Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-14 / 291. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1993. DECEMBER 14., KEDD Sándor András a Uj név a névsorban Egy szó nyilallott a hazán keresztül. Gyertyák tízezrei az Országháza előtt. ..Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak.” Temetünk, árvaságra jutván, mint annyiszor, megint. „Boldogasz- szony Anyánk, régi nagy patrónánk, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.” Elment hát Antall, a magyarok, Közép-Európa, egész Európa Antalija, immár nem írhat senki követelő levelet neki, mint nem is olyan régen, míg halálos ágyán feküdt. A ravatalon már nem ő fekszik. Csak a teste, az elhagyott. Amíg élt, a biztonság maga volt, kényelmes céltábla tűnyilakkal lövöldöző liliputiak számára, s mint babonás hegyi falu lakói, űzték ki a nyüzsgők az udvarról a kuvikot, a Kasz- szandrának bizonyult író-politikust. Amíg élt, azt az érzést sugallta: nagyobb baj addig nem lehet. Amíg élt, népének és népéért élt, s hogy ő vihesse át egy új évezredbe, ez a várakozás éltette. Talán ez a mérhetetlen, Szent István-i, kossuthi becsvágy volt a végzete? Ezért várt hiába arra, hogy népéből egy töredéknyi szeretet visszasugározzon reá? Amíg élt, messze volt Antall József. Ott ült a jégcsapos üveghegy csúcsán és nem nevetett soha. „Vagyok, mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces mesz- sze fény.” S most a messze fény, advent harmadik vasárnapján, rózsa- színgyertya-gyújtáskor, kihunyt. Isten vette el, vagy szívünk fagyával mi öltük meg? Görög mintájú „hérosz” volt. ki a fölényes intellektus büszkeségével (a gőg vádja ellen még életében tiltakozott) vette magára Atlaszként az égboltozatnál súlyosabb magyar sorsot. (Illyés „Fáklyaláng”-jának dialógusa visszhangzik: „Mily emberen túli hiúság! — S mily emberen túli feladat, hatni akkor is, midőn már nem élünk!”) O, az intellektus tragédiája, mely csak a diadalmas ráció hullámhosszaira van beállítva, nem fogja fel a lét metafizikai tartományaiból sugárzott finomabb üzeneteket! Nem érezte meg, hogy kevés idő áll rendelkezésére; hosszú országlásra rendezkedett be, holott lázasan kellett volna cselekednie az első pillanattól fogva, mikor lehetőséget kapott rá. Az első pillanattól, amint lehet, amíg a rövidre szabott idő engedi. „A lélek kész, de a test erőtlen”, s „nem azé, aki akar, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Nagyon akart. Olyan nagyon akart, hogy inkább önmagával is elhitette: nincs szüksége szívünkre. Ott ült a jégcsapos üveghegy csúcsán; nem volt „apánk”, nem volt „bácsi”, hidegen Antalinak maradt meg, s ki tudja, nem ettől szenvedett-e jobban, mint sejtjeinek lázadásától. Nincs ember, ki megváltó lehetne. (Itt, szemben a falon, annak az Egynek a képe, ki megváltó, s kinek ugyancsak három év adatott emberként tevékenykedni. Félelmetes realizmussal néz ki a falból, szeme behunyva, az Ember Fiának arca, roppant erőt sugároz; isteni fénykép, a halál utolsó töredék-másodpercében, az élet előtt, a lepel negatívjárói készült pozitív másolat. Mit mondasz, Uram? Arcod látványa elég, hogy eszünkbe jusson: nem akarhatunk nagyok lenni, nem kezdhetünk el életünkben saját szobrunkon dolgozni. Apró, személyes Bábel-tomyaink is félbemaradnak. Bocsáss meg neki, Uram, s bocsáss meg nekünk, hogy nem szerettük. Most már késő, de mi mindig utólag bánunk meg mindent.) Bűne volt, hogy olyan nagyon népe jótevője akart lenni? Mikor megkapta végre az olyannyira várt, s akart küldetést, kézbesíttetett néki az ítélet. Mikor azt hitte, úr lett a sorson, testébe beköltözött a halál. Nem négy, nem a teljesség: még három év adatott neki, a csonka mű, a befejezet- lenség. S ez a három év kegyetlen csalódásokat és arcul- csapásokat tartogatott. Intellektus és ráció önmagában nem igazít el az emberi lelkek terepén. Akikben bízott, ellene fordultak, s vakon ment el azok mellett, kik mellé álltak volna. Teremtményei mértek rá csapásokat és sohasem következett be, amit várt. Európai volt, s közben Európa elapadt a pillanatnyi haszon sivatagában, s mikor azt hitte, Európában van, bankárok kifutófiúi között találta magát. Fejére omlott a múltnak romja és kényszerű vagy téves kompromisszumok minden törmeléke. S eközben, szemünk láttára, arcára mind fél- reismerhetetlenebbül kiült a halál. , S mégis: versenyfutásban az elmúlással, végzettel dacolva, elveszítve egykor hűnek hitt társakat (kezükben megcsillantak a neki szegezett tőrök), csalódásai közepette, beépítette magát az eljövendő magyar történelem alapfalába. Perc-emberkék között nagyot végezni mégis ő jött, hő vágya szerint nagyot és szépet, emberit és magyart. (Beszámítod-e ezt néki, Uram, az utolsó ítélet legfelső fokú tárgyalásán? Beszámítod-e néki, hogy bár bűnösen büszkén és makacsul, pörköletlenül vitt át bennünket a tűzön, hogy fenyegető hengerek elé feküdt s míg körülöttünk