Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-15 / 292. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. DECEMBER 15.. SZERDA Es íme, megérkezett a segítség A mikor a La Stampa világgá röpítette köztársasági elnökünk „kétségbeesett” segélykiáltását (hogy tudniillik Magyarországon veszélyben van a szólásszabadság), az olasz lap cikkének — Göncz Árpád véleményeként interpretált — képtelen állításait itthon általános megdöbbenés és felháborodás fogadta. A Pest Megyei Hírlap elsők között adott hangot ennek a megdöbbenésnek és egyben tiltakozásának is. A valóságtól teljesen elrugaszkodott vádaskodások mellett, különösen azon ütköztünk meg, hogy a La Stampa cikke szerint Göncz Árpád a magyar kormány és az állítólagos jobboldali veszély ellenében, Európa segítségét, valamint a nemzetközi sajtó szolidaritását kéri. Ez a külföldi segítségkérés méltán idézte föl bennünk történelmünk legrosz- szabb emlékeit, azokat a sötét időket, amikor idegen hatalmak segítségül hívását újra meg újra törvényszerűen követte az idegen elnyomás, függetlenségünk elvesztése. Nem is akartuk elhinni, hogy köztársasági elnökünk — négy évvel a független Magyar Köztársaság kikiáltása után — az immár szabadon választott demokratikus hatalom Európa előtti megrágal- mazásával, sőt mintegy „följelentésével”, valóban Európa és a nemzetközi sajtó segítségét kérte. Nem véletlenül írtuk le legelső reflexiónk címében: Helyreigazításra várva. Ezzel a címmel is, de cikkünk zárógondolatában nyíltan is kifejeztük őszinte reményünket, hogy elnökünk maga siet majd megcáfolni és helyreigazítani a La Stampa írásának azokat az elképesztő állításait, amelyek nemcsak őrá nézve súlyosan terhelőek, de hazánk tekintélyét, jó hírét is sértik, s ezzel fölmérhetetlen károkat okoznak nekünk, valamennyiünknek. Jogos reményünkben sajnos hamarosan csalódnunk kellett. Göncz Árpád nemcsak hogy nem igyekezett megcáfolni a La Stampában világgá kürtőit alaptalan vádjait és az újságíró legsúlyosabb állításait, de még a kormánypártok parlamenti frakcióinak hozzá intézett, magyarázatot kérő nyílt levelére sem adott kielégítő, világos választ. Teljesen kitérő, magától minden felelősséget elhárító levelében nem cáfolta meg sem a hazai jobboldali veszélyről, sem a cenzúra újbóli budapesti bevezetéséről, a szólás- és sajtószabadság magyarországi veszélyeztetéséről kinyilatkoztatott vádakat. S ami különösen megdöbbentett és elgondolkodtatott bennünket: nem cáfolta meg a külföldi segítségkérésre vonatkozó állítást sem, melyet az írás alcímében elképedve olvashattunk: „Az elnök is a jobboldali kormány ellen: Európa, segíts nekünk!” S ugyanígy nem cáfolta meg azt sem, amit a cikk befejezésében az újságíró mintegy végkövetkeztetésként, így adott a világ és a világsajtó tudomására: „Majdnem úgy tűnik, hogy az államfő' a nemzetközi sajtó szolidaritását kéri". Ha meggondoljuk, hát ez is a külföldi segítségkérés egyik formája. Amivel sajnos — megszámlálhatatlan sok példa van rá — az utóbbi években egyre gyakrabban élnek is bizonyos, magukat liberálisnak álcázó újságíróink. S egyes politikusaink és mások is. De hogy már Göncz Árpád is a nemzetközi sajtó segítségét kétje a hazai médiaháborúban?! Ezt azért mégsem akarjuk elhinni. Vagy lehet, hogy mégis igaz? Elnökünk talán valóban a nemzetközi sajtóhoz fordult segítségért? S lehet, hogy Göncz Árpádnak ebben az egész ügyben nincs is mit megcáfolnia? Lehetséges volna, hogy a La Stampa újságírója nagyjából-egészéből mégiscsak azt írta le, amit elnökünk mondott neki? S legfeljebb csak az államfő tájékoztatásából levont következtetéseit tette hozzá? De hát erre még gondolni is rossz! Ezt ma még mindig nem merjük,. nem akarjuk elhinni. M égis, jó lenne tudni, hogy mi az igazság. Az ügyben javasolt parlamenti vizsgálat elvetése után is, meg kellene tudnunk legalább azt, hogy Göncz Árpád valóban