Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-16 / 293. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. DECEMBER 16., CSÜTÖRTÖK Kodály Zoltán emlékezete Múzeum a nagykőrösi huszárkaszárnyában A szabadságharc féltett emléktárgyaiból © Hazánk múzeumainak, az 1848—49-es forradalom és szabadságharc relikviáit őrző gyűjteményei, sajnos, szegényesek. Feltehetően sok értékes dokumentum, katonai tárgy, hadi eszköz semmisült meg már közvetlenül a szabadságharc leverésekor, a megtorlás éveiben. Évtizedek múltán gyakran padlások, kamrák rejtekéből kerültek elő a hálás utókor által féltve óvott emlékek, és tették azokat méltó helyükre, a múzeumok vitrinjeibe. A nagykőrösi Arany János Múzeumban (amely az egykori huszárka- számyában kapott helyet) a szabadságharc, közelebbről pedig a 13. Hunyadi és a 16. Károlyi huszárezred emlékére megnyílt kiállítás anyaga is jórészt a társintézményektől kölcsönkért ritkaságokból állt össze. De nem csupán azokból A válogatás igen jól sikerült. A látogatók nemcsak egy szép élménnyel lesznek gazdagabbak, hanem értékes ismereteket is szerezhetnek. a huszárság, a gyalogság hadi- technikájáról. Sokatmondó, hogy főhelyre mégsem egy puska, hanem a nemzetőrök lovaszászlaja került. Ennek oka nem csak az, hogy a hadilobogók erkölcsi értékét Kossuth katonái is nagyra tartotA szabadságharc nehéztüzérei ták. (E becses kiállítási tárgy megjárta Kanadát is.) Inkább e vidékhez való kötődése miatt került a fő helyre — vagy tán ezért is, e zászlót ugyanis a ceglédi illetőségű Közép-Aj- tai Nagy László ajándékozta a múzeumnak. A magyar szabadságharc legfontosabb fegyvere a kard volt, akad azonban néhány híres huszár- szablya is a kiállításon. Pisztolyok, puskák, az akkori idők modem hadviselő eszközei... kultúrtörténeti érdekességük, képzőművészeti vonatkozásuk révén is említésre méltóak. Igaz, ezeket még elölről töltötték, és gyutacs lobbantotta lángra a cső- ■ be gyömöszölt lőport, de különösen a rövid csövű, Augustin lovassági karabélyt köny- nyű kezelhetősége miatt kedvelhették huszáraink. Nem — korabeli kónyomatos rajz sokkal később a kapszlis puskák is megjelentek, sőt a krónika szerint Noszlopy Gáspár uram ismétlőpuskát hordozott a vállán annak idején, amikor a látogatóba érkező császár elrablását tervezgette valahol az Alföldön. A díszes huszártiszti sabrak, vagyis a nyereg alatt használatos lótakaró, a míves sarkantyúk mind arról vallanak, hogy Kossuth regimentjeitől a nép nem sajnálta a pénzt és a posztót. A kecskeméti levéltár gyűjteményéből lajstromok tanúsítják a környékbeliek adakozókedvét. Akinek egyetlen aranygyűrű volt az összes -vagyona, azt is feláldozta a szabadság oltárán; de nem fukarkodtak a módos polgárok sem. A Körösi, Beretvás, a Gaál és az Inárcsi-Farkas famíliák fiaikat küldték a harcba — regélik a megsárgult iratok. A neves krónikás, Gal- góczy Károly jóvoltából arról is van tudomásunk, hogy Bakos Ambrus Nagykőrös főbírója szoros kapcsolatot tartott a szabadságharc idején Kossuth Lajossal. Többek között Jászberényben, Gödöllőn értekeztek hadügyekről. A főbírónak a legfelsőbb hadvezetéssel való együttműködése egyértelműen azt igazolja, hogy a nagykőrösi kaszárnya fontos objektuma volt a reguláris hadsereg szervezésének. Pest megye akkori főispánjának, gróf Károlyi Istvánnak a kezdeményezésére részben Kőrösön alakult meg a Károlyi huszárezred, valamint a Hunyadi nevét viselő huszáregység, amely később Len- key parancsnoklásával fényes sikereket ért el a csatamezőkön. Sajnos, róluk nem sok emléktárgy maradt, de például a korabeli és a később keletkezett festmények láttán könnyű fogalmat alkottunk Kossuth vitézeiről. A kecskeméti múzeumtól kölcsönvett huszártisztet ábrázoló kép érdekessége, hogy azt a kecskeméti szabadcsapatok parancsnoka, Muraközi János festette önmagáról. (A tárlat jövő év március 25-ig lesz nyitva.) M. J. 111 éve, 1882. december 16-án született Kodály Zoltán Kecskeméten. Apja Kodály Frigyes, vasúti tisztviselő, édesanyja Jaloveczky Paulina. „Szülővárosomról — nyilatkozta a zeneszerző egy német újságírónak a 60-as évek elején — nincs semmi gyermekkori emlékem, mert röviddel azután, hogy megszülettem, édesapámat