen egy olyan nyelve, melyen egymás között a nép háta mögött összesúghat. Negyven évig úgy néztek arra, aki valaha latint tanult, mint „osztályidegenre”, ami annyit jelentett, mint a náci totalitásban „zsidó”. Ezalatt negyven évjárat tapasztalta, milyen „hatékony” volt az orosz nyelv tanítása nyolcé-' vés kurzusokban, és hogyan voltak képesek a despotiz- mus bürokratái valóban holt nyelvvé ölni egy élő szláv nyelvet. Aki visszaemlékszik a maga nyelvtanulási, illetve nyelvtanítási nehézségeire, tanúsíthatja, hogy az orosz nyelv alaktana és mondattana — ha egyáltalán — milyen kínosan és tökéletlenül kombinálódott a neuron-pályák- ba, mit jelentett az analógiák hiánya a magyar nyelvszerkezet és az orosz nyelvi struktúra — egy indoeurópai struktúra között. A magyar számára minden élő indoeurópai nyelv megtanulása nehézséget jelent. Az eltérő gondolkodásmód túlságosan sok kudarc lehetőségével terhes ahhoz, hogy újra meg újra né rontsa le a tanulás motivációját és ne szegjen kedvet. A magyar számára a latin egyenesen nélkülözhetetlen, mint'híd a magyar nyelv és az élő indoeurópai nyelvek között. (Erre a hídra sem neolatin, sem germán, sem szláv anyanyelvűnek nincs szükségé.) Aki latint tanul, megtanul egy indoeurópai modell- nyelvet: szilárd, megbízható és mozdulatlan szerkezeten tanul, s nem az élő nyelvpatak habjait kell megragadnia, melyek kifutnak ujjai közül. A latin olyan, mint a gépkocsivezetést tanuló számára az elektronikusan vezérelhető modelljáték: igazi volánnal, igazi kuplunggal, igazi fékkel egy teremben; vele szemben a képernyőn fut az út, s valahányszor balesetet okoz, újra kezdheti, biztonságban, hiszen a szobában nem töri össze magát. Az indoeurópai nyelvek grammatikájának „szimulációs modellje” a latin. S ha ezt a modellt elsajátítottad, ha ezt csendes és türelmes fordításokon (melyek mentálisan fegyelmező logikai tornák) gyakoroltad, megvan a híd, amely bármelyik indoeurópai nyelvbe átvezet. Nemcsak latin nyelvbe; germánba és szlávba is. A latin tájoló az indoeurópai nyelvek kusza terepén. Ez hát a latinnak semmivel össze nem mérhető jelentősége egy magyar számára. Ezért kell újra minden olyan tanuló számára lehetővé tenni, hogy az indoeurópai nyelvekkel való ismerkedést a latinnal kezdje, aki több nyelvet kíván életében megtanulni. * Igen, de nem csak erről van szó. Túl azon, hogy a latintanulás egyszersmind az indoeurópai filológia, alapjainak megtanulását jelenti, a klasz- szikus latin nyelv rendkívüli stilisztikai tanulmány. A stilisztika jelentősége abban áll, hogy az információt optimálisan feldolgozható formában adja át. Aki jó stílusban fogalmaz, előnybe kerül a meggyőzés terén, tehát abban, hogy másokat befolyásoljon. Nos, a klasszikus latin nyelv egész fejlődési folyamata, Enniuséktól kezdve, a stilisztika története. Az ókori rómaiak szenvedélye volt, hogy egyfelől szabatosan és félreérthetetlenül, másfelől „elegánsan” fejezzék ki magukat. Latinul elo- quentiá-nak nevezték az ékesszólást, az ékesen szólót pedig disertus-nak (innen a „disz- szertáció” kifejezés). A latin nyelv megtanulása egyszersmind az eloquentia megtanulása is, ez pedig nagy jelentőségű a kommunikációban. A szovjet korszak ebből a szempontból, az antieloquentia időszaka volt; szánt szándékkal honosítottak meg egy minden ingerhatásától megfosztott, „ivartalanított”, fakó, ritmustalan és dallamtalan nyelvet. Az élénk társadalmi és gazdasági mozgások korában az eloquentiának felmérhetetlen a fontossága, hiszen a cserére való rábeszélés művészete az információnak