kérte-e Európa segítségét, s a nemzetközi sajtó támogatását, kormányunk és az állítólagos jobboldali veszély ellenében. Nagyon szeretnénk remélni, hogy mindez nem igaz. Annál is inkább tisztázni kellene ezt, mert a La Stampában megfogalmazott külföldi segélykérés, úgy tűnik, nem maradt hatástalan. A kért segítség ugyanis, úgy látszik, megérkezett! A Pest Megye) Hírlap is beszámolt a napokban arról, hogy nemrég a Nemzetközi Újságíró Szövetség és a Lapkiadók Nemzetközi Szövetsége háromnapos tanácskozást rendezett Koppenhágában. A húsz országból érkezett újságírók, kiadók és médiaszakértők megvitatták a médiáknak a közép-kelet-euró- pai országok demokratikus átalakulásában betöltött szerepét. A téma időzítése aligha lehet véletlen, amit mindennél jobban bizonyítani látszik, hogy a konferencia résztvevői külön határozatot fogadtak el — éppen Magyarországról. A nyilatkozat arra hívja fel a világ figyelmét, hogy Magyarországon, úgymond, veszélyben van a sajtó- és információszabadság. Ugye, ismerős vád? A La Stampa is idézi Göncz Árpádot, aki szerint — mint olvashattuk — már az amerikai külügyminisztériumot is nyugtalanítja, hogy Magyarországon a kommunizmus bukása után négy évvel „újra veszélyben van a szólász-' szabadság”... E z a koppenhágai nyilatkozat, különös módon, a lényeget illetően szinte pontosan megismétli köztársasági elnökünknek a La Stampában közreadott állítólagos vádjait. A minden bizonnyal nemzetközi tiltakozásnak szánt határozat szóvá teszi például, hogy nálunk „a közszolgálati rádiót és televíziót erőteljesen befolyásolja a kormány”, s „a fő hírműsorokat függetlenség és pártatlanság nélkül szerkesztik”. Külön sajnálkozásukat fejezik ki amiatt, hogy „a Magyar Televízió fő híradásai a kormánypropaganda szócsövévé váltak”. Mi tudjuk, hogy mindez egyszerűen nem igaz, s erről naponta meggyőződhet bárki, ha meghallgatja, illetve megnézi a rádió és a televízió híradásait. Azt is tudjuk, hogy a kormány semmilyen befolyást nem gyakorol e közszolgálati intézményekre, s ennek még a látszatát is kínosan kerüli. De vajon a nyilatkozat aláírói is meggyőződtek-e a valóságban állításaik igazáról? Nem hisszük. Legalábbis túlnyomó többségük bizonyára soha nem is nézi, nem is hallgatja a mi televíziónk és rádiónk műsorait. Mégis így nyilvánítanak róla véleményt. S mindjárt vádolják is Magyar- országot... Honnan szerzik hát az értesüléseiket? Nyilván a velük kapcsolatban álló magyarországi és külföldi informátoraiktól. Meg a La Stampából, s más nyugati lapok hasonlóképpen hamis híradásaiból. S kik lehetnek a hazai informátoraik? A koppenhágai tanácskozásról közölt tudósításból ezt is könnyen elképzelhetjük. A magyarországi újságírókat, tévéseket és rádiósokat, mint a híradásban olvashattuk, Bánó András és Hardy Mihály képviselte. A fegyelmi okokból nemrég megszüntetett Egyenleg két jól ismert vezetője... Ehhez aligha kell kommentár. Rajtuk kívül ott volt még a tanácskozáson a közismert elkötelezettségű MÚOSZ nemzetközi titkára, Horváth József is, valamint a Sajtószakszervezet elnöke és főtitkára, Berényi János, illetve Lepies György. Más senki! A másik újságíró szövetséget (MÚK) és más tévést, rádióst, újságírót, netán a Rádió és a Televízió vezetőit, valószínűleg meg sem hívták a konferenciára. Ám akik ott voltak, azok aláírták a tanácskozás Magyarországra vonatkozó és a magyar kormányt súlyosan elítélő határozatát. Egyedül Berényi Jánosról említi meg- a tudósítás, hogy ő kivételesen nem értett egyet a nyilatkozat utolsó bekezdésével. Ebben a határozat aláírói kilátásba helyezik, hogy az ügyben felveszik a kapcsolatot az Európai Unióval és az- Európa Tanáccsal. Berényi szerint ugyanis, amint az MTl-nek nyilatkozta: „nem szerencsés ügyeinket a kívánatosnál gyakrabban nemzetközi fórumokra vinni". A tanácskozás többi magyar résztvevője a hírek szerint a határozatnak