elhelyezték... Vasútállomásról vasútállomásra vándoroltunk akkoriban, ahogy ez már a vasutasok életével együtt jár — Kecskemétről Szobra, aztán Galántára, onnan meg Nagyszombatra.” E három „főállomás” közül kettő régóta Magyarország határain kívül esik. Joggal jegyzi meg Kodály, hogy ezek után ő valóban „egy másik országban” — azóta tudjuk: a meg nem csonkítható magyar népzenében — tölthette el gyermek- és ifjúkorát. Kodály Zoltánnal és életművével találkozni annyi, mint korunk egyik legtökéletesebb zenészét csodálni. Hazafi, zeneszerző, tanár — akárhogy nézzük is életét és alkotását, mindig hazájának és a hazai hagyománynak szín- és formagazdagságában mutatkozik meg. Még mindig fáradhatatlanul tevékenykedve és mindig lenyűgözően, három élő emlékművet hagyott máris hazájára és az emberiségre: zeneműveit: Bartókkal együtt végzett kutatómunkáját, nemcsak a magyar, hanem az egész közép-keleti folklór területén; és bizonnyal nem utolsósorban a gyermekek zenei nevelésének új tanítási módszerét, amelyet hazájának száz iskolájában máris alkalnuiznak, és amelyet sok más országban máris alkalmazni kezdenek. Emellett nem szabad arról a számtalan zenészről — szólistáról, karmesterről, zeneszerzőről — megfeledkeznünk, akiket ő ihletett meg és nevelt föl. Mi mindnyájan, akik muzsikálunk, és nem kevésbé mindazok, akiknek örömük telik a muzsikában, mind végtelen és maradandó hálával tartozunk neki. 1965. április Yehudi Menuhin Főhajtás nagyjaink előtt (I.) Jósorsom úgy hozta, hogy az elmúlt fél év során rendkívüli művészpályák közelségébe kerülhettem. Olyan idűs mesterekkel találkozhattam, akik életük művét valójában már megalkották — ám túl a hetedik, nyolcadik évtizeden, dacolva korral és betegséggel, ma is tevékenyek. Feladataik vannak, terveket készítenek, dolgoznak és produkálnak. Öröm volt a velük való találkozás: szellemük állhatatos fényénél, eleven kedélyük hatására, ha csak né- fiány órára is, de megszelídült körülöttünk a paranoiás világ. Jó, nagyon jó, hogy még köztünk vannak. Életművük villanásnyi fölidézése legyen főhajtás előttük. Karácsonyi figyelmesség... de valami más is. A konok értéktisztelő (Benedek András) Irodalmunk, irodalomtörténet-írásunk e századi történetében fontos hely illeti meg a kisbaconi Benedek-família négy férfitagját: Benedek Eleket, fiát, Benedek Marcellt, s ennek két, ma is élő fiát, Andrást és Istvánt. Nagyapjától, apjától s becsétől eltérően Benedek András pályája nem annyira az írói munkásságban bontakozott ki — jóllehet fontos könyveket írt —, hanem abban az elhivatott, csöndes tevékenységben, amellyel a Nemzeti Színház dramaturgjaként, mintegy fél ^évszázadon át a magyar dráma ügyét szolgálta. „Csöndes tevékenységet” írtunk, így jelezve azt a közismert tényt, hogy a dramaturg ■ szerepe a színházi működés folyamatában korántsem látványos szerep, megbecsültsége pedig általában minimális. Benedek András mindenesetre sokat tett azért, hogy a dramaturgiai munka jelentősége az elmúlt évtizedekben legalább is tudatosulni kezdett színházi közgondolkodásunkban. Egy kulturálisan is igen nehéz időszakban, az 50-es, 60-as években szegődött Németh László és Illyés Gyula mellé, hogy szakmai tudásával és konok értéktiszteletével egyengesse drámáik színre kerülését. Abban, hogy a „Széchenyi”, a „Galilei”, „A két Bolyai”, illetve „Az ozorai példa” és a „Fáklyaláng” elfoglalhatták méltó dráma- és színháztörténeti pozíciójukat: az ő munkálkodásának is része van. Hogy milyen mértékben, arra nézvést a „koronatanúk”, Németh és Illyés nagyrabecsülésüket tartalmazó emlékezései adnak hiteles felvilágosítást. A Nemzeti Színház — a hazai és a külföldi klasszikusok által fémjelzett — nagy korszakának egyik kovácsa. Széles látókörű, európai műveltségű színházi ember, akinek szívéhez az írói szándék, s a lélektani realizmus tiszteletén alapuló Sztanyiszlavszkij-tanítás állt a legközelebb. Elsősorban ez a hitvallás sodorta szorossá azt a baráti, szakmai köteléket, amely a nagyszerű Gellért Endréhez fűzte, akinek tragédiáját „A torreádor” című kisregényében igyekezett megfejteni. S itt kell szólnunk arról, hogy a színházi dramaturgia nagymesterének írói munkássága is számottevő. A nagyapai