nemcsak tartalmában, hanem csomagolásában is áll. Ez az egyik összetevője annak, hogy a latinnak az európai kultúra kialakulásában kitüntetett jelentősége volt. A népvándorlás zűrzavarában csiszolatlan, csupán az élet primitív szintjeinek kommunikációs szükségleteit kielégítő, barbár nyelvek tarkasága volt az uralkodó. Elképesztő nyelvi keveredés állt elő, például, Galliában, melyet a frank („szabad-germán”) hódítás óta Frankországnak („Francia”) hívtak. A részben beszélt-latin nyelven, részben bennszülött gall dialektusokban, részben különböző germán nyelvjárásokon beszélő emberek kézzel-lábbal próbálták . megértetni magukat. Amikor a francia azt mondja: „qu’est ce que c’est” („mi ez?”), ez klasszikus latin formájában „quid est hoc quod est hic”, vagyis: „mi ez, ami itt van?” Szinte látjuk a kísérő gesztikulálást. A germán nyelveknek — az egy gótot kivéve, melyre Wulfila lefordította az Újszövetséget — nem volt írásbelisége. Az egyetlen írásbeliség a klasszikus latin volt és a kultúra fejlődését, az új államiságok létrejöttét, s egyáltalán az egész életet a klasszikus latin továbbélése tette lehetővé. így tehát a latin kioperálha- tatlanul beépült kultúránk alapjaiba, olyannyira, hogy az európai kultúra érthetetlen a latin nyelv és irodalom ismerete nélkül. A frahcia nyelv szerkezete a beszélt latiné, szókincse nagyrészt népi latin, kisebb részt egyháziak tudatos válogatása útján átvett klasszikus latin, még kisebb részt német — frank — és elenyésző arányban latin előtti gall, vagyis kelta. Amikor az ezres évek végén •Hódító Vilmos, normann lovagjaival — akik franciául beszéltek — a brit szigeteken államot szervezett a primitív angol és szász törzsekből, a magasabb szintű társadalmi lét és az egész civilizáció francia szókincsét adta át. így jött létre az angol nyelv, melynek szókincse, francia közvetítéssel, túlnyomórészt latin szavakból áll, s ma a vitathatatlanul . nemzetközi érintkező nyelvvé váló angolban a latin szókincs az egész földgolyót meghódítja. Ki meri ezek után mondani, hogy „holt nyelv” a latin? (Folytatjuk) A pesti lovasezred fogadása Az 1809-es, az utolsó nemesi felkelés legjobban felszerelt csapata a Pest vármegyéből érkezett lovasezred volt. A győri csatában ugyan nem győztek a franciák ellen a magyar csapatok, de bátorságuk, helytállásuk még az ellenség dicséretét, elismerését is kivívta. Különösen kitüntette magát a hadjáratban az ezred parancsnoka, Gosztonyi János ezredes, akit az uralkodó tábornokká léptetett elő. A békekötés után az ezred feloszlott és visszatért a megyébe. Ünnepélyes fogadtatását 1809. december 16-án tartották Budán. Az eseményről korabeli újság, a Hazai és Külföldi Tudósítások beszámolója alapján alkothatunk képet. A Vár előtt tartották az ünnepséget, hol a „nádorispán a generális uraktól, maga hadisegédjeitól, s több pesti, budai gavalléroktól késértetvén megjelent". József nádor megtekintette a sereget, s „abban kedvét találván, a tiszt urakat összehívta, és mind őfelségének különös megelégedését, mind maga fő tetszését nékik kijelentette”és bátorságukat megköszönte. Közben felsorakoztak a pesti és budai polgárok is lóháton, „s ezeknek díszes seregeik elől menvén maga őcsászári főhercegsége, mint tulajdon vármegyéjének seregét, vezérképpen hozta ezen nemes vitézeket”. A díszmenetben „öröm volt nézni sok vitéznek fejében a franciától nyert sövegeket, melleken pedig a fényes érdempénzeket, közben a hadi muzsika lengedezett". A sort a híres Bihari bandája zárta, hintón ülve húzták a vidám muzsikát. Pogány György