e kitétele ellen sem emelt kifogást. Amin már nem is csodálkozunk. A nemzetközi sajtó, íme, úgy tűnik, megértette a La Stampa (talán éppen hozzá intézett) felhívását és különös vészjelzéseit. S amint ez várható volt, elég gyorsan válaszolt is rá. S enki ne higgye azonban, hogy ezzel a nyilatkozattal ki is merült a külföldi sajtó (s más- külföldi, politikai erők?) bizonyos köreinek á „támogatása”, mely a magyar- országi médiaháború annyira hangoskodó baloldali táborát siet most megsegíteni. Az „akciónak” még bizonyára koránt sincs vége! D. Vass László A Magyarország-határozat Koppenhágában nem sokat teketóriáztak. Odasuhintottak egy jó nagyot Magyarországnak. Elvégre megint elítélendőén viselkedtünk. Megint jogokat sértettünk — hiába no, bűnös néptől mi mást lehetne várni? A háromnapos koppenhágai tanácskozás címe ez va- la: „A média a demokráciáért a kelet-közép.-európai országokban”. Kelet-Közép-Euró- pában mi vagyunk azok, akik a leggyalázatosabban viselkedünk, bennünket kell tehát megleckéztetni. Mindenütt virul a demokrácia, a szabadság, a sajtószabadság, Szerbiában, Romániában, Szlovákiában, de az a kutya Magyarország, az nem nyugszik. Csör- dítsünk oda neki, hogy soha ne feledje el! Oda is csördítettek. A tanácskozás, amelyen Budapestről öten vettek részt — úgy mint az Egyenleg hírhamisítással és félretájékoztatással alaposan gyanúsítható fő- szerkesztője, az ő helyettese, aztán a MÚOSZ nemzetközi titkára, valamint a Sajtószakszervezet két vezetője —, tehát a tanácskozás külön Ma- gyarország-határozatot fogadott el. Mielőtt elfeledném: a konferenciát magát a Nemzetközi Újságíró Szövetség (IFJ) és a Lapkiadók Nemzetközi Szövetsége (FIEJ) szervezte, rendezte, mégpedig oly módon, hogy húsz ország médiaszakértőit hívták meg a dán fővárosba. Magyarországon a fent említett öt szakértőre találtak rá. Nyilván az IFJ-től és a FIEJ- től elvárható pártatlanság és semlegesség alapján. A Nemzetközi Újságíró Szövetség legfőbb vezetőivel a múlt esztendőben volt szerencsém Budapesten találkozni. A sajtószabadság európai őrzői akkor óva intettek: álljunk el a Magyar Újságírók Közösségének létrehozásától, mivelhogy megosztjuk a magyar újságíró-társadalmat. Amely évtizedeken át oly dicséretre méltóan egynemű volt. Miként a mostani koppenhágai tanácskozásra meghívottak névsora mutattja, a FIEJ és az IFJ továbbra is az egyneműség híve. így aztán a pártatlanság és a semlegesség talaján megszületett a Magyarország-határozat. A határozat keményen és fenyegetően kopogó mondatai szerint hazánkban veszélyben van a sajtószabadság és az információáramlás szabadsága. Legfőképp azért, mert a közszolgálati rádióban és televízióban függetlenség, valamint pártatlanság nélkül szerkesztenek, a Magyar Televízió fő hírműsorai pedig egyenesen a kormánypropaganda szócsövei. Ekképp ítélkezett a koppenhágai vésztörvényszék. Nyilván a hozzájuk érkezett . öt magyarországi médiaszakértő tájékoztatására támaszkodva. Mivel a tanácskozás a „Média a demokráciáért...” címet viselte, nem firtatták ama bizonyos Sony-jelentést az Egyenleg-főszerkesztő manipulációjáról, talán azért, mert azt igen nehéz lett volna demokratikus küzdelemnek minősíteni. Hallgattak tehát a pártatlan és független információáramlás kiáltó megsértéséről, legmélyebben nyilván a magyarországi médiaszakértők hallgattak. Ha nem hallgatnak, meg sem lehetett volna hozni a Magyarország-határozatot. De hát meghozták szerencsésen, példamutató szigorral, hazai szakértőink közreműködésével. Közreműködésük eredményét a Magyarországon megjelenő sajtóorgánumok többsége vezető helyen közölte. Ilyen rettenetes veszélyben van minálúnk a sajtószabadság. A médiatanácskozás egyébként a szankciókról sem feledkezett el. Ha továbbra is makacskodunk, és nem fogadjuk el a sajtószabadság és a ' szabad információáramlás jegyében a hordóügyeket, a