örökségnek is vélhetjük, hogy számos sikeres gyerekdarab és mesejáték szerzője. Mesterségének teoretikáját és Az elmúlt évtizedben egyre ritkábban láthattuk színpadon — betegsége is akadályozta ebben —, ám ritkuló fellépései alkalmával mindannyiszor tapasztalhatta a közönség hálás emlékezetét, népszerűsége csorbítatlanságát. Lélektanilag hiteles, precízen kidolgozott alakításainak több generáció is tapsolt. Pályája elején ő volt az ideális naturhursh — később a markáns jellemszínész, akinek klasszikus és modem szerepekben is mindig légköre, atmoszférája volt a színpadon. praktikus fortélyait két tanulmánykötetben foglalta össze: a „Színházi dramaturgia nézőknek” és a „Színházi műhelytitkok” című könyvei nélkülözhetetlen, élményszerű alapművek a színházi szakemberek és a szélesebb értelemben vett színházbarátok számára is. Színházi elfoglaltságai megszűnvén, nemrég történelmi kutatómunkába fogott, s ennek eredményeképpen „Rákóczi szökése” címmel regényt írt a nagy fejedelem fel- ségárulási peréről. Olvashattam a kéziratot: érdekes, izgalmas történelmi oknyomozás, jó regény. Kiadója kerestetik! Gyula) 1938-ban szerződtette a Vígszínház, amelyhez sohasem lett hűtlen, nyugdíjasként ma is a tagja. Nagyszerű mesterektől, Ódry Árpádtól, Jób Dánieltől, Somlay Artúrtól, Horváth Árpádtól, Hegedűs Tibortól tanulta és leste el a színpadi létezés műhelytitkait —, s kamatoztatta ezeket olyan élményszerű, szorosan a nevéhez fűződő alakításokban, mint Marchb'anks, Tu- zenbach, Liliom, Osvald, Topázé tanár úr, Andrej Bol- konszkij herceg, Mercutio... A felsorolást még hosszan folytathatnánk nemcsak színházi, de filmes és televíziós szerepeivel is, amelyekkel ugyancsak emlékezetes sikereket aratott. Meg-megritkuuló szereplései kapcsán sokaknak fölrém- lett, hogy Benkő Gyula a „vígszínházi stílus” utolsó képviselője. Valójában színészete mindig is jellegzetesen magán hordozta szeretett színházának tradícióit: az árnyalt szerepelemzést, a színpadi mozgás eleganciáját, a szituációk és hangulatok mindig kultúrált érzékeltetését. A színpadi munkán kívül hozzátartozott ehhez az írók tisztelete, továbbá a színháza sorsáért érzett felelősség is, hiszen mi másért vállalta volna az alkatától idegenSzerű társigazgatói szerepkört a háborút követő nehéz években?! Köztudott róla, hogy szenvedélyes vadász, a természet szerelmese. Akár a színházról beszélne: olyan szép választékossággal, s ihletettség- gel képes beavatni környezetét a természet általa kifigyelt titkaiba, örök körforgásának rejtelmeibe. Nemrég súlyos műtéten esett át, lábadozása idején többször is felkerestem. Pályája emlékezetét mondta magnetofonszalagra — ám a munkát meg-megsza- kították a Gerecsébe tett kirándulásai. Pihent, vadászott, s fölfrissülve, újjáéledve tért vissza ezekről az útjairól. A tettrekész művész benyomását tette rám... (Folytatjuk) Heszke Béla Gyermekkép-pályázat Kartali győztes Kétezer rajz érkezett a Navigátor című — szállítmányozási, fuvarozási — szaklap gyermekkép-pályázatára. Huszonnégy iskola diákjai küldték be Jánosi András „Fuvaros mesé”-jére készített munkáikat, amelyeket a szerző által vezetett zsűri értékelt. A pályázat minden résztvevője ajándékot kapott. A fődíjat a kartali kilencéves, (III. osztályos) Gyetvan Mihály nyerte. A díjazott munkák többsége vidékről érkezett — tudtuk meg a szerkesztőségtől. Az 5—10 éves korosztály díjazottjai: Kelemen Éva (4. oszt.) Lenkey János Alt. Iskola (Eger), Mócsány Péter — Rád Ádám (2. oszt.) 6-os Számú Ált. Iskl. (Gyöngyös), Király Marianna—Haszon Zsuzsa (4. oszt.) 1. Számú Ált. Isk. (Százhalombatta), Szatai Zoltán (6 éves) egyéni jelentkező (Oroszlány), Tímár László (4. oszt.) Eötvös József Ált. Isk. (Bp.), Szabó János (9 éves) Csongrád Megyei Közgyűlés Ált. Isk. (Szeged). A 10—14 éves korosztály díjazottjai: Sebestyén Róbert (14 éves) Csongrád Megyei Közgyűlés Ált. Isk. (Szeged), Pusztai Mihály (14 éves) ugyanonnan, Nagy Róbert (7. oszt.) Arany János Ált. Isk. (Nagykőrösről, Szekeres Gábor egyéni jelentkező (Tápió- ság), Stefáni Edina (12 éves) Kilián György Ált. Isk. (Miskolc), Tóth Balázs (5. oszt.) Vasasi Ált. Iskola (Pécs). A vígszínházi stílus utolsó képviselője (Benkő