tüzek ropognak, s félig elszenesedett gerendák hullanak alá, mi viszonylagos kényelemben dohoghatunk s vétkezhetünk kedvünkre egymás ellen és Ellened?) Még csak az. imént lépett ki a térből és időből, teste még meleg. Vajon mi képzett meg előtte utolsó pillanatában? Az ígéret földjét pillantotta-e meg, hová neki tilalmas maradt a belépés, vagy valami olyan iszonyatot, melyre nem akarunk gondolni? S Antall Józsefnek ez az üdvössége vagy elkárhozása nem függ-e mitőlünk magunktól is? Ha akarjuk, ha nem: ő most már bennünk él tovább, velünk marad, miképpen velünk van Antall József beszél az új Országgyűlés alakuló ülésén Hancsovszki János felvétele fél évszázada Teleki véres árnya, s mindabban, mit egymással teszünk, menthetetlenül az ő árnyával viaskodunk majd, s ne higgyük, hogy nem fog kísérteni. Mert közös a tragédiánk, s vele való békétlenségünk békétlenség marad önmagunkkal. Oly hosszú idő után ő volt az első, ki úgy vezetett minket, hogy egy volt velünk, s mégis, mindvégig végzetes idegenségben kellett fáznia. Számára mi voltunk a verés, sújtó keze Annak, ki vele szemben mindeneknél szigorúbb mértéket alkalmazott, de ez nem ment föl minket bűnünk alól: elvettük tőle a beteljesülés örömét.- Kit kerékbe tört a magyar végzet: lelkűnkből lelkedzett testvér, kivel perlekedtünk, kiben bíztunk, és csalódtunk, kit el akartunk űzni s kit két kézzel kétségbeesetten tartottunk volna vissza, Antall József, immár a nemzeti lelkiismeret nyugtalanító árnya maradsz. Alakod az idő múlásával csak nőni fog, s a névsor — István, Hunyadi László, Martinuzzi, Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Teleki László és Teleki Pál — mától új névvel gyarapszik: Antall. (1993. december 12. 18 óra) József betegágyánál Gondolatban ott álltam a betegágyadnál, Barátom. Egy ország népe imádkozott a gyógyulásodért. Hívők és hitetlenek, barátok és ellenfelek. Nemcsak érted imádkoztak, önmagukért is, mert tudják mit jelentettél nekik. Miniszterelnökünk eddig is volt, ezután is lesz, ám a te higgadt bölcsességed, diplomáciai rátermettséged, nemzetközi tekintélyed, magyarféltő elkötelezettséged vajon pótolható lesz-e a nemzetmentés kemény munkájában? Valakinek a füledbe kellett volna súgni e nehéz percekben a magyarság köszönetét. Azt, hogy akkor is méltányoltuk minden lépésedet, amikor nem értettünk egyet vele. Kényszerültséged titkait sohasem árultad el még a barátaidnak sem, ellenfelek tömeBenedek István Antall gét uszítva magadra. A teher, amit válladon egyedül cipeltél, súlyosabb volt, hogysem kérdezni mertük volna indokaidat. Tudomásul vettük, hogy a kivérzett és korrupt országot nem lehet egyik percről a másik lábára állítani, sok igazságtalanságot kell még eltűrnünk, mint ahogy tűrted Te is ellenfeleid gonoszkodását, így tartóztatva fel a fenyegető belső és külső háborút. Ebben az imádságos órában mégis magukba kellene szállni ellenfeleidnek, kik tudván tudják, hogy neked van igazad. El kellene ismemiök, mily nagyot haladtunk e három és fél év alatt, és tudatosítani maguk közt, hogy nem széthúzásban, hanem összetartásban az erő, s a magyar jövő. Naivitás volna ilyetén magába- szállást remélni a szélsőjobb és szélsőbal egyformán elvakult — elvadult hívőitől. De tudjuk jól, hogy a tizenötmillió magyarnak csak piciny törmeléke e két szélsőség. Józan gondolkodású és jóérzésű magyar emberek látván látják a gazdasági élet fokozatos javulását, falvak és városok kivi- rulását, templomok és iskolák föl- tápászkodását, a magyar szellemiségnek egyre egészségesebb fejlődését. Aki nem korrumpálódott vagy nem butult el teljesen, az érzékelni tudja a szabadság és a nemzeti függetlenség örömét is. Tudjuk, hogy ez nem egyetlen ember műve, de azt is tudjuk, hogy nélküled nem tartanánk itt, ahol tartunk. Tudatosítani kell a tanításodat: hogy minden ellentét dacára csak közös cél éltetheti az ellenfeleket. Ez a közös cél a nemzet boldogulása. Csüggesztő álhírek, külföldi és hazai rágalmak helyett hiteles tájékoztatásra van szükség. Amíg ez meg nem valósul, addig üres frázis marad annak a hangoztatása, hogy az ország a Te nyomvonaladat akarja követni. Az ország igen, de vajon az ország új vezetői is? Ha igen, akkor az ellenfelek kéz a kézben fognak tovább haladni, ki-ki a maga meggyőződését hirdetve, de a Te útmutatásod szerint a közös cél felé. Ezt szerettem volna a betegágyadnál füledbe súgni, Barátom. Hogy a felvállalt tizenötmillió magyar féltő szeretete kísérte lépteidet, és még aki ellened fordult, lelke mélyén az is tudja, hogy szíved minden dobbanása a magyar hazáé, a határokon kívül és belül élő magyaroké volt. Ezt köszönjük neked ebben a szomorú órában. Egy nemzet gyásza nem csak leverő — ki tudná nálad jobban ezt, aki Széchenyi nyomdokát követted? De, hogy lesz-e a népben élni hit, jog és erő, ez már nem rajtad múlik, hanem azokon, akiket a nép vezetőinek választ és elfogad.