Ka- lasnyikov-ügyeket, a kazetta- hamisításokat, ha nem vagyunk hajlandóak demokratikus médiaküzdelemként tisztelni a csúsztatásokat és hazu- dozásokat világgá kürtőtök mesterkédeseit, fel leszünk jelentve az Európa Uniónál és az Európa Tanácsnál. El leszünk intézve. Ott vala évtizedekig az a remek város: Moszkva. Oda most már nem lehet táviratozni, telefonálni, elrepülni. Kell az új feljelentő-hely. Az öt magyarországi médiaszakértő megtalálta. Meg vagyunk mentve. Sajtónk ezentúl szabad lészen, nem is beszélve a függetlenségéről. A függetlenségünkről. Kosa Csaba Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, hangzik a magyar közmondás. Ez arról jut eszembe, hogy jó néhány nappal ezelőtt egy televíziós interjú keretében Horn Gyula pártelnöki minőségében arról nyilatkozott, hogy a választási küzdelemben és főleg a választások után miket tart a legfontosabb feladatoknak. Az elsők között jelölte meg a jelenlegi koalíciós kormány eltávolítását, nem feledkezve meg a felelősségre vonás lehetőségéről sem. Hogy ezt az ígéretét pártjával együtt betartaná, azt nem kétlem, és hogy minden eszközt felhasználna ennek érdekében, az sem vitatható. Az ígéretek között szerepelt a ma annyit hangoztatott szociális érzékenység érvényesítése, amelynek hiányát unos-untalan a jelenlegi kormány szemére hányják. Hogy jogosan vagy jogtalanul, ezt nuijd a történelem fogja eldönteni. A régi egypártszellem sugallatának megfelelően a kopott szlogenek közt * ígéretben ez utóbbi szerepel igen előkelő helyen, a koncepció és a szakértelem hiánya mellett. Visz- szatérve a pártelnök nyilatkozatára, és feltételezve, hogy pártja kormányalkotó erővé válna, kíváncsi lennék, mit tudna tenni ebben a vonatkozásban? Szó volt az ígéretek között a munkanélküliség problémájának sokkal sikeresebb kezeléséről, mint ahogy ez most a kormány részéről történik. Még számos egyéb pénzügyi és gazdasági vonatkozású ígéret hangzott el, amelyek megvalósításának realitását kétségbe lehetne vonni, ha az ember nagyon szigorúan mérlegelné a lehetőségeket. Azok, a Horn Gyulától megszokott ügyes javaslatok, amelyekkel pályázik a tömeg ro- konszenvére, hozzátartoznak a választási küzdelem sikeres megvívásának nem túlságosán gazdagok kifogásolható eszközeihez. Utolsó ígérete azonban hallatlanul megdöbbentett, hiszen ez a magát mindig ügyesen kifejező, a tömeghangulatot jól kezelni tudó, vitáiban nem is színvonaltalan politikus idáig a józanság keretei között tnaradt. Most azonban, amikor kijelentette, hogy hatalomhoz jutva az inflációt egyszámjegyűvé szorítják vissza, azt hittem, rosszul hallok. Kezdjük azon, hogy amikor hivatalosan 20-30 százalékos inflációval számolnak, nem ragaszkodnak egészen a realitáshoz. Lehet, hogy közgazdasági értelemben és a statisztika törvényei szerint ez valóban így van, ha azonban a mindennapi megélhetés legszükségesebb kiadásait vesszük szemügyre, ez a százalékarány éves méretekben jóval meghaladja a 30 százalékot. De most tekintsünk el attól és tegyük fel, hogy az infláció mértéke valóban csak huszonegynéhány százalékos. Az utódpárt elnökének ígérete akkor is azt jelenti, hogy legalább 15 százalékkal csökkenteni tudja az inflációs rátát, ha pártja átveszi az ország vezetését. A pártelnök miért tett ilyen rózsaszínű ígéretet? Talán azért, hogy nőjön szavazóinak tábora, ezzel komoly ellenzéki párt lehessen, és így nem is kerül sor arra, hogy ígéretét be kelljen váltania. Mert ha komoly kormányerővé kíván válni, és netán az lenne, akkor végre kellene hajtania azt a megoldhatatlan feladatot, hogy felére csökkentse az infláció mértékét. Ellenkező esetben ugyanis a többek között általuk is sikeresen elkeserített tömeg nem a mostani koalíciós kormányt fogja szidalmaival elárasztani, hanem egyszerre csak azt fogják észrevenni, hogy viszonylagos népszerűségüket is maradéktalanul elvesztették. Tiszay Géza
